Kiskiadványok a 26. börzén - kritika
Képregényes rendezvény után mindig a bőség zavarával küzd az ember, azt sem tudja, hová kapjon, mivel kezdje, és aztán miről írjon először. Ezúttal a könnyebbik végén fogtam meg a dolgot, a rövidebbeket vettem előre.
Ahogy közeledett a börze időpontja, úgy szaporodtak az utolsó pillanatig rejtegetett kiadványok. Illetve, persze, hogy nem rejtőzködtek a szerzők vagy kiadók, csak nem tudták, sikerül-e elkészülniük időben. Mi pedig jegyzetelgettük, hogy mit szerezzünk be, és hát az a helyzet, hogy nem mindenkinek futja mindenre, nem mindenki kíváncsi mindenre, de még csak nem is ugyanazokra – ezért én is csak azokhoz jutottam hozzá, amelyeket nagyon akartam, vagy amelyeknek a szerzői nagyon akarták, hogy meglegyen nekem (vagyis adtak belőle recenziós példányt). Az alábbiakban bemutatottakon kívül még kettőre lettem volna kíváncsi, csakhogy mire eljutottam az egyébként tőlem mindössze öt méterre standoló Fazekas Attilához, hiába mondtam, hogy nekem Mohács kell, azzal fogadott, hogy elfogyott mind az ötven példány, amit kihozott a rendezvényre, a Vagust pedig azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki csak utólag, a fotókat böngészve látta, hogy merre is helyezkedhetett el a rajzolója. Így hát végül öt „kiskiadványt” vettem szemügyre vasárnap óta.
Elsőként Pilcz Roland webcomic-jának, a Tivadar és Ernő páratlan kalandjainak a nyomtatott változatát vizsgáltam be. Roli már előre szólt, hogy valószínűleg ezzel is ugyanaz lesz a problémám, mint némelyik Kalyber Joe-kötettel, vagyis túl kicsinek fogom találni a betűket, de megnyugtattam, hogy a nyáron vettem magamnak olvasószemüveget. (Amúgy annyira nem vészes a helyzet, de azért a biztonság kedvéért feltettem.)
Ami jó benne: Roli jól érzi a strip műfaját, a poénok felépítését, és van füle a párbeszédekhez. A rajzstílus következetes, a színezés egyre profibb.
Ami nem annyira: a két főszereplő nem elég különleges ahhoz, hogy akár csak 50 képsoron át lehessen ragozni őket. Megjegyzem, ezzel a problémával jó pár ismertebb comic stripnek is meg kell küzdenie, úgyhogy ezt nem tartom nagy bajnak, csak kíváncsi vagyok, hogy lehet-e majd ebből többet kihozni. Ebben az első füzetben a szerző azt a megoldást választotta, hogy az utolsó tíz csíkban időutazásra küldte figuráit, ami igazándiból csak szellemes technikai variációkra jó (főcím, szereplők neve, öltözéke, használt betűtípus, stb.). Függőben marad, hogy lesz-e folytatás, ezt talán egyértelműbbé kellett volna tenni.
Összességében abszolút pozitív a mérleg, Pilcz Roland véglegesen bebizonyította, hogy nem „egysorozatos szerző”.