Pádár-Molnár: A munka gyümölcse - kritika
Ha feltennénk azt a kérdést, amelyet már számtalanszor feltettek előttünk, és számtalanszor meg is válaszoltak, tudniillik, hogy van-e olyan téma, amely nem illik a képregényes ábrázoláshoz, akkor erre a kérdésre tagadólag kellene válaszolnunk: nincs.
Vannak azonban témák, amelyek a képregény történelmi hagyományaiból és az aktuális képregényolvasók szokásaiból következően eladhatóbbak, népszerűbbek, egyértelműbbek. Például mondjuk Szuperhős és Rejtő. Ugyanennek az éremnek a másik oldala: megírni, megrajzolni még egy szuperhős-sztorit, egy n+1-ediket, hogy mondjon újat is meg régit is; és persze hogy meg is vegyék. Akárhogy is legyen, a kutyaversenyeztetés nem lehetetlen képregénytéma, csak szokatlan.
A képregénytörténet "funny animals," azaz vicces állatok-vonalával ellentétben Pádár Ádám és Molnár Gábor képregényében, A munka gyümölcsében a kutyák nem emberi vonások megtestesítőiként vagy karikatúráiként, hanem valódi állatokként szerepelnek a történet lapjain. Az agarak anélkül válnak a cselekmény meghatározó elemeivé, hogy a szerzők antropomorfizálnák őket: sem a szöveg, sem a képsorok nem ruházzák fel emberi értékekkel és érzelmekkel a kutyákat, akik a maguk állati lényegében válnak a képregény drámaiságának letéteményesévé. A tét ugyanis pont az állatiasság megőrzése: a főszereplő, Ernő, pont azt szeretné elérni, hogy a kutya kutya maradjon, és ne alakítsák géppé. A történet érzelmi fordulópontjain mindig a kutya a főszereplő: a gazdájára felnéző, a nyúl után iramodó, vagy a vesztes kutya.