A kommentekből nagyon úgy tűnik, a mai képregényolvasónak elsősorban izgalmas akció, belevaló karakterek és látványos grafikai kivitelezés kell, minden más tulajdonképpen felesleges kellék. Attól tartok, hogy a szuperhősös képregények írói és szerkesztői teljes mértékben tisztában vannak ezzel a befogadói igénnyel, és a történetek belső logikáját valóban csupán a drága időt rabló luxusnak tekintik. Márpedig tényleg időigényes feladatról van szó: egyetlen hosszabb forgatókönyvemben bő másfél tucat karaktert kellett mozgatnom, és újra meg újra ellenőriznem kellett, melyiket hol hagytam legutóbb, egyáltalán van-e esélye felbukkanni a következő jelenetben, milyen módon értesülhetett arról, hogy ott kell lennie, nem mondok-e ellent önmagamnak tíz oldallal később. Mindvégig attól féltem, ha hibázom, mindenki azonnal rájön, és a fejemre olvassa.

Mindezt valójában csak felvezetésnek szántam, nem igazán van köze a napokban kézhez kapott Batman-történetekhez, bár biztos, hogy ezek a gondolatok is bennem motoszkáltak olvasásuk és értékelésük közben.

Batman 12. A Night of the Owls ciklus befejeztével egy teljesen más jellegű sztorit szolgál fel Scott Snyder, és rögtön egyfajta választ is nyújt a fent feszegetett kérdésre azzal, hogy felfedi Batman titkos, földalatti kommunikációs (illetve kommunikációzavaró) hálózatnának az egyik kulcsát. A technikai részletekbe nem megy bele, ami nyilván jobb is, a felvetés mindenesetre érdekes. Ebben a történetben amúgy Batman csak mellékszereplő, az előtérbe egy Harper Row nevű lány kerül, akivel feltehetően még fogunk találkozni a későbbiekben, nem kizárt, hogy egy új segítő bevezetéséről van szó. Eddig tetszik, bár az én konzervatív ízlésem nincs elragadtatva a lány orrpiercingjétől.

Batman & Robin 12. Grant Morrison igencsak feladta a leckét a többi Batman-írónak az új Robin, Damian bevezetésével. Ebben a sorozatban Peter J. Tomasi igyekszik felnőni a feladathoz, szerintem nem valami nagy sikerrel. Persze, izgalmak vannak, persze, persze, a központi téma a fiát „munkára nevelő” apa, de nem látom, hogy ebben bármi érdemlegeset tudna mondani. A Terminus nevű gonosszal vívott csatába szó szerint a derült égből pottyan be a három korábbi Robin, és még mindig várom annak a magyarázatát, hogy mennyi maradt meg a New 52 előtt történtekből, hisz azok fényében nehéz elhinni, hogy Dick és Tim hajlandó legyen Jason akár csak egy másodpercig is megbízni Jasonben. Nem mondom, hogy olvashatatlan, de eléggé katyvasz, felejthető.

Batman: Arkham Unhinged 5. Mivel az a sorozat amolyan párhuzamos világban (a Batman: Arkham City videojáték alapján) játszódik, ne feszegessük a nyilvánvaló ellentmondásokat a többi Batman-sorozathoz képest, és vizsgáljuk meg önmagában. Az író Derek Fridolfs, aki Paul Dini asszisztenseként kezdett Batmannel foglalkozni. Ahogy egy interjúban Fridolfs nyilatkozta, az „Arkhamverzum” elsősorban a gonoszokról szól, és ezt ez a lapszám is igazolja. Kicsit talán olyasmi ez, mint a néhai Batman Adventures, csak a realista rajzok miatt komolyabb, komorabb kivitelben. Belőlem ettől ma aligha lenne Batman-rajongó, de gondolom, itt a cél a gamerek bevonzása, arra pedig alkalmas lehet.

Batman Incorporated 3. A kissé kurtán-furcsán lezárt első BI sorozat után már tudni lehetett, hogy Grant Morrison nemsokára visszatér ezzel a saját találmányával. Némileg csalódás, hogy az abban bevezetett újítás – a világ elárasztása összedolgozó Batmanekkel – itt egyáltalán nem kerül szóba, úgy tűnik, a New 52 világában a nem különösebben érdekes Batwing-sorozat a koncept egyetlen maradványa. Valójában ebben a számban is Bruce és Damian viszonya a téma, és már kezd unalmas lenni, hogy Talia újabb és újabb, bonyolult és titkos terveiről beszélnek állandóan. Ember legyen a talpán, aki még emlékszik rá, mik is voltak a drága anyuka eredeti elképzelései, és hogy állunk most azokhoz képest. Matches Malone megjelenései azért mindig érdekesek (és az ésszerűnek tűnő magyarázat dacára, miszerint ezzel az alteregójával szerez Batman alvilági információkat), mindig kellemesen abszurdak (hiszen el sem tudjuk képzelni, a rengeteg kaland közepette mikor tudna Batman időt szakítani Matches reputációjának a fenntartására). A lényeg, hogy Morrison még akkor sem ír kifejezetten rosszat, amikor nem különösebben erőlteti meg magát.

Batman: The Dark Knight 12. Mindenképpen jó hír, hogy sikerült lebeszélni David Finchet az írásról, az nem az ő pályája. Gregg Hurwitz ezzel szemben „igazi” író, tucatnyi krimivel a háta mögött, amivel párhuzamosan dolgozott olyan képregénycímeken is, mint a Megtorló és Rozsomák. Ez a profizmus érződik is a Madárijesztő kábítószerei által indukált flashbackekből álló történeten. Attól azonban nem vagyok elragadtatva, hogy már megint Batman oly sokszor felidézett eredetéhez nyúlt vissza. Ezzel együtt nem rossz ez, némi bizakodással várom a folytatást.

Catwoman 12. A Judd Winick által írt új Macskanő-sorozat elején masszívan szerepelt Batman, majd kikerült a képből, most pedig ismét belepottyan, az égből, hogy visszautaljak a korábbiakra. Igaz, meg van magyarázva, hogy bekapcsolva maradt egy telefon, ami alapján gyerekjáték volt Batmannek lenyomoznia, hogy hol van Selina, de hogy miért pont akkor érkezik, amikor az ügyeletes gonosz készül végezni vele, nos, hát az ilyesmit nem mindenki nézi el a képregényíróknak. Amúgy ez a sorozat inkább a szemnek szól.

Detective Comics Annual 1. Tony S. Danielt elég jó Batman-rajzolónak, de még jóindulattal is csak közepes Batman-írónak tartom. Sajnos, a DC Comics nem osztja ezt a nézetemet, és egyedül viheti az új Detective Comics sorozatot. Ez az első „évkönyv” sem változtatott a véleményemen, el lehet olvasni, el lehet felejteni. Black Mask nagyon ritkán tud érdekes karakter lenni, most nem sikerült azzá tenni, a Kalapossal való összeeresztése pedig szerintem szimplán aránytévesztés.

Justice League 12. Az Igazság Ligájának ez a száma nyilván elsősorban a címlapján látható szenvedélyes Superman-Wonder Woman csók miatt fog bevonulni a DC történelmébe, de azért van benne Batman is. Sokan leszólják ezt a sorozatot azzal, hogy csak Jim Lee látványos rajzaira támaszkodik, tartalma pedig a nullához közelít, de én elnézőbb vagyok Geoff Johns munkájával szemben. Irdatlan nehéz feladat ezeket a fajsúlyos karaktereket mozgatni, és bár régóta gyűjtöm a Justice League különböző inkarnációit, nem sok olyan írót tudnék felsorolni, akinek ez sokkal jobban sikerült volna. A lényeg az interakció, és azt jól kezeli. Amikor Aquaman felveti, hogy ő jobb vezető lehetne, Batman egyetlen mondattal elintézi – már régen megbeszéltük, hogy én vagyok a főnök, és kész.

Detective Comics 0. Közel húsz év után ismét eljátssza a DC ezt a „zero month” nevű marhaságot, aminek a marketingértékén kívül más értelmét nem sikerült még senkinek sem kimutatnia. Mivel itt ismét az eredettörténetekhez nyúlnak vissza (illetve, a New 52 koncept jegyében némelyiket jelentősen átírják – még mindig emésztem annak a sugallását, hogy a Phantom Stranger valójában Júdás lehet, és az a lánc a nyakában a harminc tallér, korábban csak Cartaphilust, a bolygó zsidót láttatták benne, Dan DiDiót el kéne tiltani az írástól), sok jót nem vártam ettől a nulladik lapszámtól sem. Ahhoz képest kifejezetten jó sült el a dolog, amiben valószínűleg komoly szerepet játszik, hogy Tony S. Daniel ennek a történetnek a megírását kivételesen (?) átengedte Gregg Hurwitznek. A Bruce Wayne vándorévei alatt játszódó sztori dramaturgiája nagyon rendben van, Hurwitz remekül érzékelteti, hogy Bruce itt még nem Batman, de ennek az időszaknak minden eseménye hozzájárul perszónájának az alakításához. A kis kiegészítő történet Alfred kitartó várakozásáról és Bruce hirtelen hazatéréséről kellemes levezetés.

Bayer Antal