A svájci képregénykiállítás alkalmából látogat Budapestre David Boller, a tárlaton bemutatkozó tíz alkotó egyike. Az 1968-ban született Boller egészen egyedi pályát tudhat magáénak, hiszen huszonévesen kiköltözött Amerikába, hogy beiratkozhasson Joe Kubert híres képregényiskolájába, és ezzel párhuzamosan igen hamar kapott munkát a Marvel Comics-tól, Pókember, X-Men, Nova, Night Thrasher képregényeken dolgozhatott. Egészen 2007-ig élt az Egyesült Államokban, amikor is visszaköltözött Svájcba, és jelenleg saját kiadójánál jelenteti meg a munkáit. David Bollerrel e-mailben készített interjút Bayer Antal, a Képregényblog szerkesztője.

Bayer Antal: A mélyvízbe ugrottál 24 évesen, amikor kimentél Amerikába, ami valószínűleg nagyon szokatlan volt egy európai képregényrajzolótól. Miért döntöttél így? A Marvel képregények iránti imádatból, vagy egyszerűen úgy érezted, hogy az a fajta képregény, amit csinálni szeretnél, nem működne a francia piacon?

David Boller: Az internet elterjedése előtt nem volt más módja annak, hogy egy amerikai kiadótól munkát kapjunk. Személyesen kellett ott lenni, hiszen bizalmi kérdés is volt, hogy a havi megjelenésű füzetek megjelenhessenek. Az, aki jó személyes benyomást tett, nagyobb eséllyel jutott megbízásokhoz. Gyerekkoromban szerettem a Marvel képregényeit, ám ez a szeretet hamar elmúlt, amikor elkezdtem dolgozni nekik. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez az időszak kreativitás tekintetében mélypont volt a francia képregényben. A Delcourt kiadó éppen akkor kezdett fejlődni, de az 1980-as évek kiváló alkotói vagy feladták, vagy mást csináltak. A Métal Hurlant által gerjesztett izgalom egyértelműen eltűnt addigra.

BA: Tapasztalataid szerint mik a fő különbségek az amerikai és az európai képregények között?

DB: Érdekes módon mostanában tűnt fel nekem egy jelentős különbség az olvasóközönség tekintetében. Standot állítottunk a januári Angoulême-i képregényfesztiválon, és észrevettem, hogy alig voltak jelen „kisebbségi” olvasók (pl. feketék, latin vagy ázsiai származásúak). Ekkor döbbentem rá, hogy Franciaországban a BD a burzsoáziának, a fehér felső-középosztálynak szól, míg az USA-ban a comic bookokat egy szubkultúrához tartozók veszik. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy a keménytáblás albumok sosem voltak sikeresek Amerikában, és nem is számíthatnak arra, hogy igazán be fognak indulni. Egy alacsonyabb jövedelemmel rendelkező afrikai-amerikai sosem fogja megérteni, hogy miért kellene 25 dollárt kiadnia egy szép könyvért. Másfelől pedig az olcsó termelés, amely Amerikára jellemző volt, lehetővé tette, hogy többet kockáztassanak a kiadványaikkal, amitől izgalmassá vált a szcéna, gondolok itt elsősorban a fekete-fehér képregények előretörésére, majd a függetlenek felemelkedésére az 1990-es évek közepén.

BA: Miért tértél vissza Svájcba? A rövid életrajzodból nem sok derül ki az első saját képregényed, a Kaos Moon 1996-os megjelenése és 2008-as hazaköltözésed közötti időszakról…

DB: 2007-re már nagyon elegem lett az „amerikai álomból” (vagyis abból, hogy a gatyád is rámegy az olyan alapvető szolgáltatásokra, amelyeket itt Európában maguktól értetődőnek tartunk, mint például az egészségügy), másrészt pedig saját kiadót akartam alapítani. Valójában egyébként kifejezetten aktív voltam ebben az időszakban: több tucat videojátékon alapuló képregényt csináltam a Top Cow-nak, szó szerint több száz pin-up rajzot és több mangát a Tokyopopnak és az Humanoïdes Associés-nak, valamint storyboardokat és layoutokat is készítettem. De sajnos semmi olyasmit, ami nagyobb jelentőséggel bírt volna. Aztán édesapám elhunyt, megörököltünk egy házat Svájcban, és értelmes ötletnek tűnt hazaköltözni és a nulláról indulni.

BA: Több íróval dolgoztál különböző piacokra, illetve egyedül is készítettél képregényt, ugyancsak különböző körülmények között. Van kedvenc munkamódszered? Vannak kedvenc íróid, akikkel együttdolgoztál?

DB: Dolgoztam együtt olyan ismert írókkal, mint Peter David, John Ostrander, Fabian Nicieza és a francia Pierre Christin. Az esetek többségében nem volt valami nagy élmény. Most, hogy már én is írtam több történetet, sokkal jobban tudom értékelni a jó írókat. Azt hiszem, hogy a saját munkáim közül az Endless Sky lesz a kedvencem, mert a saját életemről szól, és szinte önmagát írja. A többiben is vannak jó ötletek, de az idő sürgetése miatt talán nem teljesültek ki igazán. Jó példa erre az Air első kötete. Azt hiszem, a jövőben inkább társszerzőkkel fogok dolgozni, vagy adaptálni, amíg nem sikerül egy kicsit fejlődnöm.

BA: Milyen nyelven dolgozol? Mi a véleményed általában a nyelvi korlátokról a képregények tekintetében?

DB: Általában németül vagy angolul dolgozom, és utána valaki lefordítja franciára. Igyekszem nem törődni ezekkel a korlátokkal. Ez a három nyelv lefedi a számomra elérhető képregénypiac 80 százalékát. Örülök, hogy oly sokat fektettem a nyelvek tanulásába, és mindenki másnak is csak javasolni tudom, hogy minél több nyelvet sajátítson el.

BA: A honlapodon az egyik legérdekesebb projektnek a Tell-sorozatod tűnik. Tudnál erről mesélni röviden, hogy mi a célod vele? 

DB: Ó, hát ő az én problémás gyermekem. A Tell bizonyos fokig egy remek ötlet, de miközben Németországban és Svájcban sikeres volt, Franciaországban megbukott. Méghozzá totálisan. Alapvetően az volt az ötletem, hogy csinálok egy Marvel-stílusú szatirikus szuperhős-képregényt Tell Vilmos legendája körül, de futurisztikus környezetben. Ennek annyira jó volt a fogadtatása Svájcban, hogy interjúk sorát kérték tőlem svájci és német tévéadók és újságok. Szerintem ez egy jó poén, de semmi több…

BA: Beszéljünk kicsit az önéletrajzi képregényedről, a „Végtelen égről”. Túl azon, hogy a jelenleg egyre csak növekvő műfajba, a „graphic novel” kategóriába tartozik, úgy vettem észre, hogy erőteljesebb benne a mangahatás, mint a többi munkáidban. Miért választottad ezt a stílust és a fekete-fehér kivitelt, amikor többnyire színesben dolgozol? 

DB: Mindig is kedveltem az önéletrajzi képregényeket. Nagyon szeretem Chester Brown és Seth valamennyi munkáját, és bizonyos fokig Lewis Trondheiméit is. A rajzról két dolgot szeretnék elmondani. Azért választottam egy ilyen egyszerű stílust, hogy hagyjam „lélegezni” a történetet. Azt mondják, könnyű olvasni a kötetet, ami szerintem jó dolog. Semmi se térítse el az olvasó figyelmét a történet folyásáról. Tekintettel arra, hogy 300 oldalas a kötet, értelmesnek tűnt fekete-fehérben megrajzolni, hiszen túl drága lett volna a nyomtatása, és ésszerű áron szeretnénk árusítani. Eddig még senki sem panaszkodott emiatt. Sőt, ez lesz magasan a legsikeresebb kötetünk 2013-ban.  

BA: Hogy dolgozol manapság a Zampanóval és Virtual Graphicsszel? Ezek a kiadók a saját képregényeidre és a barátaid munkáidra épülnek, vagy tervezitek, hogy „hagyományosabb” kiadóvá váltok, és folyamatosan keresitek az új tehetségeket?

DB: Azért kezdtem saját magam kiadni a munkáimat, mert elegem lett a kiadóktól, és meg akartam őrizni a szerzői és kiadási jogaimat. Mivel szeretem az üzlet világát is, nem csak a kreatív tevékenységet, ez lehetővé teszi a számomra a két oldal ötvözését. Most már igazán jó nemzetközi hálózattal rendelkezünk, és 2013-tól több más szerző munkáit is kiadjuk, mint például Greg Hildebrandtnak a Gyűrűk ura és Star Wars illusztrációit, és tervezünk behozni Európába indiai képregényeket. Továbbá keresünk rajzolókat jövőbeli terveinkhez, így hát ha van olyan olvasótok, akiben megvan a tehetség, hogy képregényrajzolóvá váljon, küldhet nekünk rajzokat. De nagyon fontos, hogy beszéljenek angolul vagy franciául – lásd a fenti okokat.

David Boller február 27-én tart műhelyfoglalkozást a kArton galériában, 28-án pedig részt vesz a svájci képregénykiállítás megnyitóján, a Frankofónia Fesztivál keretében, a Svájci Nagykövetség és a Magyar Képregény Szövetség szervezésében.