Lassan már hozzászokhatunk, hogy a Képes Krónikák kiadónak minden évben van legalább egy Alfabéta-díjra jelölt történelmi képregénye – idén rögtön kettő is. Mészáros Jánost nem csak kiadóvezetői minőségében, hanem A népet szolgáltuk című, 1956-os témájú kötet társírójaként is kérdezte Bayer Antal.

BA: Sokan ma már történelmi regénynek tekintenek olyan műveket, amelyeket eredeti szerzőik alig pár évvel vagy évtizeddel a feldolgozott események után írtak, gondoljunk itt például a húsz évvel a szabadságharc után megjelent A kőszívű ember fiai-ra vagy A nyomorultak-ra, amely az ötven évvel korábbi napóleoni háborúk idején kezdődik, és a mindössze harminc évvel korábbi párizsi felkeléssel végződik – mindkettőből alapján emlékezetes képregényt készített régen Korcsmáros Pál és Cs. Horváth Tibor.  Az 1956-os forradalom óta már több idő, közel hét évtized telt el – de valóban lehet már róla „történelmi” képregényt készíteni? Nehezebb, kockázatosabb, mint Szent Imréről, a tatárjárásról vagy Leiningen gróf holttestének a hazahozataláról? Előrebocsátom, hogy szerintem A népet szolgáltuk az eddigi legjobb 56-os képregény, pontosabban az az 56-os képregény, amely a legközelebb áll egy tárgyilagos, érzelmi elfogultság és politikai hátsó szándék nélküli feldolgozáshoz.

MJ: Meg kell, hogy valljam, azt hittem, hogy egy 56-os képregény elkészítése sokkal könnyebb lesz, mint a Királyok és keresztek esetében, ahol háromsornyi forrásnál és egy csomó conteos elméletnél többet sehogy sem tudtunk összeszedni. Végül is 56-ról már „elmeséltek” egy változatot a Kádár-korban, aztán a rendszerváltás után jött az átértékelés, a még élő szemtanúk is megszólalhattak. Arra mondjuk én személy szerint nem számítottam, hogy az elmúlt pár éveben újra megváltozik 56 története (az öregeknek biztos megvan Moldova története Józsi bácsiról meg a repülésről), és új szereplők kerülnek elő, illetve a korábbi közmegegyezés alapján a hősöknek tekintettek valahogy háttérbe szorulnak. Szóval egyből háromféle 56-tal találtam magam szemben. Ezzel együtt ez a korszak mégiscsak dokumentált, ha a szemtanúk már nem is élnek sokan, de az archívumok rendelkezésre állnak - gondoltam én… Ezért amikor barátunk, Szilágyi Andor (akinek a tavalyi évben díjazott a Hosszú az út hazáig forgatókönyvet köszönhetjük) filmrendező, aki Mansfeld Péterről már készített egy filmet 2006-ban, megkeresett az ötlettel, hogy csináljunk egy képregényt egy másik 56-os mártírról,  Tóth Ilonkáról, úgy voltam vele, végre nem nekem kell megküzdenem legalább az alapsztorival. Akik ismerik a kiadónk munkáit, már hallották a rémtörténetet az 1241-es képregényről, ahol már elkészült illusztrációkból raktunk össze képregényt. Szóval Andor útmutatásai alapján elkezdtem feldolgozni a témát. Az volt a cél, hogy minél hitelesebb történettel tudjunk előállni, amiben a szereplők, időbeli események stimmelnek. Andor mondta, hogy nem olyan egyszerű a történet, mint amilyennek látszik… Hát igen… Kiderült, hogy Tóth Ilonka orvostanhallgató sztorija, akit azért ítéltek el egy koncepciós perben, mert forradalmár társaival meggyilkolt egy vélt ÁVH-s besúgót, a részletes nyomozás és bírósági tárgyalás ellenére sem biztos, hogy megtörtént. Még a mai napig sem derült ki igazán, elkövették-e Ilonkáék a bűntényt. Érdekes módon a 2000-es években sem azért semmisítették meg az ítéletet, mert nem tekintették bizonyítottnak. Szóval volt itt egy igazi rejtély - hasonlóan Szent Imre herceg halálához- , amit jól el lehetett mesélni: voltak gonosz ÁVH-sok, még gonoszabb oroszok, gerinctelen bírók és ügyészek, kétbalkezes, a rendszert - bármelyiket- szó nélkül kiszolgáló  rendőrök és néhány fiatal, akik igazából belesodródtak azokba az eseményekbe, amik ma már a történelmünk részét képezik. Örülök, hogy tárgyilagosnak tűnik a sztori, bár nem tudtam megállni, hogy egyfajta magyarázatot (akár így is lehetett) ne adjak az olvasóknak. De becsület szavamra a leírtak 99%-a nem az én képzeletem szüleménye.

BA: Levivel, Németh Leventével társíróként vagytok feltüntetve, de ő a vele készült interjúban mintha igyekezne a saját szerepét „belekontárkodásnak” nevezni. Hogyan zajlott a valóságban ez a közös munka? Kitől származott az eredeti ötlet, hogyan fejlődött a történet azzá, ami végül lett belőle? Dramaturgiai szempontból nézve kinek az elképzelése érvényesült jobban, vagy mindketten meg vagytok elégedve a kompromisszumokkal (ha voltak ilyenek)? Vannak, akik szerint ketten – vagy pláne többen – nem lehet történetet írni…

MJ: A közös munkáról nekem az Ilf-Petrov szerzőpár jut mindig az eszembe (a fiatalok nézzenek utána. Kellett nekik később születni…). Szerintük egyikük a szerkesztőségeket járja, a másik pedig vigyáz a kéziratra, nehogy az ismerősök ellopják. Nálunk a közös alkotásnak hagyományai vannak. Bár Cserkuti Dávid barátunk mindig azt mondja, hogy a mi műfajunk képregény, de azért nálunk a képi megjelenésnek valamiféle elsőbbsége van. És mivel ez Levi feladata, ezért sokszor a nagyobb képi elemek, elképzelések vannak meg előbb, azt beszéljük át, és utána arra építem rá a történetet. Az 56-os képregény esetében még cifrább volt az alkotás, mivel ez volt az első munkánk Terebesi Gyula rajzolóval. Igazából úgy kezdődött az egész, hogy összeraktam Tóth Ilonka történetének egy általam kedvelt változatát  a korabeli források alapján. Levi ragaszkodott hozzá, hogy az 56-os emblematikus események is valahogy szerepeljenek a könyvben, egyrészt mert azok látványos képek lehetnek (pártház ostroma, rádió ostroma), másrészt ha valaki a kezébe veszi, fiatal vagy külföldi, kapjon valamiféle történelmi áttekintést az október-novemberi  „sajnálatos eseményekről”. Leviben egy igazi népművelő veszett el, mindig vannak ilyen ötletei. Szóval a sztori hangsúlya kezdett „előrébb jönni” , már nem Tóth Ilonka letartóztatása és a tárgyalás volt a fő téma, hanem az odavezető út. Ennek megfelelően kiegészítettem a forgatókönyvet, és Gyula már ezt kapta meg. És ennek most így már örülök, mert egy  Sötétség délben-szerű sztori megrajzolása, bár igen nagy művészi kihívás, de nem biztos, hogy fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését.

BA: Kellemes meglepetés volt a rajzoló személye, hiszen Terebesi Gyula neve teljesen ismeretlen volt ezelőtt képregényes körökben, de igazán imponáló munkát végzett. Hogyan találtatok rá, miért őt választottátok, és voltak-e váratlan buktatók, nehézségek abban, hogy ezúttal nektek kellett „betanítanotok” egy rajzolót? Összehasonlítva például azzal, amikor a szakmában már járatosabb Tebeli Szabolccsal vagy Várai Artúrral dolgoztatok együtt. Mesélj egy kicsit nekünk erről a munkafolyamatról is.

MJ: Gyula felfedezését (is) Levinek köszönhetjük. Terebesi Gyula, akiről tudni kell, hogy páratlanul tehetséges és korához képest rendkívül tapasztalt és sokrétű restaurátor, pályázott az MMA-nál egy ösztöndíjra. Egy Pelevin-regény megrajzolását szerette volna, ha támogatja a tisztelt Akadémia. (Egy orosz íróét, akit egy ukrán rajzol meg, 2023-ban, Magyarországon). Levi benne volt a döntőbizottságban, és ott látta Gyula munkáit. Megmutatta nekem, és egyből láttuk, hogy igazgyöngyre akadtunk. A munka is nagyon problémamentesen alakult, Levi segített a panelezésben meg helyenként a kompozíciókban, de igazából nagyon jól és gyorsan ment Gyulának a rajzolás. Sok tehetség szorult ebbe a fiúba, bárki meglássa (sic). Nem tudom nem elmondani, hogy amikor Attila (Futaki) már halálos betegen feküdt a kórházban, még ott is Gyula képregényét nézegette, amit akkor kapott tőlem. Oldalról oldalra elemezte ki a könyvet. Kevésszer hallottam Attilát magyar rajzolóról ilyen elismerően nyilatkozni.

BA: Az a személyes benyomásom, hogy eddig ez az a történelmi képregényetek, amely a leginkább alkalmas lehet egy külföldi kiadásra, a konkrét esemény ismerete nélkül is értenék a tragédiáját. Egyetértesz ezzel, kerestek partnert a megjelentetésére más országban?

MJ: Ahogy ez már szóba került, van (illetve most már csak volt) egy ilyen titkos tervünk. Képzeld el, milyen jól hangzana külföldön: Egy ukrán fiú, aki Magyarországra menekült a háború (elnézést, speciális katonai művelet – Извините, товарищ Путин!) elől,  megrajzolta, hogyan verték le az oroszok 1956-ban a magyar szabadságharcot. Ezzel biztosan befutnánk. Csak az a fránya internet ne lenne. De félre a tréfával: a belga kiadónknak van egy amolyan „első éjszaka joga” az általunk megjelentetett képregényekkel kapcsolatban. Még várjuk az ő válaszukat. Bár egy kicsit el vannak csúszva, mivel a Királyok és keresztek utolsó része is csúszik náluk. Ezért úgy gondolom, akkor tudunk sikerrel megpróbálkozni más kiadóknál  külföldön, ha végre össze tudunk rakni  egy „ütős” történelmi portfoliót: a Hunyadit (Fehér sziklák, Levi- Bán Mór), ami a készülő Hunyadi-film várható nemzetközi sikerét lovagolná meg (itt most semmi szarkazmus nincs, tőlem szokatlanul),  a tatáros filmből készülő képregényt (Cesareani – 1242, Levi-Terebesi) és a Népet szolgáltuk képregényeket.

Szemben a szinte teljes magyar történelemmel, ez a 3 történet legalább halványan ismerős Nyugaton: Hunyadi a sikeres török sorozatokból meg a déli harangszóról,  a tatárjárás Dzsingisz kánról (nem vicc, az amerikai plakátokra azt kellett írni, hogy Dzsingisz Kán unokája elfoglalja Európát),  1956 meg arról, hogy akkor még a magyarok másképp álltak hozzá az oroszokhoz. Sajnos ma nem könnyű Európában magyarnak lenni. De marketingesként már gondolkodunk rajta, hogyan tudnánk kihasználni a képregényeink külföldi terjesztésében ezt az egyre inkább érezhető „ellenszelet”.