Aleksandar Zograf-interjú

Zograf2012.jpgA 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál egyik külföldi vendégével, Aleksandar Zograffal készítettünk e-mailes interjút. Zografnak két kötete jelent meg magyarul (Pszichonauta, Elhasznált világ), illetve rövidebb munkái olvashatók a Műútban és a Papírmoziban is. Zograf részt vesz a fesztivál több programjában is, 13 óra 30 kor pedig előadás formájában mesterkurzust is tart legújabb munkáiról.

Bayer Antal: Visszatérő vendég vagy Budapesten. Mikor jártál itt először, és mi az, amit ennyire szeretsz a városunkban?

Aleksandar Zograf: Először az 1980-as évek végén jártam Budapesten, a Hungarocarrot független zenei fesztiválon. Valójában újságíróként kezdtem a pályámat, és főleg a nyolcvanas évek elején sokat írtam a rockzenéről. Egy Džuboks (Jukebox) című magazinnak dolgoztam abban az időben, amikor még nem volt valami sok rockújság a keleti blokkban. Mivel Jugoszlávia kicsit kívül esett a szocialista lageren, a más szláv nyelveket beszélő országokban sokan olvastak a lapot, hisz nagyrészt megértették a szöveget. Így hát az első ember, akibe belefutottam a Hungarocarroton egy cseh srác volt, aki ismerte a Džuboksnak írt cikkeimet! Akkor, fiatalon, erre nagyon büszke voltam. Valahogy minden rendben látszott lenni akkor Budapesttel. Nagy benyomást tett rám a magyar szecessziós építészet, és azonnal beleszerettem a városba. Persze, nincs is messze Szerbiától, és több szempontból is közelinek éreztem magamhoz. Az 1990-es és 2000-es években gyakran tértem vissza ide, és sok barátot is szereztem. Nagyon közvetlen város, és minden alkalommal felfedezek benne valami újat. Ezek közül az élmények közül több is bekerült a belgrádi Vreme magazinnak készített képregényeimbe...

Zograf_03.jpg

BA: Két kötetben és néhány magazinban is megjelentek magyarul a képregényeid. Milyen visszajelzéseket kaptál ezekre?

AZ: Amikor az újságírás mellett elkezdtem képregényeket is közölni (ez az 1990-es évek elején kezdett komolyra fordulni), ismét eljöttem Budapestre. Hozzátartozik ehhez, hogy az ex-Jugoszláviában dúló háborúk idején, amikor gazdasági szankciókat vezettek be Szerbia ellen, Magyarország volt azon kevés hely egyike, ahová vízum nélkül beutazhattunk. Miután a munkáim kezdtek megjelenni magyar magazinokban, természetes következménynek tűnt, hogy végül könyvformában is kijöjjenek. Nagyon jó volt a fogadtatás, és számos visszajelzést kapok olyan magyaroktól is, akik a 90-es évek válsága idején költöztek át Szerbiából Magyarországra, és akik még régebbről ismerték a munkáimat. De persze másoktól is jönnek reakciók, olyanoktól is, akiknek semmilyen kapcsolatunk nem volt az egykori Jugoszláviával. Még most is kapok időnként e-maileket magyar olvasóktól.

BA: A képregényeid nagyon személyesek, miközben egy narratív stílust használnak, nem pedig párbeszédeket vagy más, a modern képregény formanyelvéhez tartozó eszközöket. Miért választottad a történetmesélésnek ezt a módját, milyen mintákat követsz ebben?

AZ: Ahogy mondtam, már aktív újságíró voltam, amikor elkezdtem megjelentetni a képregényeimet. Azt hiszem, valójában író vagyok, aki egyszer csak elkezdett képregényeket rajzolni (noha amióta csak az eszemet tudom, mindig is rajzoltam). Szeretek személyes, szubjektív lenni, befelé nézni. Azt hiszem, az én képregényeim közelebb állnak az irodalomhoz, mint a népszerű képregényekhez... Ezt a képregényfajtát azért használtam, hogy ki tudjam fejezni mindazokat a dolgokat, amiken átmentünk az egykori Jugoszlávia széteséséhez vezető válság során, valamint Milosevics uralma alatt... Aztán pedig 2003-tól kezdve hetente alkotok képregényeket az utazásaim, valamint a kutatásaim során talált régi újságcikkek és könyvek alapján. Ez a „valóságképregény" valójában eléggé elterjedt műfaj az USA-ban, ahol tulajdonképpen elindult az én képregényes pályám. Bizonyos tekintetben az én képregényeim ötvözik az európai és az amerikai képregényeket. Az egyik legfontosabb hatást Robert Crumb amerikai alkotó gyakokrolta rám, aki rengeteget segített, amikor elkezdték kiadni a munkáimat Amerikában (jelenleg viszont már inkább Európában jelennek meg a képregényeim). 2012 szeptemberében Crumb a vendégünk volt a belgrádi képregényfesztiválon, én vezethettem a beszélgetést vele egy hatalmas közönség előtt. Valószínűleg ez volt minden idők legnagyobb képregényes eseménye Szerbiában, a sajtó és a nagyközönség érdeklődésének a tekintetében.

BA: Rengeteget utazol, sok fesztivált láttál, sok képregényessel találkoztál. A benyomásaid alapján milyen irányba megy mostanában a képregény?

AZ: Nos, szinte mindenhol válság van a képregények kiadásának és terjesztésének a területén, ugyanakkor mindenhol, még a világ legtávolabbi zugában is találni képregényalkotókat. Tehát lehet úgy is felfogni a dolgot, hogy nagy a válság, de úgy is, hogy jelentős növekedés van, ez egyszerűen csak nézőpont kérdése. Tavaly, amikor másodszor jártam Bejrútban, láttam, hogy Libanonban és más Közel-Keleti országokban is érdekes dolgokat csinálnak fiatalak, olyan helyeken, ahol nincs jelentős hagyománya a hazai készítésű képregénynek. Képregényt készíteni könnyű és olcsó, és az internetnek és más aspektusoknak köszönhetően a képregény valódi nemzetközi jelenséggé kezd válni.

BA: Mi a véleményed az elektronikus úton kiadott és terjesztett képregényekről?

AZ: Szerintem ez jó mód a képregény lehetőségeinek a bővítésére. Személy szerint jobban szeretem papíron látni a képeket, de minden jó, ami segít a képregény szélesebb megismertetésében, még ha csak az információk terjesztésében is.

BA: Az egykori Jugoszlávia nagy piacot jelentett mindenféle képregény számára. Létezik még valamilyen formában ez a piac? Nyitott a fiatal szerb, horvát, szlovén alkotók számára?

AZ: Miután Jugoszlávia különböző országokká esett szét, a közös piac is megszűnt, és soha nem is tért teljesen magához. Ami a képregényeket illeti, ez a változás azt jelentette, hogy míg korábban több, mint egy 20 milliós piacon terjedtek a munkáink, egyszerre csak több, kisebb piaccal kellett számolni, amelyeket ráadásul néha elég erőteljesen is lezártak az országhatárok. Ez nagyon rosszat tett a népszerű, kommersz képregényeknek. A szerzői képregények ugyanakkor jóval kisebb közönséget értek el mind Jugoszlávia szétesése előtt, mind pedig azután. Azért még ma is vannak, akik a saját hazájukban publikálnak. Egyet emelnék ki közülük, Boris Stanićot, egy fiatal szerzőt, éppen az én városomból, Pancsovából. Egy újvidéki kiadó, a Komiko éppen most készül megjelentetni a második kötetét, amelyben folytatódik Boris nagyapjának, Radosavnak az élettörténete. Az első rész már lengyelül is megjelent.

BA: Melyek a legújabb projektjeid, min dolgozol jelenleg?

AZ: Épp most fejeztem be egy katalógust idei Velencei Biennálé szerb standjának a számára. Két barátom is bemutatja ott a munkáit, Miloš Tomić rendező és animátor és Vladimir Perić vizuális művész. A kiadvány szerb és angol nyelvű lesz, tartalmazza a képregényeimet ezekről az alkotókról, valamint néhány oldalt egy 11 éves fiútól, aki szintén rajzolt róluk képregényt. Ugyancsak benne lesz a katalógusban Robert Crumbnak egy történet, amelynek a címe Szerbia, a lehetőségek hazája, amelyet a tavaly Belgrádban tett látogatása után készített. A történetnek finoman ironikus a hangvétele, ahogy azt az ember el is várja Crumbtól. Crumb ingyen adta oda ezt a képregényét, és minden érintett művész fillérekért dolgozott, mert Szerbiának nincs pénze a művészetekre, ami igen nagy baj. Közben pedig folyamatosan készítem a heti képregényeimet a belgrádi független politikai magazinnak, a Vremének, és néha az olasz Internazionalénak is.

BA: Köszönjük a beszélgetést, és hamarosan találkozunk Budapesten!