Képregényes rendezvény után mindig a bőség zavarával küzd az ember, azt sem tudja, hová kapjon, mivel kezdje, és aztán miről írjon először. Ezúttal a könnyebbik végén fogtam meg a dolgot, a rövidebbeket vettem előre.

Ahogy közeledett a börze időpontja, úgy szaporodtak az utolsó pillanatig rejtegetett kiadványok. Illetve, persze, hogy nem rejtőzködtek a szerzők vagy kiadók, csak nem tudták, sikerül-e elkészülniük időben. Mi pedig jegyzetelgettük, hogy mit szerezzünk be, és hát az a helyzet, hogy nem mindenkinek futja mindenre, nem mindenki kíváncsi mindenre, de még csak nem is ugyanazokra – ezért én is csak azokhoz jutottam hozzá, amelyeket nagyon akartam, vagy amelyeknek a szerzői nagyon akarták, hogy meglegyen nekem (vagyis adtak belőle recenziós példányt). Az alábbiakban bemutatottakon kívül még kettőre lettem volna kíváncsi, csakhogy mire eljutottam az egyébként tőlem mindössze öt méterre standoló Fazekas Attilához, hiába mondtam, hogy nekem Mohács kell, azzal fogadott, hogy elfogyott mind az ötven példány, amit kihozott a rendezvényre, a Vagust pedig azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki csak utólag, a fotókat böngészve látta, hogy merre is helyezkedhetett el a rajzolója. Így hát végül öt „kiskiadványt” vettem szemügyre vasárnap óta.

Elsőként Pilcz Roland webcomic-jának, a Tivadar és Ernő páratlan kalandjainak a nyomtatott változatát vizsgáltam be. Roli már előre szólt, hogy valószínűleg ezzel is ugyanaz lesz a problémám, mint némelyik Kalyber Joe-kötettel, vagyis túl kicsinek fogom találni a betűket, de megnyugtattam, hogy a nyáron vettem magamnak olvasószemüveget. (Amúgy annyira nem vészes a helyzet, de azért a biztonság kedvéért feltettem.)

Ami jó benne: Roli jól érzi a strip műfaját, a poénok felépítését, és van füle a párbeszédekhez. A rajzstílus következetes, a színezés egyre profibb.

Ami nem annyira: a két főszereplő nem elég különleges ahhoz, hogy akár csak 50 képsoron át lehessen ragozni őket. Megjegyzem, ezzel a problémával jó pár ismertebb comic stripnek is meg kell küzdenie, úgyhogy ezt nem tartom nagy bajnak, csak kíváncsi vagyok, hogy lehet-e majd ebből többet kihozni. Ebben az első füzetben a szerző azt a megoldást választotta, hogy az utolsó tíz csíkban időutazásra küldte figuráit, ami igazándiból csak szellemes technikai variációkra jó (főcím, szereplők neve, öltözéke, használt betűtípus, stb.). Függőben marad, hogy lesz-e folytatás, ezt talán egyértelműbbé kellett volna tenni.

Összességében abszolút pozitív a mérleg, Pilcz Roland véglegesen bebizonyította, hogy nem „egysorozatos szerző”.

Rögtön ezt követően kerítettem sort Kardos Nikolett Virágeső és más történetek című füzetére. A címen előzetesen meghökkentem, hiszen a kiadvány mindössze 24 oldalnyi képregényt tartalmaz, márpedig a rajzstílus mangaféleséget ígért, és abban a műfajban 100 oldalnál kevesebbért ritkán ragadnak ceruzát a fiatal alkotók. Arra következtettem tehát, hogy a 24 oldalban legalább három rövid sztorit kapok, és hogy ezek közül a címadó történet fog valamilyen módon kiemelkedni.

Várakozásom részben beigazolódott, részben egyáltalán nem. A füzet első részében négy alig pár oldalas „Zen történet” található, amelyek szinte csak stílusgyakorlatok. Ütemüket feltehetően az eredeti történet adja, rövidségük ellenére kényelmesen lassú a tempójuk. Helyes döntés volt, hogy ennyivel meg is elégedett az alkotó, ennél több már sok lett volna.

A rajzokkal igazából az a problémám, hogy nem derül ki, mire képes valójában az alkotó. A szereplők arca egy kaptafára készült, a díszletek szinte csak jelzésszerűek. Ebben a tekintetben valóban a japán iskolára emlékeztet a munkája, még ha nem is tipikusan mangastílusban rajzol.

A leghosszabb történet azonban nem a Virágeső, hanem a füzet második felében található Virágszirmok földjén, amelyet Kardos Nikolett maga is írt. A két egymás követő belső címlapfélét leszámítva (nem igazán világos, mi szükség ezekre, és hogy a Zen történeteknél is miért kellett minden alkalommal egy teljes oldalt „beáldozni” a címnek) hat oldalban indul a sztori – majd teljesen váratlanul megjelenik a lap alján a „Folytatjuk” felirat.

Ezzel a megoldással nem vagyok kibékülve. Tehát akkor mégis egy jó hosszú sztoriban gondolkodik az alkotó? De akkor miért nem abból közölt egy teljes fejezetet előzetesként, miért kellett antológiának álcázni a füzetet? Ez így nagyon lóg a levegőben, hiszen a hat oldal nem elegendő annak az eldöntésére, hogy szeretnénk-e olvasni a folytatást.

Annyi mindenesetre kiderül, hogy bár a rajzok jellege hasonló, a saját sztori sűrűbb, kétszer-háromszor annyi párbeszédet tartalmaz, mint a zen-történetek. Persze, hat oldalból nehéz bármire is következtetni. Szóval ez a kis füzet olyan… kevéske. Nem rossz, csak kevés.

Nem érdektelen talán hozzátenni, hogy a Virágeső kiadója a korábban a Berlin első részét és a Rocksztár leszek, mama! gyűjteményt megjelentető Comicsmania. A kiadványt biztató jelzésnek vesszük, ezek szerint várhatunk még képregényeket tőlük. Az áron azonban kicsit csodálkozom, a 750 forint soknak tűnik, hiszen még a címlap sem színes, főleg, hogy a hátlapon három támogató nevét is látni, bár nem tudhatjuk, hogy milyen jellegű szponzorálásban részesítették a kiadványt.

Elképesztő, hogy Koska Zoltántól már a kilencedik Firka Comics jelenik meg. A címlap és általában a kivitel újabb előrelépést sejtet, színes is, profibb is, látszik rajta, ahogy a szerző előrehalad animátori tanulmányaiban. Újdonságként pedig néhány történetben szerzőtársat is maga mellé vett Zoli, az ugyancsak 5 Panels-es Pádár Ádám személyében.

A tartalommal kevésbé vagyok elégedett, de gyorsan leszögezem, hogy csak azért, mert Zoli korábbi munkássága elkényeztetett, és immár csupa kiforrott mesterművet várnék tőle. Elismerem, hogy ez túlzott elvárás, és hogy a Firka Comics jellege változatlanul amolyan válogatott vázlatfüzet, amibe sok minden bekerülhet.

És be is kerül. Van itt kockásinges történet, Hey Jude-sztori, (megérdemelten) kegyetlen Sötét Erők-paródia, tisztelgés Wallace Wood előtt, a szokásos Szabó Ádám-Szász György kaland, és két (szinte) szöveg nélküli pályázati anyag. Mindez 650 forintért, ami hozzávéve, hogy a cím- és hátlapon kívül a 28 oldalnyi belívből és színes 4 oldal, abszolút jutányos.

Viszont ha csak nagyjából a fele lenne, én azzal is elégedett lennék, az már kifejezetten sziporka-gyűjtemény lett volna. Különösen bejött Firka Kapitány, remélem, nem csak egykalandos figura lesz ez az új magyar szuperhős. És nagyon tetszik, ahogy finom stílusbeli árnyalatokkal tudja megkülönbözteti Zoli a történeteit, miközben mindegyik nagyon is „Kosis”.

Ha jobban belegondolok, talán csak a Lifetime Story az, amit kihagytam volna ebből a számból, ez kicsit túl sűrűre sikerült így, szöveg nélkül. A First Time-ot viszont kár volt nem beküldeni.

„Hamis újdonság”, de bármennyire is meglepő, első saját képregénykötete Sváb Józsefnek a Western képregények. Hihetetlen, de igaz, az immár több, mint 20 éves, és a magyar piacon a mai napig egyedülálló Képregényiskola szerzőjének még sosem jelent meg önálló képregénye, „csak” a Krampuszban, a Menő Manóban és a Fülesben, majd hosszabb kihagyás után a Fekete-Fehér Képregényantológiában és újra a Fülesben publikálhatott.

A szép kivitelű kiadvány tematikus, amennyiben Sváb két (mindkét) vadnyugati képregényét tartalmazza. A Cochise 1990-ben, a Max Brand novellája nyomán készült Sivatagi bor 2006-ban jelent meg először, fekete-fehérben. Látszik rajtuk a folytonosság és a korkülönbség is, jól mutatnak együtt, így, kiszínezve. Nem minden eredetileg monokróm képregénynek tesz jót a színezés, de nagy előny, ha valaki saját magát színezi, érződik rajta, hogy jól ki van ez találva. A Sivatagi bor eredeti kiadójaként (és beírójaként) volt alkalmam közelről megnézni ezeket a képkockákat, erős fekete-fehér anyagnak tartottam, a színes változat meglepően jól működik, elismerésem érte.

Szép kivitelről beszéltem az imént, amit nagyban feldob az újonnan készített, Jean Giraud stílusát megidéző címlap, tetszetős munka. Viszont lehetett volna valamivel vastagabb a borító papírja, és rákerülhetett volna a cím a gerincre, így kevésbé „polcképes”. A méretválasztást helyesnek tartom, nyilván jó lett volna albumméretben látni, de ez a hazai piacon irreális. Az „Így készült” anyagtól azonban többet vártam. Rajzolóknak biztos sokat mond így is a gazdagon illusztrált cikk, nekünk, többieknek viszont lehetett volna több szöveges magyarázattal szolgálni.

Végül pár szót az árról (amely nincs feltüntetve a borítón, ahol ISBN-t sem látok, sajnos, pedig úgy értesültem, hogy ha korlátozottan is, de könyvesbolti forgalmazásba is fog kerülni – lám, a Tivadar és Ernőnek és a Virágesőnek is jutott, noha ezeknél minimális az esély, hogy vonalkódolvasóval találkozzanak). Sokat gondolkoztam rajta, hogy a 2500 (börzén 2000) forint sok, kevés vagy korrekt ár 48 oldalért (amiből csak 28 oldal képregény). Még mindig nem tudom eldönteni. Noha a Linea Comics saját nyomdával rendelkezik, így a többi kiskiadónál rugalmasabban tudja kisakkozni, hogy melyik zsebéből melyikbe tesz át mennyit, az alacsony példányszámú gyártás nyilván náluk is magas fajlagos költséget jelent, különösen a színes technika miatt. Ugyanakkor ha valami nagyon kell az embernek, azt (szinte) bármi áron megveszi, és voltaképpen egy 44 oldalas, színes képregényért nem tűnik túlzásnak a 2000. Lehet, hogy érdemes lenne más címekkel is próbálkozni ebben a kivitelben, ezen az áron.

Bevallom, az Utánam, Fiúk! kicsit elijesztett, nehezemre esett elképzelni, milyen lehet az a képregény, amiből egy alig pár hét leforgása alatt három, egyenként 180 oldalas kötetet adnak ki. De mivel a szerző megtisztelt egy recenziós példánnyal, el tudtam olvasni, és aztán belenéztem a webes verzióba is.

Vörös Édua tehetséges rajzoló, és mind a saját honlapjáról, mind deviantartos galériájából kiderül, hogy imád is rajzolni, rengeteg grafikáját teszi közzé. Mi több, jó érzéke van a történetmeséléshez és a karakterteremtéshez is, így hát az Utánam, fiúk! tulajdonképpen rendben is lehetne. De nincs rendben.

Azért nincs rendben, mert az alkotó néhány fontos dolgot nem döntött el. Nem határozta meg magában, hogy tulajdonképpen mit is akar csinálni, mit akar kihozni ebből a képregényből. Klasszikus példája a „kezdjünk bele, aztán majd meglátjuk, mi lesz ebből” típusú, amatőr képregényeknek.

Persze, igazságtalan lenne hibáztatni ezért Éduát. Nincs rendesen működő képregénypiacunk, kiadóinknak nem áll módjában felkarolni évente legalább tucatnyi tehetséget, és elvezetni őket egy piacképes képregény megalkotásához, de még csak rendes visszajelzés-rendszerünk sincs, a „nagyon tetszik, amit csinálsz” és a „hát, ez nekem nem jön be” jellegű vélemény-nyilvánításon túl alig van, aki vegye a fáradságot, és akár csak pár mondatban elmondja, leírja, hogy miért tetszett neki egy képregény, vagy miért nem. És ez nem csak a pályakezdő szerzőkre áll, akiknek különösen nagy szükségük lenne megerősítésre vagy a továbblépéshez szükséges meglátásokra, még a híres-neves nemzetközi sikerekről is alig-alig születnek tartalmas kritikák.

Így hát marad az, hogy a rajzoló csinálja, amit kedve van csinálni. Kinyomtat néhány példányt a „biztos vevőknek”, így megnyugtathatja magát azzal, hogy legalább nem fizetett rá. Ez a jó eset, de láttunk már nem egy rosszat, ami valószínűleg alaposan elvette a kedvét a folytatástól nem egy ígéretes alkotónak. Ha jól értelmezem a helyzetet, Édua ezt a csapdát elkerülte, nem több százas szériával indított, hanem valóban csak annyi példányt nyomtatott, amit biztonsággal tud értékesíteni. Helyesen tette.

Amennyiben szeretne továbblépni, az alábbiakat tanácsolom neki. Először is, döntse el, hogy milyen hosszú történetet akar elmesélni, és legalább nagy vonalakban vázolja fel magának a vázát, beleértve a végkifejletet is. Ne álmodjon túl nagyot, nem érdemes több száz oldalakban gondolkodni. Végtelen történeteket legfeljebb ingyen, a neten böngészve, szórakozottan szeretnek olvasni az emberek. Gondolkodjon inkább teljes, zárt történetekben, de legalábbis epizódokban. Ha jók a karakterek, ha érdekesek a sztorik, úgyis kikövetelik maguknak az újabb kalandokat.

Bár mindig hangsúlyoznom kell, hogy nem vagyok grafikus, véleményem lehet a rajzokról, és bátorkodom ezt is elmondani. Nem kell rohanni. Nagy ajándék, ha valaki könnyedén, gyorsan rajzol, de ezt az adottságot inkább a bérmunkákban, megrendelésekben érdemes érvényre juttatni, nagy előny ugyanis, ha valaki képes a mások által megadott specifikációknak megfelelni, és határidőre, jó minőséget leszállítani. A saját projekteknél azonban nem feltétlenül muszáj sietni, ha már önmagunk kedvtelésére dolgozunk, az legyen igazán átgondolva, és jól megcsinálva. Remek dolog, ha valaki képes pillanatok alatt tíz korrekt rajzot elkészíteni, következetesen felismerhető szereplőkkel, de Éduának érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy valóban szüksége van-e mind a tíz korrekt rajzra, most, azonnal, nem érné-e meg inkább csak hármat kidolgozni jobban ugyanennyi idő alatt (és visszautalva a történetírási tanácsokra, még az is kiderülhet a számára, hogy valójában a sztori szempontjából elég is az a három rajz).

Az első kötet ugyanis leginkább vázlatgyűjteményre emlékeztet, mintha storyboard-szerűen lenne megrajzolva az egész. Nem következetes a panelkiosztás, nincs igazán kitalálva, hogy minek kell hangsúlyosnak lennie, és minek nem. Megint csak azt mondom, hogy jobban meg kellene tervezni előre az egyes oldalakat, az egyes rajzokat.

Nem is folytatom, azt hiszem, világos, hogy mit akarok mondani: a kevesebb több lenne. Beleolvastam a neten látható fejezetekbe, ez alapján is úgy gondolom, hogy talán jobb lenne ezt a projektet félretenni, megállni gondolkodni, akár ugyanezekkel a szereplőkkel kitalálni egy kerek történetet, mondjuk 20-30 oldalban, és azt kényelmes tempóban elkészíteni, magasabb színvonalon, a képesség megvan rá.

Bayer Antal