Az előző magyar nyelvű Lucky Luke-epizód John Ford vadnyugati történetei előtt tisztelgett, a legutóbbi viszont a spaghetti westernnek piszkál oda egyet, de olyan finoman, ahogy arra csak René Goscinny volt képes. A két rész eredeti megjelenése között nyolc év telt el (1964, 1972), és pont erre az időszakra esnek Sergio Leone munkásságának legemlékezetesebb filmjei, amelyeknek a főszereplői, Clint Eastwood és Lee Van Cleef ikonná válásukat köszönhetik.

Hihetetlen népszerűsége ellenére az új alzsánernek nem csak rajongói voltak, és főként a klasszikus western rajongói aggodalmaskodtak azon, hogy a leginkább John Wayne által alakított, modorukban kissé pokróc, de velejéig becsületes, morális iránytűként alkalmazott hősök helyét átveszik az olyan figurák, akik csak akkor használják a közjót, amikor az egybeesik saját érdekükkel, legyen az anyagi haszonszerzés vagy személyes bosszúállás.

Már a címlapról kiderül, hogy Lucky Luke-nak ezúttal egy Lee Van Cleefre hasonlító alakkal fog meggyűlni a baja. Eliot Belten ott a jellegzetes kalap, a trail duster kabát, a szája sarkból lóg a pipa, a lába előtt szétszórt dollárok. Meg az a nézés, persze, jól eltúlozva. Ahogy a történetben minden: Goscinny pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem tetszik neki az új divat: a cowboy-film főszereplője legyen csak nemesen önzetlen, a pénz kizárólag a rosszakat érdekelheti. Persze, erre még a legfiatalabb olvasók között is akad, aki felteszi a kérdést, hogy tessék mondani, akkor most miből is él Lucky Luke, de ez a kérdés ugyanúgy nem helyénvaló, mint az, hogy szokott-e vécére járni vagy zoknit váltani.

De nem csak ettől a hosszú kacsintástól lett A fejvadász a Lucky Luke-sorozat egyik legremekebb darabja. A fehérek anyagiasságától megfertőzött indiánok, a tömeges szuvenír-hamisítás, az utalás az állatok jogaira, a Frankenstein-szörnyes álarcot viselő varázsló, a lovaihoz idomuló dúsgazdag tenyésztő alakja egytől-egyig olyan elemek, amelyeket megszoktunk és el is várunk ugyan a szerzőktől, ám mégis minden alkalommal ellenállhatatlanul megkacagtatnak minket.

Bayer Antal

(A rövid kritika eredetileg a Filmvilág júniusi számának Papírmozi rovatában jelent meg.)