Szörnyű aktualitás. Cabu, akinek a képregényeit 1968-ban ismertem meg a Pilote-ban, a Charlie Hebdo 2015. január 7-én meggyilkolt karikaturistáinak egyike volt. Pacifista, antimilitarista, nonkonformista, egybehangzó vélemények szerint a legkedvesebb ember a világon, igazi örök tinédzser.

Miután eldöntöttem, hogy írok róla, nekirugaszkodtam a témának. Elővettem a gyűjteményemből, ami még megvan tőle, felidéztem, ami már nincs, körülnéztem a netes források között, köszönettel vettem képregényes ismerőseim küldeményeit, akik megtudták, hogy mire készülök. Jó tíz napja fogalmaztam a cikket, amikor végre beláttam, hogy ez úgy, ahogy terveztem, nem fog menni.

Nem megy, mert elképesztő, hogy mennyi mindent rajzolt, és én ennek csak a töredékét láttam. Úgy helyes, ha erre szorítkozom, és mindarról, amit másodkézből tudok, csak utalásszinten ejtek szót. Ezért hát Cabu munkásságának a jelentős részét – azt sem tudom felmérni, mekkorát – kitevő karikatúráit nem fogom tudni bemutatni, csak a képregényeit, azok közül is a legfontosabb, egész pályafutása során rendszeresen visszatérő karaktereket.

Jean Cabut 12 évesen megnyerte a Coeurs Vaillants című, képregényeket is közlő katolikus gyerekmagazin rajzversenyét, pályamunkája meg is jelent a lapban. 16 éves korában már rendszeresen dolgozott egy vidéki lapnak, majd beiratkozott egy párizsi művészeti iskolába, ám 20 évesen behívták katonának – a következő 27 hónapot Algériában töltötte. Bár a hadseregben is sikerült rajzolóként dolgoznia, ez a hosszú időszak egy egész életre szóló nyomot hagyott a világképén.

Miután leszerelt, egy sor újságban és magazinban sikerült elhelyeznie a karikatúráit. A szerkesztőségeket hetente végigkilincselő rajzolótársak között ismerkedett össze Freddel, aki bemutatta két barátjának, a haldokló Zéro című humoros magazinból kiszállni és új lapot indítani készülő François Cavannának és Georges Bernier-nek. A szerkesztésben és az írásban már jártas Cavanna, a militáns terjesztésben és pénzszerzésben pótolhatatlan Bernier (aki később Professeur Choron néven vált ismertté) és a kiválóan rajzoló Fred magukhoz hasonló szellemiségű társakat kerestek. Cabu mellett Gébé, Wolinski, Reiser és Topor lettek a Hara-Kiri című lap első munkatársai. Teljes függetlenséget akartak, a reklámot mélységesen lenézték, így kizárólag az eladásokból kellett megélniük. Valamennyiüket az a cél vezérelte, hogy ne kelljen laptulajdonosok és szerkesztők ízléséhez alkalmazkodniuk, azt írhassanak és rajzolhassanak végre, amit ők maguk tartanak jónak.

Egy jóval későbbi képregényben a "házalós" időkre így emlékezett vissza Cabu. 1. szerkesztő: Ezt nem lehet megérteni! 2. szerkesztő: Nem lehet rajta nevetni! 3. szerkesztő: Túlságosan bántó! 4. szerkesztő: Ennek semmi értelme!

Cabu a Hara-Kiri számára hozta létre első állandó figuráját, akit párkockás képregényekben szerepeltetett. L’Adjudant Kronenbourg (Kronenbourg zászlós) egy primitív kiképző altiszt, akit több hasonló, a hadseregben megismert figurából gyúrt össze. (Az egyiküket állítólag valóban Kronenbourgnak hívták.)

Alig tíz szám után jött az első betiltó határozat, az ifjúság védelméről szóló törvényre hivatkozva (mivel Franciaországban nincs cenzúra, ez a tiltás nem az újság elkészítésére, hanem a nyilvános terjesztésére vonatkozott – ami persze lényegében ugyanaz). Amíg Cavanna és Bernier a lap fennmaradásáért küzdött, a rajzolók (akik addig sem kerestek vagyonokat, hanem kevesebbet, mintha maradtak volna „házaló” karikaturisták), kénytelenek voltak más fizetős munka után is nézni. Különösen állt ez Cabure, aki időközben családos ember lett (sőt barátnője korábbi házasságából származó gyerekeinek köszönhetően nagycsaládos). Így hát bekopogott a Pilote-hoz.

René Goscinny, a lap főszerkesztője (az Asterix-képregények írója) eleinte gyanakodva méregette az akkor már 28 éves, de maximum 15-nek kinéző, tipikus „álmodozó fiatalembert”, de a portfoliója láttán azonnal munkát kínált neki, egy új rovatának az illusztrálását. A rovat témája a diákélet volt, visszatérő karakterekkel, akiket Cabu maga tervezhetett. Az egyikük láttán Goscinny megjegyezte, hogy pont úgy néz ki, mint a rajzoló, és javasolta, hogy próbáljon saját sorozatot kitalálni, állandó szereplővel, például ezzel a figurával. Így született meg a Le Grand Duduche nevű figura.

Duduche langaléta, kedvesen naiv gimnazista egy bentlakásos fiúiskolában, aki természetesen állandóan bajba kerül. Noha nem is jár mindig élen a diákcsínyekben, valahogy mégis többnyire ő kap ki értük. Az iskola nem érdekli, ellenben romantikus szerelmi vágyat érez az igazgató (szintén az iskolában lakó) lánya iránt. (A lány kísértetiesen hasonlít Kronenbourg zászlós szerelmére, az ezredes lányára.)

A történetek lehetnének akár együgyűek is, de bármennyire is kezdőnek számított Cabu képregényesként, a karikatúrában töltött évek alatt megérett. Jó példa erre az alábbi oldal.

Duduche és barátja, Momo a tanév végeztével az iskolabuszon idézik fel a legvidámabb pillanatokat. Például azt, amikor a kalapját mindig lazán feldobó Gaboriaud tanár úr fogasát fokozatosan, két-két centinként feljebb szerelték át. Más megelégedne azzal a poénnal, hogy a szerencsétlenül járt tanár hiába ugrál, már nem érik el a kalapját. Cabu azonban rátesz egy réteggel: „Aznap fogalmazást kellett írnunk, a téma egy William James-idézet volt, amely így szól: a megszokás eltompítja az érzékelést.”

Néhány hónap után a kitartás kifizetődött, az illetékes hivatal elismerte, hogy a Hara-Kiri a szatíra eszközével operál ugyan, de azt magas színvonalon teszi, így nem tekinthető károsnak, így visszavonta a tiltó rendelkezést. Cabu azonban nem adta fel a kettős életet, a Pilote-ba is dolgozott tovább, sőt az ott szerzett képregényes tapasztalatot egyre inkább kamatoztatta a Hara-Kiriben is, ahol megalkotta Catherine-t, az apácák által vezetett lányiskola növendékét, akinek a fiktív naplójából idézett részleteket.

Catherine egy valamivel későbbi kor gyermeke, mint Duduche. Bár neveltetése még az 1968 előtti szigorú körülmények között kezdődött (a diáklázadás egyik vívmánya volt a vegyes osztályok általánossá tétele, addig szinte mindenhol külön tanultak a fiúk és a lányok), a későbbi epizódokban ellentmondások között vergődik, a modern kornak túlzottan is megfelelni igyekszik, amiben inkább hátráltatja, mint segíti a „szexuális forradalom” vívmányaival visszaélő, enyhén macsó pasija.

Szexuális felvilágítás a lányiskolában. Catherine, ismételje meg, amit mondtam! Ööö... Hát jó! Akkor most 50-szer fogja leírni... "Az átnedvesedett vaginába behatoló pénisz beindítja a gyönyör folyamatát".

Időközben bekövetkezett a Hara-Kiri második betiltása, 1966-ban. A nem teljesen megerősített történet szerint maga De Gaulle tábornok felesége tette szóvá felháborodottan, hogy micsoda szemét ez az újság, amikor meglátta az unokái kezében. Ám ekkor már elég ismert volt a magazin, és Cavanna, Choron és Wolinski erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült számos olyan személyiségekkel aláíratni az újság fennmaradására irányuló petíciót, akiknek a szavát egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A támogatók között szerepelt például Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Alain Resnais, Louis Aragon, Jean Effel és Raymond Queneau. A szilencium hat hónapig tartott.

Fordulópontot jelentett a már említett 1968. májusi diáklázadás, amelynek a szellemiségét a Hara-Kiri munkatársai lelkesen magukévá tették – illetve a diáklázadás szellemisége is sokat köszönhetett a Hara-Kirinek. A 68-as események hatására a szerkesztőség úgy döntött, hogy elindít egy kifejezetten a politikai aktualitásokra reagáló heti változatot is. A Hara-Kiri Hebdo első száma 1969-ben jelent meg, és persze Cabu ennek is dolgozott, egészen az utolsó, 1970-ben megjelent, 94. számig. Ez a bizonyos hírhedt, utolsó lapszám a címlapján De Gaulle tábornok halálával viccelt. Egyes források szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban, mások szerint akkor már folyamatban volt a tiltási eljárás korábbi pornográfnak ítélt tartalmak miatt, de a lényeg, hogy a Hara-Kiri Hebdo nem jelenhetett meg többé.

Időközben azonban a Hara-Kirit kiadó Editions du Square elindított egy másik havilapot is, Charlie címen. A kizárólag képregényeket közlő magazin a csapat több tagjának a klasszikus comics iránti rajongásából táplálkozott, nevét is a Peanuts főszereplőjéről, Charlie Brownról kapta. Az amerikai, angol (és idővel olasz) átvételek mellett eredeti, többnyire természetesen a Hara-Kiris stáb által készített képregények is helyet kaptak a lapban.

Cabu az első számba „átcsempészte” Le Grand Duduche figuráját, amit a Pilote (valljuk be, érthető módon, hiszen a sorozat ott futott hetente) nem vett jó néven. A szerződések világában idegenül mozgó Cabu elsőre nem igazán értette, hogy miért ne rajzolhatná a saját figuráját ott, ahol akarja, ám tudomásul kellett vennie, hogy ebből baj lehet, így a másodikban már Catherine-t szerepeltette helyette, 1978-ig folyamatosan.

Az erőszakmentességet prédikáló Duduche találkozása Catherine-nal és a pasijával. (Már az idegeimre ment a politizálásával.)

Mivel a Charlie-val nem volt semmi gond, és mert a csapat nem akart lemondani a politikai hetilapról (érdekes módon a havi Hara-Kirit nem érintette a tiltás, hisz az egy másik, direktben nem politizáló magazin volt), az az ötlete támadt, hogy ehhez a márkanévhez kötik, a havilap mellékletének minősítve. A Charlie Hebdo első számának a címlapján csupa nagybetűvel állt a „Franciaországban nincs cenzúra” felirat. Eleinte valóban közöltek benne Charlie Brown-képregényeket, ám amikor látták, hogy békén hagyják őket a hatóságok, kivették a lapból, és a „melléklet” fügefalevelet is elhagyták.

Cabu természetesen a Charlie Hebdónak is munkatársa maradt, az első számtól kezdve. Új rovatot indított, képregényes riportokat készített. Ezek a nagyrészt képaláírásos helyszíni beszámolók tulajdonképpen oknyomozói újságírói munkának tekinthetők, Cabu mindig olvasói leveleknek, hívásoknak járt utána, aminek köszönhetően rengeteget utazott az országban. Munkamódszerének egyik fontos eleme, hogy ilyenkor „direktben” rajzolt, kellemetlennek tartotta ugyanis, hogy az érintettek csak a vázlatokat lássák, amit aztán ő majd otthon szépen letisztáz.

Ekkorra már egyértelműen látszódott Cabu „kettős természete”. Adott egyfelől a pacifista, vidám bohém, másfelől pedig a militáns, aki bármikor hajlandó síkra szállni fontos ügyekért. Ami miatt aztán rendszeresen kellett járnia a bíróságra. Összesen 16 alkalommal fogták perbe, ebből hatszor a hadsereg, háromszor a szélsőjobboldali Nemzeti Front, Le Penék pártja. Egyszer pedig Pompidou akkori köztársasági elnök felesége, aki nagyon rossz néven vette a „Madame Pompidou kalandjai” című, 1972-ben megjelent kötetet. Sajnos, ezt nem olvastam, de forrásaim szerint igazán nem volt benne semmi bántó. Ám az érintett megsértődött, és meg is nyerte a pert, a 64 oldalból 17-öt kifogásolhatónak talált a bíróság.

Szintén meggyűlt a baja Cabunek egy másik hírességgel, Nizza „erőskezű” polgármesterével, Jacques Médecinnel. A per tárgya Cabu egyik felháborodásból született képregény-riportja volt (1973-ban), amelyben azzal vádolta Médecint, hogy a szegénynegyedekkel való törődés helyett a luxusberuházásokat erőlteti, amivel el akarja terelni a figyelmet a városban egyre szaporodó parkolóórákról. Mivel pedig a parkolóórákat gyártó cég egyik fő részvényese Médecin felesége volt… Cabu elvesztette ugyan ezt a pert, de erkölcsi győztesként került ki az ügyből, mert a Médecin által követelt hatalmas kártérítés helyett csak névleges összegű bírságot szabtak ki rá.

Cabu saját eszközeivel állt bosszút. 1974-ben tűnt fel először képregényeiben a „beauf” figurája, akihez részben Médecin szolgált alapul. A „beauf” a beau-frère, vagyis a sógor szó rövidített alakja. A „sógorom” testesíti meg a nagypofájú, mindentudó, közhelypuffogtató, maradi és bunkó francia átlagpolgárt. A karakter kinézetét Cabu szülővárosa egyik kávézójának a tulajdonosáról mintázta, jellemét pedig a Médecinhez hasonlókról. Mon Beauf annyira népszerűvé vált, hogy a sztereotípia megnevezésére a neve átment a köznyelvbe.

1977-ben újabb képregénylap indításával próbálkozott a Charlie „csoport”. A BD című heti magazinban egy Juju le motard című figurához rajzolt másfél tucatnyi stripet Cabu – sajnos, a lap a 17. számnál fejreállt.

Az 1979-ben induló (A SUIVRE) című magazin is megkereste Cabut, nekik megint új figurát alkotott. Ez volt Camille le Camé („drogos Kamill”), egy fiatal punk, aki néhány rövid saját képregény után csatlakozott Cabu állandó szereplőgárdájához, mintegy a legújabb generációt képviselve.

1981-ben Cabut egy „adaptációs” képregény elkészítésére is felkérték, ő rajzolta meg jó barátja, Coluche (aki igen sokszor szerepelt a Charlie Hebdóban) filmjének, az Inspecteur la bavure-nek (magyarul Gyanútlan gyakornok címen vetítették) a képregényes átdolgozását.

Bevallom, az 1980-as évektől eléggé szem elől tévesztettem Cabu munkásságát, de tudom, látom, hogy a figurái mindvégig megmaradtak. Túlélték a Charlie Hebdo 1981-es leállását, és ha rendszertelenül is, de újra megjelentek az 1992-es újraindulást követően. Mon Beauf karakterét nemrégiben aktualizálta is Cabu. Igyekszem majd bepótolni a lemaradásomat – sajnos, immár véges a beszerzendő kötetek száma.