Bayer Antal: A képregény Genfben született Rodolphe Toepffernek köszönhetően, de sokáig a francia-belga vonal dominált. Te annak a fiatal rajzológenerációnak vagy a tagja, amely felhívta a figyelmet a francia nyelvű svájci képregényre. Létezik valami genf, francia-svájci sajátossága annak, amit az olyan alkotók csinálnak, mint Zep, Frederik Peeters, Tom Tirabosco és te?

Pierre Wazem: Nem, mindannyian nagyon különböző dolgokat csinálunk, nagyon különböző grafikai stílusban. Nem is lehet sejteni ebből, hogy például Tommal és Peetersszel közvetlen szomszédok vagyunk. De gyakran dolgozunk együtt, mindkettőjüknek írtam már forgatókönyvet.

BA: Először Svájcban jelentek meg a munkáid, aztán Franciaországban, az Humanoïdes Associés-nál. Volt jelentősége ennek a váltásnak? „Fontosabbá” válik egy svájci alkotó a hazai közönség előtt, ha Franciaországban jelenik meg?

PW: Először svájci fanzinok közölték a munkáimat, de az első hivatalos kiadás Franciaországban volt, az Humanoïdes-nál. De miközben folyamatosan jelenek meg Franciaországban, hű maradok Svájchoz is, hiszen egyes történeteim például az Atrabile kiadónál jönnek ki. Mindig így csinálom. Jelenleg a francia Futuropolis és a genfi Atrabile a kiadóm. Ami a franciaországi megjelenést illeti, ennek el van túlozva a jelentősége, hiszen a svájci kiadványoknak a minősége sokkal jobb, mint a franciák többsége. Szóval ez a kis országok kisebbségi komplexusa…

BA: A munkáid többnyire nagyon személyesek, és úgy tűnik, hogy a valós vagy kitalált önéletrajzi képregényeknek ezt a típusát igencsak értékeli az olvasóközönség, akár népszerűnek is nevezhetjük ezt a zsánert. Mit jelent ez neked szakmai téren, elég ez a megélhetéshez?

PW: Nem, a képregényekből körülbelül a jövedelmem fele származik, a többi sajtóillusztráció, hetilapoknak rajzolok, valamint plakátokat, posztereket, egyéb kulturális vonatkozású illusztrációkat. Arra törekszem, hogy ne kelljen reklámgrafikusként dolgozom, és ez eddig sikerült is. Túlságosan is tisztelem a rajzot ahhoz, hogy mindenféle baromságot adjanak el ezzel a művészeti ággal.

BA: Készítettél egy epizódot a Les Scorpions du désert-ből, Hugo Pratt nyomába lépve. Ez nagyon eltér a többi munkádtól. Hogyan választottak ki erre, és hogyan tudtál belebújni ebbe a realista stílusba, amelyet egyébként ritkán használsz?

PW: Ez egy korábbi képregényemnek köszönhető, a Bretagne-nak, ami az Humanoïdes-nál jelent meg. Ez egy fekete-fehér, az olasz iskolára emlékeztető stílusban készült történet, erről juthattam eszébe Pratt örököseinkek. Nem volt különösebb problémám alkalmazkodni, hiszen abban az időben elég sok hasonlót rajzoltam. Manapság viszont jóval kevesebbet.

BA: Írsz más rajzolóknak is. Hogy történik az ilyesmi? Ők kérnek tőled történetet, vagy te élsz javaslattal?

PW: A Koma esetében például Peeters felkeresett a műhelyemben, a kezében egy papírfecnivel, amire rá volt rajzolva egy lány és egy szörny, és megkérdezte: „Tudnál nekem írni valamit ezekhez?” Elég vicces egy helyzet volt. Természetesen belementem, mert annyira bizarr volt a felkérés, és mert imádom Peeters munkáit. Úgyhogy egyetlen délután alatt megírtam a történet vázlatát, a szeme láttára (a mai napig emlegeti, hogy soha az életben nem látott még olyat, hogy ilyen gyorsan megírjon valaki egy forgatókönyvet), aztán pedig kötetről kötetre folytattam, mindig megírtam a párbeszédeket és a történetet. Tomnak viszont én kínáltam fel teljesen kész forgatókönyveket, amiket nem volt kedvem saját magam megrajzolni.

BA: Jártál már Magyarországon? Mit tudsz a magyar képregényről, illetve általában a kelet-európai képregényről?

PW: Még sosem jártam Magyarországon. Elég sok helyet voltam már Kelet-Európában, és apám révén ukrán származású vagyok. Mindig meglep, hogy ezekben az országokban sosem indult be annyira a képregény, noha a rajzfilmek, az ifjúsági illusztrációk és a mozi annyira erősek voltak. Lehet, hogy a képregényről azt gondolták, hogy szubverzív és ellenőrizhetetlen, mert egyedül is lehet készíteni, és az ember azt mond benne, amit csak akar? Ezen el szoktam gondolkodni.