A Hungarocomix 2015 előtt néhány olyan alkotót kerestünk meg sablonkérdésekkel, akiknek a rendezvényre jelenik meg, vagy a közelmúltban jelent meg újdonságuk.

Elsőként a Café Postnuclear alkotópárosát, Szűcs Gyula írót és Budai Dénes rajzolót (és társírót) kérdeztük.

Képregényblog: A közelmúltban jelent meg az első (Dénes esetében, akinek már megjelent két Gépjárómű-epizódja, a legújabb) képregényetek. Ha csak egy mondatban mutathatnátok be, mit mondanátok róla?

Szűcs Gyula: Posztapokaliptikus kalandok egy olyan atomháború utáni világban, ahol a marcona hős nem Ford Falconnal, hanem egy feltuningolt Skoda Felicia kabrióval száguldozik a rozsdaszínű sivatagban.

Budai Dénes: A Café Postnuclear az egyén és az ország szocializmus utáni útkeresésének története.

KB: Ki a képregényed főszereplője, mennyire hasonlít rád (vagy egykori vagy elképzelt önmagadra)?

SzGy: A Café Postnuclear főhőse Kovács „Johnny Walker” János, aki semennyire sem hasonlít rám, sokkal inkább az eddigi olvasmány- és filmélményeimben látott akcióhősök végletekig eltúlzott kivonata. Magányos fickó, mint Mad Max, jobban lő, mint Clint Eastwood a westernjeiben, és ha épp nem álmacsó monológokat mormol, mint Marv meg a többi Sin City-hős, akkor beszól mindenkinek, mint Ford Fairlane.

BD: A főhős egy átlagos kisember, aki számára fontos dolgokért, akár a világot is képes kifordítani sarkaiból. Hogy hasonlítok-e rá? Próbálok.

KB: Van-e állandó szereplője a képregényeidnek, gondolkodsz egyáltalán sorozatokban, vagy mindig valami mással próbálkoznál?

SzGy: Johnny a Café Postnuclear 2-ben is főszereplő lesz – reméljük, tényleg lesz jövőre ilyen címmel album. Maga a „magyar Mad Max világ” mindenesetre már most is van annyira népszerű, hogy egy párszáz fős hardcore rajongói csoportot az Ítéletnapig el tudnánk szórakoztatni a posztapokaliptikus Magyarországon játszódó kalandokkal.

BD: Nincs állandó szereplője a képregényeimnek, és nem gondolkodom sorozatokban.

KB: Mennyire fontos a számodra a szöveg a képregényben? Képesnek éreznéd magadat próza írására is?

SzGy: A képregényekben nagyon fontos a szöveg és a kép egysége, de szerencsére ez egy olyan műfaj, hogy az egyik elem magával tudja húzni a másikat is, ha az esetleg egy kicsit gyengébben muzsikálna. Például egy béna sztorit még simán megmenthetnek a jó rajzok, de ugyanez fordítva is igaz: Neil Gaiman vagy Alan Moore zseniális történeteit a velük dolgozó gyengébb képességű rajzolók sem tudták soha lerontani. Én magam írtam már prózát, posztapokaliptikus témájú novelláim egy része még ma is megtalálható az LFG.hun. Nyomtatásban pedig fantasy novella is jelent meg tőlem, bár arra ma már nem vagyok túl büszke: fiatal voltam, kellett a pénz!

BD: Annyiban fontos, hogy összhangban legyen a rajzokkal, és a koncepcióval, előre vigye a történetet.

KB: A grafikai stílus megválasztásánál milyen példák ihlettek meg?

SzGy: Azért kértem fel Budai Dénest a Café Postnuclear rajzolójának, mert megláttam a neten néhány fekete-fehér rajzát, amelyek pont olyan vagányak voltak, mint Az országút harcosa és a Kaliforniai visszaszámlálás című lapozgatós könyvek illusztrációi. A közös munka alatt ráadásul kiderült, hogy Dénes a színezésben is veszettül jó.

BD:  A grafikai stílusomat a világ legjobb alkotói inspirálták  mint például Moebius, Simon Bisley, Juan Gimenez, Frank Frazetta, Paolo Eleuteri Serpieri, Sean Murphy.

KB: Mit tartasz ideális terjedelemnek saját magad számára? Rövid, zárt történetekben vagy hosszú történetfolyamokban érzed igazán otthon magadat?

SzGy: Nincs sok összehasonlítási alapom, hiszen ez az első képregényem. A tévésorozatok és az RPG-k nagy rajongójaként viszont tudom, hogy a hosszabb történetfolyam sokkal hálásabb formátum az alkotónak és a fogyasztónak is, hiszen van idő bemutatni a világot és kibontani a karaktereket.  

BD:Az ideális terjedelem kb. 120 oldal körül van. Ez a hossz már elég egy tisztességes történethez, reális időn belül elkészíthető, és nem válik unalmassá.

KB: Hogyan oldottátok meg a kiadást, milyen példányszámban jelenik meg, hol kapható a rendezvényen kívül?

SzGy: Szerencsénk volt, mert a Totalcarnál dolgozó kollégáim közül sokan már a 2010-es Random virtuális képregénymagazinban lévő, fekete-fehér Café Postnuclearért is rajongtak. Így amikor megtudták, hogy készül a színes, felújított változat, adta magát az ötlet, hogy egy „15 év benzingőzben” feliratú póló helyett valami sokkal különlegesebb dolog, egy autókkal és motorokkal telepakolt képregényalbum legyen az év végi jubileumi meglepetés a hűséges törzsolvasóknak – meg persze mindenki másnak, aki szereti az ilyesmit. A képregényalbum végül 1500 példányban jelent meg, aminek nagyjából a fele már el is fogyott, pedig csak a webshopunkban, néhány rendezvényen és a Trillianban kapható.

KB: Mennyire ismered a hazai szerzők munkáit, meg szoktad-e vásárolni más magyar alkotók képregényeit?

SzGy: Néhány kivételtől eltekintve eddig sajnos nem igazán jöttek be a hazai szerzők képregényei. Pont azért szálltam be anno a Randomba és találtam ki a Café Postnucleart, mert mindig is jó magyar sci-fi és horrorképregényeket akartam olvasni, de senki sem csinált ilyet itthon. Természetesen a felújított Korcsmáros-albumokat is imádom, és óriási dolognak tartom, hogy Fazekas Attila közel 30 évvel az első Star Wars-füzete után végül megrajzolhatta A Jedi visszatért is. A velem egykorú alkotók közül Lakatos Pisti szerintem bámulatosan tehetséges (ráadásul ő nemcsak a képregényes műfajban, hanem regényírásban is jó), Csordás Dániel pedig remélem, kötetbe rendezi a közeljövőben a viccesen életszagú webcomicjait. Nagyon tetszettek korábban Brazil ponyvahangulatú munkái is, épp ezért fájó, hogy a Bürokraták és a Kittenberger is félbemaradt. Legutóbb a börzén A Hegyet vettem meg, de jó lenne végre a Nyugat+Zombikat is kézbe fogni.

BD: Nagyjából képben vagyok, a megjelenő szerzői képregényekkel kapcsolatban. Azokat szoktam általában megvenni, amik tetszenek, vagy támogatni akarom az alkotót.