A Café Postnuclearról nagyjából már mindent megkérdeztek, amit csak kérdezni lehetett, de azért mi nem adjuk fel. Szűcs Gyula és Budai Dénes műve a 2016 legjobb kép-regénye címért indul az idei Alfabéta-díjátadón.

Szerintem nyugodtan elmondhatjuk, hogy a 2015-ben megjelent képregények közül a Café Postnucleár kapta a legnagyobb publicitást – képregényes berkeken kívül is –, éppen ezért nehéz olyat kérdezni, amit ne mondtatok volna már el. Ezért az első kérdésnél fordítsunk! Van olyan, amit még ne mondtatok volna el (elégszer)?

Szűcs Gyula: Furcsa a hazai képregényes élet: ha egy kiadványról kevés kritika születik, akkor az a baj, de ha sokan írnak róla, az is baj. Kétségtelen, hogy sok helyen írtak tavaly a Cafe Postnuclearról, viszont én is nagyon sokszor elmondtam már az elmúlt 10 évben, hogy az újságírók csak olyan magyar képregényekről írnak, ami érdekli őket. Tapasztalat, hogy a hazai mainstream médiába jelenleg csak olyan témákkal lehet betörni, amik megütik a sajtómunkások magas ingerküszöbét. A Lencsilány, a zombikat daráló Babitsék vagy most a steampunk Indy, Kittenberger pontosan ilyenek. Tessék tehát újabb, hasonlóan populáris képregényeket kitalálni, mert különben idén is mindenhol csak a Cafe Postnuclearról fognak írni!

Képregények esetében általában a rajzolótól kérdezik, milyen technikával és hogyan rajzol, pedig az írónak sokszor nehezebb a dolga. Gyula, mennyire volt időigényes megírni a Postnucleart és mik segítettek ezen az úton? Ugyanúgy álltál hozzá, mint egy cikkhez, vagy azért nézegettél szakirodalmat, külföldi példákat?

SzGy: Nem nézegettem semmit külön a CP-hez. De ha úgy vesszük, gyerekkorom óta szinte csak olyan filmeket és akciójátékokat faltam, amik valamilyen formában utóbb visszaköszöntek a CP-ben is. Nem véletlen, hogy a Barbár fivéreket Golannak és Globusnak hívják, a városőr azt mondja, "Én vagyok a törvény!", a magányos, bőrdzsekis főhősnek pedig a korai változatban még kutyája volt, és úgy kezdte a macsó monológját, hogy "A háborúk mindig ugyanolyanok." Az elmúlt 25 évben egyszerűen annyi szórakoztató B-kategóriás kúlság hagyott bennem nyomot, hogy a végén Lucashoz és Tarantinóhoz hasonlóan én is tisztelegni akartam valamivel a legnagyobb kedvenceim előtt. Azt kezdettől fogva éreztem, hogy ha Skodára cserélem ki Mad Max Ford Falconját, az ausztrál sivatagot pedig a magyar pusztaságra, akkor a végeredmény ugyanolyan ütős lesz, mint amikor Gáspár András a Boros-Szikszai párossal Kiálts farkast! címmel álmodta meg Budapestre a Szárnyas fejvadász cyberpunk világát.

Hogyan ismerkedtetek meg, és milyen volt a közös munka?

SzGy: Hiába volt meg a fejemben 2010 elejére a Mad Max és a Fallout magyar megfelelője, az akkor elinduló Random online képregénymagazinba nem novellákat, hanem képregényeket vártak. Mivel rajzolni nem tudok, a neten kezdtem keresgélni olyasvalakit, aki igen. É mivel Budai Dénes az art.rpg.hu portál névsorának elején van, az egyik rajza pedig pont olyan volt, mintha Az országút harcosa című játékkönyvbe készült volna, nem is keresgéltem tovább, azonnal írtam neki, hogy dolgozzunk együtt. Rengeteg referenciaképet és egy komplett poszt-csernobili világleírást küldtem neki, és már az első megrajzolt oldalaknák tudtam, hogy itt valami brutálisan menő dolog fog születni.

Dénes, milyen volt Gyulával együtt dolgozni?

Budai Dénes: Nagyon inspiráló. De természetesen a véleményét figyelmen kívül hagytam, ha nem egyezett meg az enyémmel.

Határozott instrukciókat kaptál, vagy azért tudtad hasznosítani a saját tapasztalataidat, például amiket a Gépjármű elkészítése közben szereztél?

BD: Vagy 5 éve még megpróbálkozott az instrukciókkal, de az előző válasz szerint jártam el. Nyilván ahogy egyre több képregény oldalt rajzoltam, ragadt rám valami, amit megpróbáltam alkalmazni, de leginkább az elképzelt tartalomhoz improvizálok, aztán az egyre jobban elburjánzik.

Mikorra várható a folytatás és mire készülhetnek a lelkes olvasók?

BD: Szerintem jövőre év vége felé összehozzuk.

SzGy: Akárhogy is lesz, aki ismer minket, biztos lehet benne, hogy minden létező platformon jelezni fogjuk, ha már kapható lesz a CP2.

Miben mérhető a képregény sikere? Ti mit láttok a legnagyobb erényének és mit a legfőbb gyengeségének? Hosszú idő óta érő ötletről van szó, ehhez mérten mennyit változott az első verziókhoz képest?

SzGy: A sikerünk alighanem annak köszönhető, hogy a hazai képregényrajongók évek óta szerettek volna olyan magyar képregényt olvasni, ami frissebb, újszerűbb, mint az addig megjelentek. Nem véletlenül szólt erről egy külön Roboraptor-diskurzus is, amit azóta is sokan emlegetnek. A hálás olvasóközönségünk másik felét pedig azok a 30-as, 40-es autómániások alkotják, akiknek az első kocsija egy Zsiguli, az első motorja egy Simson, az első és sajnos egyben utolsó képregényélménye pedig a Kockás volt. Dénes rajzstílusa nekem kezdettől fogva bejött, de bámulatos fejlődésen ment keresztül a 2010-ben született oldalak és a tavalyi album megrajzolása között, elég csak megnézni a régi és az új ÁFOR-kutas képet. Az erények mellett persze a gyengeségekről is ejtsünk szót: többen fájlalták, hogy nagyon hamar véget ér a sivatagi autóverseny, és lehet, hogy valakit pont az tartott vissza a vásárlástól, hogy nem egyetlen nagy, befejezett történetet kap a pénzéért, hanem csak egy felet.

Gondolkodtatok azon, hogy nemzetközivé teszitek a képregényt és lefordítjátok/lefordíttatjátok angolra? Vagy a sok magyar popkult utalás miatt ez csak itthon működik ilyen formában?

BD: Gondoltunk rá, csak először legyen kész a második fele is. Az utalások érdekesek, egzotikusak lehetnek külföldön, a volt szocialista blokk országaiban pedig biztosan jól működnének.

SzGy: Az biztos, hogy két lengyel vásárlónak nagyon tetszett az ismerős szocialista retró, még úgy is, hogy a szöveget nem értették. A csehek és a szlovákok szívét is biztosan megdobogtatná a főhős Skodája, ahogy a németeknek is bejöhet a posztapokaliptikus Balaton és a martalócok tüskés Volkswagenje. A Csao matricát vagy a Hungária dalszöveget viszont nem fogják érteni. A végső szót ebben természetesen majd a Totalcar fogja kimondani, de nekem most kicsit olyan érzésem van a magyar Mad Max külföldi kiadásával kapcsolatban, mintha a Piedone-klón Ötvös Csöpi filmeket kezdenénk rátukmálni az olasz Bud Spencer-rajongókra.

Milyenek a visszajelzések és milyen ütemben fogy a képregény? Volt olyan ember, akinek a véleményére nagyon kíváncsiak voltatok a megjelenés után? Lesz belőle egyébként újranyomás, ha elfogyna?

SzGy: Abszolút jó volt a fogadtatás, az októberben kinyomott 1500 példányból mostanra csak párszáz darab maradt. A magam részéről a játékfejlesztő-ponyvaíró, Juhász Viktor kritikáját, a Geekzblog posztját és a képregényveterán Bayer Antal elemzését vártam a legjobban, de persze minden egyes recenziónak nagyon örültünk. Utánnyomásról egyelőre nem tudok nyilatkozni, de ha lesz rá igény, biztosan megoldjuk.

Nektek milyen viszonyotok van egyébként ahhoz a korszakhoz, amiben a képregény (fiktív módon) játszódik? Gyűjtötök retro relikviákat vagy bármi hasonló?

BD: Abban a korszakban nőttünk fel és korunknál fogva szinte csak a pozitív oldalával találkoztunk. A képregényben feltűnő tárgyak egy része saját kacat.

SzGy: A '80-as évek vége számomra a legfinomabb lángosok, a legizgalmasabb nyaralások, a legjobb filmek és a legidétlenebb ruhák aranykora. Rengeteg relikviám van a korszakból a Novoplast társasjátékoktól kezdve a Fazekas Attila-féle megfordítós filmképregényeken át a mai napig használt asztali lámpámig. Van is a lakásban egy "retrószoba" az efféle kacatoknak, ezek között szoktam én magam is alkotni. A barátnőm nemrég egyébként megtiltotta, hogy tovább gyűjtögessem a szocialista tárgykultúra ma is velünk élő példányait, és addig nem vihetek haza újabb kacatot, amíg a régiekről nem írok egy hasonló retrólexikont, mint a mi a CP végében volt.

Kik számotokra a leginspiratívabb külföldi alkotók, és miért?

SzGy: A rajzolók közül Simon Bisley és Norm Breyfogle régóta nagyk kedvenc. Az írók közül Neil Gaiman és Alan Moore zseniálisan tudják újrahasznosítani az elfelejtett, naftalinszagú irodalmi és popkulturális figurákat. Brian K. Vaughan az Y, az utolsó férfiban, Robert Kirkman pedig a Walking Deadben mutatta be zseniálisan, mi lenne az emberiséggel egy kataklizma után. Vegetáriánus állatvédőként engem is sokat foglalkoztat az Istent játszó tudósokon bosszút álló természet, mint sci-fi toposz - az újrakezdés lehetőségét felvillantó, posztapokaliptikus barbár romantikánál keresve sem találhattam volna hálásabb zsánert magamnak.