Valamikor rég, messze Keleten a Dzsusin birodalomban szolgáltak az Árnybírák. A harcos-bírák, akiket saját nyelvükön Angjo Onsinak neveztek, a császár megbízásából járták a birodalmat, hogy letörjék a helytartói önkényt, és igazságot hozzanak a népnek. Álruhában utaztak, és a császári Mahai pecséttel szolgáltattak törvényt. S bár Dzsusin elbukott, egy magányos árnybíró máig folytatja útját…

Elkezdtem olvasni életem első manga-kötetét, bevallom, előítéletekkel telve. Az eredmény azonban – jó értelemben - letaglózó volt. Eleinte sablonos Robin Hood klónnak gondoltam, azzal a különbséggel, hogy itt a keleti művekre jellemző arcok és képek helyettesítik a megszokott „nyugatit”. Ahogy azonban előrehaladtam a könyvekkel, egyik ámulatból a másikba estem. Az Árnybíró (Angjo Onsi)-kötetekben általában több hosszabb-rövidebb történetet találunk, amelyek között eleinte csak a szereplők jelentenek laza kapcsolatot. Később azonban mind többet ismerünk meg az igazságosztó főszereplő sötét múltjáról, arról, hogy miért is bukott el a birodalom, és ebben milyen szerepe volt az Árnybírónak.

Anno az X-aktákat imádtam ezért a kettősségért. Bár a részek különálló történetek, azért majd’ minden részben van valami utalás, ami továbbviszi a fő cselekményszálat, ezáltal egyre jobban kibontakozik az igazi, egész sorozaton átívelő történet. Az Árnybíróval is ez a helyzet. Adott egy országot járó igazságosztó, aki nem egyszerűen segít a bajbajutottakon, hanem igyekszik rávenni őket, hogy maguk próbálják megoldani a problémáikat, közben azonban lassan felszáll a köd, itt-ott elejtett félmondatokból, utalásokból rekonstruálhatjuk a múlt történéseit, és az Árnybírónak azokban játszott nem túl pozitív szerepét. A főhős persze nincs egyedül, csatlakozik hozzá egy harcművész lányka, (akinek majdnem akkora a kardja, mint saját maga) illetve egy mágus-fegyverhordozó, aki bár kinézetével mosolyt csal az olvasó arcára, megmutatja, hogy helyén van a szíve (lehet, hogy mások is lesznek még, hiszen az Árnybíró Japánban már a tizenvalahanyadik folytatásnál jár, én pedig még csak az első hármat olvastam). Ha pedig minden veszni látszik, az Árnybíró előveszi szuperfegyverét, ami nem más, mint a császártól kapott Mahai pecsét, amivel megidézheti a mindent elsöprő fantom sereget. Az ellenfelek között megtalálhatjuk a fantasy irodalom teljes kínálatát. Van farkasember, gonosz mágus, zombi és még ki tudja mi. Ezek általában elég szomorú és véres véget érnek, ezért a 12 évesnél fiatalabbak csak szülői felügyelettel olvashatják!

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a hangulat végig sötét, búskomor, elmondom, hogy az Árnybíró és követői néha olyan epés megjegyzéseket tesznek egymásra, amelyektől az ember lefordul a székről nevettében.
A könyvek külalakja tetszetős, a Mangafan kiadó nagy gondot fordított arra, hogy a kiadvány lehetőség szerint megegyezzen az eredeti kiadvánnyal. Erre utal a levehető, színes borító, és az, hogy az eredeti mangákhoz hasonlóan jobbról balra következnek a képek egymás után, és a könyveket hátulról előre kell lapozni. Piros pontot érdemel, hogy minden részben van egy kivehető, könyvjelzőnek is alkalmas lap, amelyen fel van tüntetve a helyes lapozási és olvasási irány, hogy a laikus se téveszthesse el. A történetek végén rövid írásokat találunk arról, hogy honnan, melyik mondából vették az aktuális kaland vázát, illetve melyik történelmi személyiségek volt benne szereplő karakterek ihletői.

Bár az Árnybíró először Japánban jelent meg, elkövetői mégsem onnan származnak, hanem Koreából. Jang Kjung-Il rajzoló és Joun In-Van író már a középiskola óta ismerik egymást, és 1996 óta vannak közös munkáik. Hazájukban az 1997-2001-ig futó Island című sorozatukkal lettek ismertek, ennek külföldi megjelenése után azonban a nemzetközi elismerés sem maradt el. Ezután kezdték el az Angjo Onsit, azaz az Árnybírót. Ez olyan sikeres lett, hogy 1994-ben egy japán-koreai koprodukciós rajzfilmet is készítettek belőle.

A rajzok természetesen magukon viselik a keleti képregény-kultúra ismertetőjegyeit, bőven vannak könnyben úszó nagy bociszemek, és átlagosnál hosszabb végtagokkal megáldott lányok. A jellemző azonban nem ez, talán azért, mert nem japánok csinálták, és talán ezért is sikerült „nyugati módihoz” szokott képregény-olvasóként rövid idő alatt belefeledkeznem. Bevallom, jobban szeretem azokat a műveket, ahol a haj nem csak egy fekete massza, hanem hajszálakból áll, a ruha gyűrődései látszanak, nem pedig homogén sokszögként takarják viselőjük testét, ahol a kép önmagában és az egész részeként is megállja a helyét. Az Árnybírónál ezt aprólékosan kidolgozott szereplők és felszerelések, valamint a hátterek és a környezet hiteles, alapos megrajzolásával meg is kaptam. Néha ugyan kapkodtam a fejem, mert a cselekménynek – főleg az akciójeleneteknek – más a ritmusa, mint amit megszoktam, de idővel beletanul az ember ebbe is. A kiadványok fekete-fehérek, csak a könyvek bevezetőjéül szolgáló pár oldal színes. Érdekes volt (bár lehet, hogy ez a mangáknál megszokott), hogy a „komoly”, szépen kidolgozott képek közé ritkán egyszerűbb, gyermek-képregényeket idéző képkockákat csempésznek, amelyek ugyanúgy továbbviszik a történetet, mégis kicsit furcsán hatnak, hiszen a rajtuk szereplő alakok karikatúraszerűen jelennek meg. Furcsa lehet még az eredeti hangutánzó feliratok (piff-puff-bang) fordítása. Ezek a képeken nem kerültek lecserélésre (hiszen akkor újra rajzolhatták volna a képregényt), hanem a képkockák közti fehér sávban illetve a feliratokra nyomtatva jelennek meg „lefordítva”.

Néhány kisebb hibától eltekintve az Árnybíró minden ízében „felhasználóbarát”. A külalak összességében szép, maga a képregény pedig hosszú időre leköti az olvasó figyelmét. Én bevallom, nagyon várom a folytatásokat, és remélem, hogy a kiadó tartja a ritmust, és másfél, kéthavonta megkapjuk a betevő Árnybíró adagunkat.

Rédecsi Gábor

A Tattoo magazin 2007. februári számában megjelent kritikát a szerző engedélyével tesszük közzé.