Nem lehet elégszer dicsérni az új magyar képregénykiadók bátorságát. Többnyire nagyon fiatalok, maguk is rajongók, gyűjtők, elkötelezett hívők, és olthatatlan vágyat éreznek arra, hogy felfedeztessék honfitársainkkal saját kedvenc képregényeiket. Teszik ezt annak dacára, hogy ezek a kedvencek Magyarországon gyakorlatilag ismeretlenek, nem kapcsolódik hozzájuk sikerfilm, számítógépes játék, divatos kütyü, sőt, gyakran még rajzfilm sem.

Túlzunk, persze. A XIII bevezetésekor a Krak nem alaptalanul kalkulálhatott a képregény alapján készült játék valamelyes népszerűségével a PC-sek körében, a Torony-nál méltán gondolhatta a Dragon Rouge, hogy a fantasy alapú szerepjátékok kedvelőinek bejöhet Sfar és Trondheim világa, és a Titkos Fiók is számíthatott rá, hogy Enki Bilal neve felidézhet bizonyos kellemes moziemlékeket.

Igaz, Bilal rendezései közül nálunk csak a harmadik (nem mellékesen: saját képregénye alapján készült) filmjét mutatták be, a Halhatatlanok-at (2004). De már korábban, első mozifilmje (Bunker Palace Hotel, 1989) előtt is hallhattunk róla, mint Alain Resnais egyik alkotótársáról. Az Amerikai nagybácsim-hoz (1980) még csak plakátot készített, ám Az élet kész regény-nek (1983) az onirikus díszleteit szinte nem is lehetett másra bízni, mint "A város, amely nem létezett" (1977) rajzolójára. A francia sci-fi képregény egyik leginvenciózusabb grafikusaként pedig Jean Giraud-val (alias Moebius), Philippe Druillet-vel és Jean-Claude Mézières-rel együtt gyakran említik Bilal nevét is, mint akiknek a munkái, ötletei visszaköszönni látszanak a nyolcvanas évektől kezdve szinte minden grandiózusabb alkotásban, a Csillagok háborújától az Ötödik elemig. Eddig a filmes referenciákat soroltuk, és kétségtelen, hogy a kis Enesnek, aki 1951-ben bosnyák apa és cseh anya gyermekeként Belgrádban látta meg a napvilágot, kitörölhetetlen emlékeket jelentett a "bioszkóp". Sőt, gyerekszínészként szerepet is kapott egy jugoszláv filmben. De tíz éves korában a már Franciaországban dolgozó apa után indulna a család - amihez váratlan segítséget nyújt a Bilalék lakásával szemező tanítónő, aki funkcionárius férjével elintézteti a kivándorláshoz szükséges elintézendőket.

Párizsban fedezte fel Bilal a legszebb időszakába belépő francia képregényt, és 20 évesen bátran beköszönt rajzaival a Pilote szerkesztőségébe. Ekkor még eltanácsolták, ám egy évvel később - amelyet az Ecole des Beaux-Arts-on töltött - már megnyerte ugyanennek a lapnak a pályázatát, és "A csillagok hívása" című első, rövid képregénye itt jelent meg 1972-ben. A Pilote-nál ez a korszak a képregény továbblépésének, a politikai aktivitásnak a jegyében telt, így Bilal korai munkáiban is gyakoriak a politikus-karikatúrák. Talán éppen ezért figyelt fel rá Pierre Christin, aki új társat keresett "Mai legendák" című sorozatának a rajzolására, miután Jacques Tardi más utak felé indult. Míg egyesek Bilalban sima Giraud/Moebius-utánzót láttak, Christin felfedezte benne az eredetiséget, és bölcs tanácsokkal mozdította előre grafikusi fejlődését. A fantáziád remek, mondta neki, de nem figyelsz oda eléggé az életre. Vonatra szálltak, végigjárták mindazokat a tájakat, amelyek közös munkáik hátteréül szolgáltak, ennek köszönhetően érlelődött ki a jellegzetes Bilal-stílus.

Christin legendái egészen sajátosan keverik a napi politikát, a történelmi tényeket, a társadalmat foglalkoztató kérdéseket a fantasztikummal, a környezettudatos gondolkodással, a lehetséges, kívánatos és rettenetes jövőképekkel. Állásfoglalása határozottan baloldali, ugyanakkor kőkemény kritikája az úgynevezett létező kommunizmusnak. Különlegessége ennek a Christin-Bilal sorozatnak, hogy hőse az idő múltával egyre inkább epizodistává halványul: a "Fekete rend falangistái"-ban már csak a francia-spanyol határon segít átlopakodni a történet valódi főszereplőinek, míg a "Vadászkaland"-ban sikertelenül próbál bejutni a keleti blokk vezetői titkos találkozójára. A kommunizmust saját és családja bőrén is megtapasztalt Bilal (apja valamikor Tito szabója volt) számára is meghatározó a totalitarianizmus elutasítása, nem véletlenül került éppen az ő illusztrációja az 1989-ben magyarul is megjelent Falomlás antológia címlapjára.

Bár első képregényeit önállóan jegyezte, Bilal hatalmas meglepetést okozott 1980-ban, amikor a Christinnel (és Dionnet-vel: "17-es számú exterminátor") sikert sikerre halmozó rajzoló saját történetének a közlése indult a Pilote-ban. A "Halhatatlanok vására", avagy a Nikopol-trilógia első része osztatlan elismerést hozott szerzőjének, és reméljük, a Szörny négy része után ennek a képregénynek a magyar kiadására is lesz még cérnája a TF-nek. Igaz, az eredeti megjelenésére sem volt jellemző a kapkodás: a második rész ("A csapdanő", főszerepben egy Jill Bioskop nevű lánnyal) 1986-ban, a tekintélyes Lire irodalmi magazin által az év legjobb könyvének választott harmadik ("Hideg egyenlítő") 1993-ban került a boltokba. Ennek a trilógiának az első két része alapján készítette aztán Bilal a Halhatatlanok-at, amelyet a 2004 végi Anifesten Magyarországon is bemutattak, majd emlékeim szerint rövid ideig mozikban is játszottak.

De beszéljünk most már magáról a Szörny ébredéséről. Az első hírek szerint három részesre tervezett, ám végül mégis négy részesre sikeredett monstrum első epizódja viseli valójában ezt a címet (illetve: a "sommeil" szó nem ébredést, hanem alvást jelent, de ne kukacoskodjunk), sorozatcím nem olvasható az egyes köteteken, amelyek a "December 32.-e", "Találkozás Párizsban" és végül egyszerűen csak "Négy?" címen futnak. Bilal ezúttal sem sajnálta az időt a munkára: 1998, 2003, 2006 az első három rész megjelenési dátuma, amihez képest az utolsó villámsebességgel készült el az idén.

Hogy a sorozat Bilal legszemélyesebb műve, nem is szorul különösebb bizonyításra, hiszen a három, egyazon a napon, a szétrobbant Jugoszlávia romjain Szarejevóban, 1993-ban született főszereplő egyike a Nike (az Enki anagrammája) nevet viseli. 2026-ban járunk, a világ a globalizáció és a terrorizmus kettős szorításában tengődik. A történet meghatározó motívuma az emlékezés: Nike képes még a születése pillanatát is felidézni, és felelősséget érez két árva társa, lélekbeli ikertestvére, Leyla és Amir iránt, akiket minden áron fel akar kutatni, együtt kell lenniük ahhoz, ami most következik.

Bilal felsorakoztat mindent, amit eddigi munkáiban láthattunk. A főleg Dionnet-tól átvett, de saját korai műveiben is (bár ott inkább humoros jelleggel) beidézett, az ember által kontrollálhatatlanná vált technológiai fejlesztéseket. A Christin mellett eltanult, alapvetően pesszimista, de végkicsengésében mindig reménykedő, az idealizmus vádjában történtő rajtakapástól tartva egy-két lépéssel mégis hátrahúzódó, politikailag tudatos gondolkodást. A Nikopolban már felrajzolt disztópia számos elemét, köztük a genetikailag megváltoztatott állatokat. A pályatársaktól kölcsönzött ötleteket, így a Mézières-féle (pár évvel később az Ötödik elemben még nagyobb publicitást kapott) repülő taxikat. De legfőképpen a saját életéből leszűrt keserű következtetést: ami a Balkánon végbement, megtörténhet világszerte.

Megtörténik. Szétesik minden, még Bilal rajzai is: a korábbi finom, de biztos körvonalak elmosódnak, minden valószínűtlen és hihetetlen, ugyanakkor riasztóan, rémisztően ismerős és lehetséges, végig úgy érezzük, igen, ez az az apokolipszis, amely felé elkerülhetetlenül tart a mai világ.

Bevallom, nekem nem a Szörny a kedvencem Bilal képregényei közül. Általában gondolom úgy, hogy akkor a legjobb, amikor mások forgatókönyvei alapján dolgozik, számomra Pierre Christinnel felülmúlhatatlan párost alkottak. Ennél részletesebben nem szívesen fejteném ki, hogy miért előzi meg nálam a Nikopol is, de azt feltétlenül merem állítani, hogy A Szörny ébredése nem mindennapos összegzése egy páratlan alkotói pályának, amelyet feltétlenül jobb későn megismerni, mint soha, ha már egyszer így adatott.

És remélhetőleg pár év múlva szélesebb körben tudjuk megvitatni, kinek melyik Bilal tetszett a legjobban.

Bayer Antal