Vámpírok, zombik és vérfarkasok kíméljenek, mondtam a Walking Dead magyarországi kiadójának, amikor elmesélte, mit készül kihozni az idei fesztiválra. Magát a horrort úgy általában sem igazán kedvelem, ezeket a kitalált lényeket pedig unom, minden bőrt lehúztak már róluk a huszadik században. Nagyot kell domborítani ahhoz, hogy ne biggyesszem le a szájam szélét, és jó oka kell legyen annak, hogy pont ilyen figurákkal ijesztgessék a főszereplőket és az olvasót. Eisner-díj ide, általános kritikusi elismerés oda, nem túl nagy meggyőződéssel vettem kezembe az utóbbi idők egyik (tartósan) legnépszerűbb amerikai képregényének első magyar kötetét.

Elolvastam, és jónak találtam. Egyetlen dolog zavart benne – hát igen, a zombik. Rondák, hihetetlenek és feleslegesek. Nem abban az értelemben, hogy ne lenne szerepük a dramaturgiában, elvégre ők jelentik a kíméletlen és elkerülhetetlen fenyegetésben, hanem mert semmi ok nincs arra, hogy pont zombik pusztítsák el az emberiséget. Bármilyen i

smeretlen kór ugyanolyan jól megtette volna, de hát zombidivat van, őket kellett használni.

Eddig jutottam az értékelésben, amikor újra belegondoltam, hogy miről is szól ez az egész. Nem csak arra, amit az író, Robert Kirkman talán kicsit szájba rágósan magyaráz az előszavában, miszerint nem a zombik és a rémisztgetés a lényeg, hanem a különböző szereplők és csoportok reakciói az ismeretlen helyzetekben. Hanem a címre, amelyet nem könnyű és nem is sikerült magyarul visszaadni.

Az „élőhalottak”, ami a magyar alcím, angolul „Living Dead” lenne, és valóban ezen a néven futnak (bocs) a zombik, különösen Romero műfajteremtő 1968-os filmje óta. A „Walking Dead” is előfordul zombikra vonatkoztatva, de jóval ritkábban, és van egy másik, elterjedtebb jelentése: a két lábon járó halott olyan valaki, akinek a közeli vége elkerülhetetlen. Ezért is vette fel ezt a nevet a vietnami háborúban a tengerészgyalogság 1/9-es zászlóalja (az amerikai hadseregnek ez az alegysége szenvedte el a legtöbb veszteséget).

Márpedig ha ezt figyelembe véve olvassuk Kirkman sztoriját, rögtön más megvilágításba kerül az egész, és sokkal érthetőbb a címválasztás: a Walking Dead szereplői ugyan látszólag a túlélésért küzdenek, próbálnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és valahogy berendezkedni a förtelmes új világban, de valójában nincs esélyük, csak haladékot kaptak. Nem a zombik a „járó holtak” – hanem a megmaradt emberek. Ebben az olvasatban kapja meg a történet igazi tragikus dimenzióját, és a morbidan játékos hasonlat teljes mértékben indokolja, hogy miért éppen zombik jelentik a végveszélyt.

A kötet további érdemeiért pedig lásd Rusznyák Csaba, Birkás Péter  és Nagy Krisztián) elemzését, csak ajánlani tudom mindhármat – ahogy  persze magát a képregényt is. Éljen soká, ha szabad ilyen poénnal élni.

Bayer Antal