Ha valakinek olyan jól megy a szuperhősös történetek írása, mint Brian Michael Bendisnek, óhatatlanul lecsap rá a két nagy egyike – az ő esetében történetesen a Marvel – és úgy elárasztja munkával, hogy ki sem lát belőle. Elképesztő, hogy Bendis karrierje közel másfél évtizede tart, és még mindig nem fogyott ki az ötletekből. Ez a különleges képessége menti meg attól, hogy úgy járjon, mint előtte jó pár ügyeletes sztáríró.

Ebben a taposómalomban, amelyet a Marvel és a DC rákényszerít az alkotóira, lehetetlen a tökéletesre törekedni, és ilyen elvárást nem is fogalmaznak meg velük szemben. A feladat nem több és nem is kevesebb, mint az olvasókat megfogó és meg is tartó történetek készítése. Ebben Bendis kétség kívül élen jár, és az általam gyakran emlegetett szórakoztató-olvasmányos-elgondolkodtató követelményrendszerben is kifejezetten jól teljesít. Még akkor is, ha az „elgondolkodtatás” nem pont oda fut ki, amit a legjobban szeretek egy képregényben.

A legújabb magyar nyelvű Bosszú Angyalai-kötet, a Beszivárgás immár megszokott módon átvezetés a korábbi történetek és a következők között. Ahogy a többi kötetnek, ennek is vannak saját történései és bonyodalmai, így hát nem reménytelen vállalkozás önmagában fogyasztani, bár nem is mentes minden frusztrációtól. Persze, ez örök dilemma marad, hiszen úgy tűnik, a szuperhősös képregény műfajának egyre zártabb az olvasóbázisa, és a törzsközönség rosszul tolerálná a hosszú összefoglalókat, az utalások folyamatos magyarázását. Míg 20-25 évvel ezelőtt még egy négyrészes minisorozat második, harmadik, negyedik része is gyakran az addig történtek két-három oldalas ismertetésével, flashbackekkel nyitott, ma már a több hónapon átívelő sztoriknál fel sem merül, hogy valaki ne olvasta volna az előzményeket, így feleslegesnek tartják a szerkesztők erre pazarolni a helyet – legfeljebb két-három mondatos szöveges felvezetőket illesztenek a füzetek elejére.

Ma még nehéz megjósolni, hogy hová vezet ez a hermetizálódás, de a trendek talán annyira nem nyugtalanítóak, mármint abban az értelemben, hogy elégségesnek tűnik a műfaj iránt komolyan (mármint: vásárlóként) érdeklődők száma a továbbéléshez, mind Amerikában, mind pedig idehaza – persze eltérő léptékben. Ez tehát jó hír a szuperhősös képregények kedvelőinek, számukra inkább a digitalizálódás egyelőre még kiszámíthatatlan tempója okozhat fejtörést, már amennyiben ragaszodnak a nyomtatott formátumokhoz.

Akárhogy is legyen, a Bendis-történetek a mai helyzethez, a jelenlegi olvasók igényeihez vannak szabva, és ebben minden kétséget kizáróan csúcsminőséget képviselnek.

Az már az én problémám, ha nem vagyok megelégedve ezzel a csúcsminőséggel, és azon aggódom, hogy sokan viszont igen – és itt jutottunk vissza a fent említett „nem a legjobban szeretem” típusú elgondolkodtatáshoz. Bár biztosan nem fogok egyhamar teljesen leszokni az ilyen típusú képregények fogyasztásáról, hiszen túlságosan is érdekel, vajon miként alakul a tíz-húsz-negyven éve ismerős figurák sorsa, egyre gyakrabban kapom magamat olyan gondolatokon, hogy „a régi történetek jobbak voltak”. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, de talán nem mindenki próbálja összegezni magában a hiányérzeteit, ezért élek néhány felvetéssel.

Az első, amit kiemelnék a „nem tetszikek” közül, a történések dominanciája a történettel szemben. Nehezemre esik megemészteni, hogy a modern világ végképp leszámolt volna a hármas egység szerkezetével, és hogy egy sztoriban csak bonyodalmak legyenek, megoldás, feloldódás, lezárás pedig úgyszólván soha. Zavar továbbá, hogy frappáns párbeszédekre cserélik le a jellemábrázolást, ráadásul néha olyan szereplők is szellemesen replikáznak, akiktől ez korábbi előéletük alapján kevésbé volt várható – mintha előbb lett volna meg a dialógus, és csak menetközben dőlt volna el, hogy ki melyik sorokat kapja. Nem nagyon tudok már mit kezdeni a szuperhősös sztorik belterjességével sem. Szinte alig akad újabban olyan történet, amelyben valóban a „világot” vagy pláne a szuperhősök által eredetileg oltalmazandó kisembert fenyegetné veszély – a konfliktusok egyre gyakrabban elsősorban vagy kizárólagosan magukat a főszereplőket érintik, egyre személyesebbé váltak, még ha többnyire kapnak is egy univerzálisabb köntöst.

Persze, a szuperhősös történetek sosem a „mi” világunkban játszódtak, csak egy valamennyire hasonlóban, és ebben a tekintetben kétségtelenül nem állt be nagy változás. Ami azonban módosult érzésem szerint, az a viszonyulás. Mintha kialakult volna valami fóbia a mondanivalóval, az etikai, politikai állásfoglalással szemben, mintha attól tartanának az írók, hogy didaktikusnak bélyegzik őket. Miközben az olvasók egy része felháborodásának ad hangot, amikor egy nyíltan homofób nézeteket valló íróra bízzák Superman kalandjait, csak nagyon ritkán állnak neki kivesézni egyes mainstream képregénytörténetek mögöttes mondanivalóját, és nemigen vetik fel, hogy mennyire esetlegesen, a történések folyásához igazodnak a szereplők morális döntései. (Persze az is lehet, hogy a felháborodók és az elsődleges célcsoport nincsenek fedésben egymással – az előbbiek nem, vagy már nem olvasnak Supermant, utóbbiak pedig nem is értesültek az érintett író egyéb munkásságáról, netán nincs vele semmi problémáják.) Megengedem, az a tagadhatatlan tény, hogy a szuperhősös képregények olvasótáborának az átlagos életkora pár évtized alatt jelentősen megemelkedett, eleve arra készteti az alkotókat, hogy biztonsági játékot játszanak, és a „felnőtt” olvasóra bízzák az értelmezést.

Talán kissé igazságtalan, hogy mindezeket a gondolatokat éppen a Beszivárgás kapcsán fejtettem ki, hisz nem feltétlenül illusztrálja fenti aggodalmaim mindegyikét. Sőt, miközben szemére vetem Bendisnek, hogy a nagy hajtásban hajlamos a könnyebb utat választani, nagy örömmel konstatálom, hogy az igazi kedvenceit ezúttal sem hanyagolta el – az általa „teremtett” Jessica Jones és az általa újrafogalmazott Luke Cage jeleneteinél ezúttal is a legjobb formáját hozzá, érezhetően szereti ezeket a karaktereket. Már csak ezekért is érdemes követni, az Alias óta.