Ahogy kijöttünk néhány képregényes ismerőssel Szép Eszternek (az ELTE doktori programjának angol szakos hallgatója, kutatási területe az önéletrajzi és dokumentarista képregény) a Pesti Bölcsészakadémián tartott előadásáról, és áttettük a székhelyünket a Rohamba megdumálni a hallottakat, már tudtam, hogy az év végi összesítésekből kimaradt egy nem lényegtelen terület, ez pedig a képregénykritika, illetve tágabb értelemben a képregényekről szóló írások.

Kezdjük a puszta számokkal, amelyeket főként a Képregényblog archívumának áttekintéséből adtam össze, valamint felhasználtam Farkas Dávid Netes sajtószemléit is a Kilencedik.hu-ról. Arra természetesen egyikünk sem vállalkozhatott, hogy valamennyi képregényes témájú írásról hírt adjunk, hisz el sem jut hozzánk minden. Ami engem illeti, leginkább a magyar, illetve magyarul megjelenő képregényekről szóló kritikákat és az interjúkat figyelem, valamint igyekszem nyomon követni a képregénytörténeti és képregényelméleti írásokat. A magyarul nem olvasható képregények ismertetőit nem tartom számon, és bevallom, nagyon keveset tudok arról, hogy a hagyományos képregényes fórumokon, portálokon, blogokon, Facebook-oldalakon csak nagy ritkán megjelenő manga-témájú írásokkal mi a helyzet jelenleg.

A 2013 során, illetve még 2012 legvégén megjelent magyar (nyelvű) képregényekről körülbelül 115 írás született. A legtöbb az ekultura.hu portálon (35), a Képregényblogon (23), a Nero Blanco blogon (15), és a Kepregeny.net/Kilencedik.hu portálon (10), majd következik a Könyvesblog, a Kötve-fűzve blog és a Magyar Narancs 5-5 tétellel.

Már a felsorolásból is látszik, hogy erősen dominálnak a csak online olvasható cikkek. Nyomtatásban tulajdonképpen csak a Magyar Narancs említhető, valamint a Szépirodalmi Figyelő tematikus száma, amely 6 kritikát tartalmaz ugyan, de ezekből kettő korábbi megjelenésű kötetről szól, egy pedig a képregényt csak eszközként használó Deutsch mit Comics tankönyvről. Egy (korábban online már olvasható) kritikát közölt a Buborékhámozó fanzin 11. száma. Állandó képregényes tartalmat egyetlen sajtótermék közöl: a Filmvilágban havonta olvashatók rövid ismertetőim a Papírmozi rovatban. Ha volt más nyomtatásbeli megjelenés, sajnos, nem jutott el hozzám a híre.

Valamivel jobb a helyzet az interjúk terén, amelyek szintén többnyire friss megjelenésekhez kapcsolódtak, bár sokszor nem csak azokról szóltak. 35 interjút számoltam össze, és ezeknek legalább a fele nem a fő képregényes helyeken jelent meg, hanem más jellegű sajtóorgánumokban és portálokon.

Ami a témákat illeti, a legnagyobb figyelmet örömteli módon az év szenzációja, az EpicLine kapta, különösen persze az első szám, amelyről valószínűleg több cikk született, mint bármely más képregényről az elmúlt években, illetve talán valaha hazánkban. Ehhez még hozzáadódik a négy interjú a főszerkesztővel, Tálosi Andrással. Kevésbé jó hír, bár nyilván érthető, hogy a második számtól kezdve viszont már csak az átlagnak megfelelő egy-két híradás, ajánló készült a lapról.

A szakirodalom 2013-ban sem nagyon terjedt túl a képregényes törzsközönség látókörén, leszámítva a már említett Szépirodalmi Figyelőt, ami viszont valóban példa nélküli újdonságnak számít. A szaklapok/fanzinok közül a Fandom ebben az évben csak egy számot tudott megjelentetni az immár szokásos kettő helyett, visszatért viszont három év szünet után a Buborékhámozó (igaz, a Papírmozi antológia kárára), és önálló kötetben jelent meg egy tanulmányom az adaptációs képregényről.

Bár mint már említettem, a statisztikáimban ezeket nem rögzítem tételesen, természetesen nem szabad megfeledkezni azokról az írásokról sem, amelyek magyarul nem olvasható képregényekről vagy általános témákról, illetve a képregény történetéről szólnak. Ebben minden bizonnyal a Geekz blog képregényes rovata tekinthet vissza a legnagyobb múltra. Felpezsdült a Könyvesblog aktivitása, erősödött a Kötve-fűzve képregényes tartalma, és rengeteg érdekességet olvashattunk Verebics János blogján. Megemlítendő még a valamivel ritkábban jelentkező Heti 5 képregény blog is, amelynek a tulajdonosa más helyekre is ír.

Itt érdemes rátérni arra, hogy kik is írják ezeket a cikkeket, készítik ezeket az interjúkat. Itt a „ha akarom, félig tele, ha akarom, félig üres” helyzet állt elő: néhány szerző változatlan lendülettel és lelkesedéssel ontja magából a cikkeket, páran viszont érezhetően kissé elfáradtak, kevés az új név, és úgy általában sem vagyunk valami sokan. Már csak ezért is megérdemlik a kollégák, hogy felsoroljuk őket: Rusznyák Csaba (Geekz, Könyvesblog), Farkas Dávid (Kilencedik.hu), Lénárd László (Kilencedik.hu, Képregényblog, 5 Panels, Heti 5 képregény), Boros András (Kötve-fűzve), Kovács Milán (Képregényblog interjúk), Szép Eszter (Kilencedik.hu, Képregényblog), Baski Sándor (Magyar Narancs) és persze az ekultura.hu fáradhatatlan stábja: Galgóczi Tamás főszerkesztő, Uzseka Norbert, Szabó Dominik, Baumann Tamás és Galamb Zoltán.

Nem csak 2013-ban, hanem általában is hiányolom azonban az alkotói megnyilvánulásokat pályatársaik műveiről. Kicsit furcsa is, hogy míg például az irodalomkritikát nem egyszer éri az a –nem tudom, mennyire jogos – vád, hogy egymás műveinek a méltatásában merül ki, a képregényesek valahogy nem nagyon szeretnek a többiek munkáiról beszélni. Attól tartok, ennek két fő oka lehet: az egyik, hogy túl közel állnak a szerzőhöz, és nem érzik helyénvalónak, hogy a nyilvánvalóság előtt véleményezzék a munkáit, a másik pedig – szinte le sem merem írni – hogy nem olvassák a többiek képregényeit. Kivételként a tavalyi évből Lakatos István nevét említhetjük (bár ő is volt már aktívabb ezen a téren), valamint egy cikk erejéig Ács Zsoltot, aki szintén írt az EpicLine-ról.

Ezen a ponton lehet elmerengeni azon is, hogy általában véve is átalakult a képregényekről folyó hazai diskurzus. A mintegy tíz évvel ezelőtt létrejött, alapvetően fórumbeszélgetésekből, hozzászólásokból táplálkozó párbeszédek résztvevői mára elfáradni látszanak, vitáik színterei a blogok szaporodásával és a közösségi hálózatok elterjedésével vesztettek jelentőségükből, egymás mellett nem egyszer tisztes távolságban elmenő érveléseik ütköztetés híján és a szemlélők csekély aktivitása okán előbb-utóbb számukra is unalmas monológokba futnak ki.

És akkor most rátérek az egész írás fő apropójára, Szép Eszternek az első előadása elején feltett, meglepőnek ható kérdésére: „Kinek van joga beszélni a képregényről?”

Az előadás során kibontott válaszból gyorsan kiderült, hogy a kérdés korántsem költői, és csak azért tűnhet furcsának, mert más művészeti ágak esetében már fel sem merül. Eszter teljes érvelését nem részletezem, inkább csak röviden összefoglalom, átfogalmazom, és hozzáfűzöm saját megjegyzéseimet a tavalyi év másodlagos irodalmának a fényében.

A képregényekről szóló diskurzusban három szint különböztethető meg: rajongói/értői, kritikusi/újságírói/kulturális és akadémikus/tudományos.

A részletezés előtt fontos kijelenteni, hogy mindhárom szintnek vitathatatlan a létjogosultsága. Az egyes szintekhez tartozó írások minősége az adott szinten belül értelmezhető, nem pedig egymáshoz képest – ugyanarról a képregényről, alkotóról vagy jelenségről íródhat egy egészen zseniális rajongói elemzés és egy pocsék, összecsapott, tudományosnak szánt értekezés is. A besorolást csak két tényező határozza meg: a cikk írójának a szándéka és célközönsége.

A rajongói írások elsősorban a többi rajongónak szólnak, és természetükből fakadóan még a legjobbak sem igazán alkalmasak a képregények iránt szkeptikusan vagy pláne elutasítóan viseltetők meggyőzésére, vagy akár csak a közömbösek érdeklődésének a felkeltésére. Sőt talán a legjobbak a legkevésbé alkalmasak erre, hiszen a szakértők imponáló részletességével és lendületével a laikus nem is nagyon tud mit kezdeni. (Az akadémikusok számára viszont hasznos segédanyag, hiszen a rajongó – aki többnyire egy adott műfajra, kiadóra, sorozatra, karakterre vagy alkotóra specializálódott – fejből sorol olyan információkat, amelyeket ők csak nehezen tudnának megszerezni. Amiből kifolyólag aztán gondosan kerülik is ezt a számukra veszedelmes terepet.)

Egy kalap alá vettem a kritikusi, újságírói és kulturális szintet, mert a szempontrendszer szerint több bennük a közös, mint az eltérő. Az ő célközönségük ugyanis (potenciálisan) a legszélesebb, és mindannyiuk szándékukban kulcsfontosságú az ismeretterjesztő elem. Az általuk használt nyelvezet a legkevésbé kódolt, bárki számára érthetően fogalmaznak, kerülik mind a rajongói belterjességet, mind a tudományos zsargont.  Az újságíróknak a legváltozatosabb területeken kell gyorsan ismeretekre szert tenniük és azokat továbbadniuk, míg a kritikus feladata segíteni az olvasót abban, hogy el tudja helyezni a műbírálat tárgyát saját kritériumrendszerében.

A legérdekesebb a három alkategória közül az, amit „kulturálisnak” nevezek. Előadásában Szép Eszter rámutatott ugyanis, hogy a képregény önmagának a legitimációja okán az elismert művészeti ágakhoz hasonló intézményrendszer létrehozására törekszik. Azok tehát, akik azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a képregény „méltó” a nagyközönség figyelmére, lényegében azokra a mezőkre próbálják terelni a diskurzust, amelyeket a szépirodalom, a képzőművészet és a klasszikus zene természetszerűleg régóta elfoglalt, és amelyekre pár évtizede már a filmművészet is bebocsátást nyert.

Az akadémikus/tudományos szint meghódítása még friss élmény a képregény számára, még az ebben a tekintetben élen járó kultúrákban is. Amennyire meg tudom ítélni az általam ismert szakirodalomból és szakmai körök tevékenységéből, az úttörő szerepét a franciák (és francia ajkú belgák és svájciak) vállalták magukra az 1970-es évektől kezdve, míg az amerikaiak jó másfél évtizedes késéssel, de annál nagyobb lendülettel követték a példájukat. (De még náluk is nagyobb elánnal dolgoznak napjainkban a japán egyetemek és kutatóközpontok.)

Képregénytanszékek azonban nem jöttek létre (Japán kivételével, illetve Eszter egy skót példát említett), aminek legalábbis részben az az oka, hogy egy olyan korszakban talált rá a képregényre a tudomány világa, amikor az egyetemi kutatómunkában domináns szerephez jutott a multidiszciplinaritás. Kissé ellentmondásos tehát a helyzet: a minden korábbinál nagyobb nyitottságnak köszönhetően végre valahára lehet „komolyan” foglalkozni a képregényekkel, viszont önálló diszciplínaként történő tanulmányozásukról – ha úgy tetszik – lekéstünk. (A filmművészet még pont időben hívta fel magára a figyelmet, ennek köszönhetően filmtudományi tanszékek számos helyen léteznek.)

Ennek a helyzetnek nyilvánvalóan vannak előnyei és hátrányai is, és itt jön a második paradoxon: ezek nagyrészt ugyanarról a tőről fakadnak. Mert hát nagyszerű dolog, hogy irodalmárok, történészek, művészettörténészek, esztéták, nyelvészek, szemiotikusok, a média- és kommunikációelmélet, a politológia vagy a gender studies specialistái is érdemesnek tartják tanulmányozásra a képregényt, ugyanakkor a képregényolvasónak sokszor az az érzése támad, hogy kizárólag a saját területük kontextusában igyekeznek értelmezni a műveket.

Sietve teszem hozzá, hogy vannak kivételek. A tavalyi Helsinki Képregénykonferencia résztvevőinek mintegy a fele a „hivatalos” szakterülete irányából közelített ugyan a képregény témájához, de maguk is nagy fogyasztói a képregényeknek, olyan is van köztük, aki tizenéves korában a rajongói szférában volt aktív, majd a képregény kulturális intézményrendszerét építgette, esetleg maga is belekóstolt a képregényalkotásba, és nem egyszer szólalt meg újságírói és/vagy kritikusi minőségben is, mielőtt eljutott a tudományos igényű diskurzus szintjére.

És mi a helyzet itthon? Ezzel a kérdéssel térhetünk vissza a tavalyi – illetve korábbi – kritikákhoz, cikkekhez, interjúkhoz, szaklapokhoz. Nos, mint már említettük, eleve nem vagyunk sokan, akik rendszeresen írunk képregényekről bármilyen szinten, sőt azokkal együtt sem érjük el a két tucatot, akik csak néhanapján jegyeznek egy-egy cikket. Kevés külső felkérés érkezik, de ha igen, azok is óhatatlanul ugyanazt a néhány embert találják meg, és mivel valamennyien úgy gondoljuk, hogy az ilyen lehetőségeket meg kell becsülni, nem sokszor mondunk nemet, noha jó néhány esetben nem igazán tudjuk, hogy milyen regisztert, milyen stílust várnak el ott tőlünk – általában csak a terjedelmet szabják meg.

A regiszterbeli különbségekből fakadó potenciális problémákat egyetlen példával illusztrálom. Egyik kiváló kritikustársunk nemrég két cikkben is hosszasan írt a szuperhős-mítoszokról. Valamennyi képregényrajongó számára tökéletesen világos, hogy mit ért „mítosz” alatt, és nagy valószínűséggel a szélesebb közönség nagy része sem lepődik meg ezen a szóhasználaton. Egy bölcsészkari dolgozatban azonban a vezető tanár minden bizonnyal piros hiányjelekkel hívná fel diákjának a figyelmét a részletes magyarázat vagy bibliográfiai hivatkozás kimaradására, ami alapján felhatalmazottnak érezhette volna magát a szó értelmezési tartományának a kitágítására.

Érdekelnek ezek a problémák egyáltalán bárkit is? Erről beszélgettünk némi sörök mellett az előadássorozat harmadik (az önéletrajzi képregényekről szóló) része után Lénárd Lászlóval, Koska Zoltánnal és Szép Eszterrel. Hát, számunkra legalábbis kissé bosszantó a szintek összemosódása. Laci úgy foglalta össze aggodalmainkat, hogy a képregényekről írók közül csak kevesen rendelkeznek egyszerre a megszólalást érvényesítő témabeli ismeretanyaggal (értsd: sok-sok képregényt olvastak, a legkülönbözőbb műfajokból) és a mélyebb elemzéshez szükséges elméleti felkészültséggel (értsd: folytattak társadalomtudományi tanulmányokat). Felkéréseket akár ide is lehet címezni.

Aztán persze, tulajdonképpen tök mindegy, csak jó legyen a cikk, és legyen jó képregény, amiről jó cikket lehet írni (értsd: ne legyen langyos a sör).

Bayer Antal

(fotó: Lénárd László)