Lucie Lomová cseh alkotónak a 11. Képregényfesztiválra megjelenő kötete bűnügyi képregényként határozza meg magát, és ez annyiból mindenképpen igaz, hogy egy bűntény áll a történet középpontjában. Ezen túlmenően viszont nem klasszikus krimi: a zsáner jellegzetességei, azaz a nyomozás, a gyilkos kilétének találgatása, a motivációk keresése, az ügy megold(ód)ása ugyan mind megtalálhatók benne, ám ha szigorúan műfaji képregényként tekintünk rá, erős hiányérzetünk támadhat. Miközben nincs itt semmiféle posztmodern fogás, vagy műfaji dekonstrukció. Ez egy nagyon is egyenes vonalú történet, amelynek egyedül az elbeszélői keretét bolondította meg a szerző, de éppen csak annyira, hogy az tulajdonképpen föl sem tűnik.

Ami ellenben föltűnik, már rögtön az első oldalak alapján, hogy Lomová a ritka, természetes történetmesélő-típus, méghozzá olyan, akinek ez képregényben is nagyon könnyedén megy. A panelek teketóriázás nélkül, sokszor éles, de mindig érthető váltásokkal követik egymást, a jelenetezés mondhatni példásan letisztult. Azonnal egy mozgalmas, zsúfolt, sokszereplős történetben találjuk magunkat, egy kavargó színházi világban, ahol épp a szokásosnál is nagyobb a fejetlenség, mert az új darab egyik kulcsszereplőjét közvetlenül a bemutató előtt helyettesíteni kell. Mire odaérünk – még mindig nagyon az elején – hogy a beugró színész egy öngyilkossági jelenetben tényleg főbe lövi magát a színpadon (gyaníthatóan szándékos, de félresikerült emberölésről van szó), már rég beszippantott minket a narratíva. Képregényes formában ritka az ilyen sűrűségű expozíció, filmektől szoktuk meg inkább, de Lomová magabiztos rutinnal használja az alapszituációt egyidejűleg a történet elindítására, hangulatteremtésre, fő- és mellékszereplőinek bemutatására. Amiért pedig ez ilyen jól sikerülhet neki, az a (képregényes mércével mért) realizmus és az azonosulásra késztető stilizáció között egyensúlyozó rajzstílusa: figurái már megjelenésükben is jellegzetesek, arcuk, testbeszédük gyakran többet elárul róluk, mint a szavaik. De nem a rajzfilmes értelemben, hogy kívül hordanák a jellemüket, inkább a belső világukból sikerül érzékelnünk valami lényegit a tekintetük vagy a gesztusaik révén.

Elsősorban ez az oka, hogy szívesen időznénk még ebben a világban (a kötet a maga nyolcvan oldalával is könnyed, gyors olvasmány), és hogy úgy érezzük, a történet esetleg elbírt volna egy kicsivel izgalmasabb, fordulatosabb nyomozási szálat (személyes ízlésem szerint pedig egy kicsivel kevésbé melodramatikus csúcspontot), amelyen keresztül az alkotónak lehetősége nyílt volna még inkább kiaknázni a szereplőiben rejlő lehetőségeket. Így a mérleg kissé felemás – de még így is egy érdekes, szórakoztató képregényről beszélünk, amelyben nem mellesleg fel-felbukkan az a bizonyos fanyar cseh humor is, amit annyira szeretünk.

Oravecz Gergely