Alfabéta-interjúk: Lénárd László
Lénárd Lászlót a webcomic kategóriában jelölték 2016 legjobb képregényének címéért a Műútban folytatásokban megjelenő, A fekete mappa című sorozatával. Laci szerencsére a legbátortalanabb kérdésekre is mindig teljeskörűen válaszol, ezért egy igazán teljeskörű interjút olvashattok most vele.
Mennyiben érzed magadénak a kísérleti képregény kifejezést?
L. L.: A képregény három alapeleme elvileg a képkeret (a szünetek közt: ), a karakterek azonosíthatósága és a szövegbuborék. Elvileg minden, ami ettől eltér, kísérleti. Magaménak? Aki nem tud rajzolni (és írni), az vagy megtanul rajzolni (és írni) vagy kísérletezik. Jó esetben a kísérletezés folyamata alatt ráragad valami. Mindig próbáltam oldani a kötött formákat. Lustaság? Unaloműzés? Nem tudom. Most, a Műúton futó A padon című stripsorozatban vagyok a "legkötöttebb", bár itt is kilóg néha egy-egy láb a keretből és nincs szövegbubi. A Semmiben kipróbáltam minden popkulturális utalás és referencia nélkül létrehozni egy történetfélét, hogy lássam, milyen ereje van egy ily módon "kiüresített" műnek. Volt, aki katarzisról értesített, volt, akit teljesen hidegen hagyott a kísérlet. A fekete mappa is úgy néz ki, mint egy experimentális valami. Szeretem a hagyományt, a kötött, a zsánerműveket (pl. kalandképregény), de nehezen alkotok kötötten (erre is volt példa, az Eduárdban megjelent Rejtő-Lénárd-Korcsmáros-Garisa: Levin, 1900. című pároldalasban)
Amikor megjelent a Semmi, elég pozitív kritikákat kaptál. A fekete mappára is jönnek visszajelzések? Elvégre már több, mint egy éve kezdted.
L. L.: A fekete mappára nem jöttek/jönnek visszajelzések, mert nem lett befejezve. Néhány lájk a Műút honlapján, egy-egy személyes megjegyzés képregényesektől (Koska Zoltán fő bizalmasom). Egy kolléga. A közölt kb. 40 oldal sajnos csak a mű legeleje, a felvezetés. Több van hátra, mint kész. Nem tudom, befejezem-e. Így most inkább egy félkész-se "art-book"
Hogyan mutatnád be a Fekete mappát azoknak, akik még nem olvasták?
L. L.: Tudom, hogy olcsó húzás, de ezt a művet nagyon nehéz bemutatni. Ezért inkább olvasásra javaslom. Olvassák el a BMX-kölyköt, a Viszlát, Eger!-t, a Semmit, néhány más munkát. Hátha ez meghozza a kedvet A fekete mappához. Nagy kitartás kell hozzá, nem tudom, megéri-e így. És sajnos egyelőre befejezni minden olvasónak magának kell. Ez nem feltétlenül baj, csak nem biztos, hogy megéri.
Mennyiben más egyedül dolgozni, mint mással?
L. L.: Olyan tíz együttműködésem lehetett eddig, kettőtől tíz oldalig. Nem vagyok hivatásos (újság-, szöveg-, képregény)író, pályázatokra készültek művek, antológiákba, ide-oda, és főleg az 5Panelshez, csoportomhoz kötődnek. Minden munkakapcsolat más. Ha meghaladja a képességeimet egy elképzelés, szólnom kell másnak. Van, akinek elég egy utalás, van, akinek elég részletes forgató kell. Néha mások szólnak nekem, hogy írjak valamit. Sárdi Katalinnak szeretek írni. Dudás Győző készített felkérésemre teljesen önállóan egy versadaptációt. Szebeni Péter megkért egy forgató megírására. A saját munkáim valami titkos sorvezetővel készülnek, nincs bennük "életműív", munka mellett, szabadidőben, szerelemből, esetlegesen, ami jön.
Hogyan és miért kezdtél rajzolni? Referenciák alapján rajzolsz? Hogyan zajlanak a munkafolyamatok?
L. L.: Rájöttem, hogy az irodalomban nem terem nekem már babér, csak a fiók zabálja a kéziratokat. Vers már alig terem bennem, ideje rápislogni másik szerelmemre, a képregényre, szűkebb a szcéna, itt még lehet valami. Így esetleg el tudok mesélni valamit, amihez prózában nincs elég elmém és seggem. Így kezdtem, kb. 30 évesen rajzolni. Eleinte "ránézésre" másoltam, nyilván nem tudok fejből exkavátort meg "egrivárat" A kínkeserves enyhe kifejezés. Időnként sírtam, hogy nem tudok egy karaktert (két szemet, egy orrot, egy szájat, egy állkapcsot és hajat) egy másik képkockán még csak hasonlóan se megrajzolni. És mivel tudtam, hogy ezt a béna rajzot csak hosszú történet adja el, ahogy rossz verseket csak egy vastag kötet, kitartóan körmölnöm kellett. Ez jó darabig tartott. Most se tudok rajzolni, csak már hasonlítanak a rajzok időnként valamire, egymásra. Látszik, hogy több tíz oldalas sztorikat kellett készítenem (a Semmi százon felül van), hogy ennek a rajznak hatása legyen. Most, hogy már sok rajz kijött, kétoldalast is "el tudtam adni", és A padon most, hát, az egy comic strip, ami számomra ezekkel az előzményekkel egy "kigondoltavolna" kategória. Egyébként a Semmi teljesen szabadkézi, nem refis, a Fekete Mappa indigóval készült, az olyan lehet, mint a rajztáblába betölteni a képet, és felülrajzolni, ahogy sokan csinálják. A padon megint teljesen szabadkézi, refi nélküli munka. Visszafelé haladtam a dolgokban, eleinte tussal, nyersen, azonnal rá a papírra, most már ceruza, ívek, kidolgozás, mártogatós tus, szken, némi digi javítgatás.
2016-ban te kaptad a Műút nívódíját. Mit jelent neked ez az elismerés? És mit jelent neked az Alfabéta-díj?
L. L.: A Műút sokat jelent. Hány irodalmi-művészeti lap közöl képregényeket? Most oda kell figyelni, mert nagy veszélyben van ez a nem csak képregényes értelemben vett szellemi bástya. Egy igazi értékteremtő műhely várja mindenki támogatását úgy, hogy szakmailag, erkölcsileg, pályázatelszámolásilag mindent megtett azért, hogy ne kelljen ezt tennie. Visszatérve a díjra: érdemtelennek érzem magam. Elvégre a Semmiből volt egy részlet, a Sárdi Katalin-rajzolta Könyvjelzőkészítő, illetve a Fekete Mappa ment még ott. (Meg néhány versem) Mikor ezt szóvá tettem Kabai Lóránt szerkesztőnek, azt mondta, nyugodjak bele, az egész szerkesztőség szavazott a díjról, és ne rinyáljak. Talán A padonnal most megpróbálok ennek a díjnak megfelelni.
Vannak-e további képregényes terveid, amit megosztanál velünk?
L. L.: Nincsenek, most A padon megy. Amíg van hozzá ötletem, ezt csinálom. Erhard Domonkossal tervezek legrégebb óta együttműködést. Az jó lenne. Ha megkeres valaki, válaszolok.
Szerinted kihagytam valamit a kérdésekben?
Ha nem baj, kérdezetlen is hízelgek kicsit. Szerintem az MKSZ jó munkát végez. Szakmailag is megerősödött a szervezet, és nagyrészt (teljesen?) önkéntesekkel felépített egy rendezvényhálót, egyre jobb és igényesebb programokkal népszerűsíti közös szerelmünket, a képregényt. Az európai kapcsok egyre erősebbek az MKSZ-nek és néhány kis kiadónak köszönhetően. Workshopok sülnek be, de legalább elindulnak, és van remény hogy folytatódnak. Zinesek tapogatják a képregényeset és fordítva. Talán már csak pár marcona poszt-szovjet emigráns kellene az MKSZ-be, és megjelenne a Nyugat+Zombik is. Az lenne az MKSZ legnagyobb eredménye.
Komornik Eszter