A szuperhősös képregényeknek többnyire csak annyi közük van a tudományos fantasztikus irodalomhoz, hogy lehetetlennek vagy hihetetlennek tűnő dolgok történnek bennük, amikre az író kitalál valami magyarázatot. Egy alapos SF író egy olyat, amely egy tudományos elméleten, a tudomány valószínűsíthető fejlődésén alapul, a többiek fél- vagy áltudományosat. Mint például Zeb Wells a Hihetetlen Pókember 2017/4-es különszámához.

A Vedlés című történet hihetősége azon múlik, hogy képzeletünk mennyire képes befogadni a „hüllőagy” feltételezésének roppant leegyszerűsített magyarázatát. Nem mintha egy szuperhősös képregénynek minden szempontból hihetőnek kellene lennie. A korai történeteknél nem is különösebben vesződtek az ilyesmivel. Superman azért tud repülni, mert egy idegen bolygóról jött, és kész. Flash azért fut olyan veszettül gyorsan, mert egy tudományos kísérlet során belecsapott mellette a villám egy vegyületbe, és kész. Bruce Banner azért alakul át Hulkká, mert belefutott egy atomrobbanásba, és kész.

Idővel a rajongók egy része kikövetelte, hogy legyen valaki okuk a dolgoknak (talán ugyanazok, akik azt is pontosan tudni akarták, hogy Pókember hányszor erősebb egy átlagembernél, vagy hogy Superman le tudná-e ütni a helyéről Luthor fejét, ha akarná). A magyarázatokról sokszor egy tízéves is tudja, hogy marhaság, de nem különösebben zavarja. A gondok inkább akkor kezdődnek, amikor úgy tűnik, hogy valami komoly dologról van szó, legyen az fizika, kémia, biológia, de akár pszichológia vagy filozófia is.

A „hüllőagy” azért érdekes, mert egy valódi (bár gyorsan megcáfolt) elméletből eredezik, és azt még a wikipédia vonatkozó szócikkének a szerzője is elismeri, hogy a túlzott leegyszerűsítés nem is olyan rossz kiindulópont az emberi agy működésének a megértéséhez. De persze a „hüllőagy” nem beszélget a „majomaggyal”, és nincs az a vegyület, amely elnyomná vagy felerősítené egyik hatását a másikra.

Figyelembe véve, hogy felnőtt ember (márpedig manapság a Pókember olvasóinak a többsége az) csak élvezhető történetet és látványos képi világot akar kapni, nem pedig bevezetést a természettudományokba, és simán beéri azzal, hogy a sztori izgalmas és a lehetőségekhez mérten mentes a belső ellentmondásoktól, az új különszámmal az ég világon nincs semmi baj. Vannak benne bunyók, viccek, ármányok, váratlan fordulatok és megnyugtatóan várható fejlemények, dinamikusan elmesélve és megrajzolva. Felejthetetlen emléket valószínűleg kevesekben fog hagyni, de aki szereti Pókembert (mi másért is venne meg egy Pókember-képregényt?), nem fog csalódni.

A nagy DC-gyűjtemény árnyékában a megszokott tempóban folytatódik a kéthavonta megjelenő Batman-sorozat. Nagy előnye a dömpingszerűen áradó kötetekhez képest, hogy jóval frissebb történeteket tartalmaz, a New 52 néven ismert újrakezdés elejéről.

A füzet állandó első képregénye a Snyder-Capullo féle Batman, azon belül is a Baglyok bírósága. Úgy tűnik, ezt a történetet a magyar olvasók többsége szereti – még azok is, akik kifogásolják, hogy annak idején Hush a „semmiből” került elő, noha fontos szerepet játszott Bruce Wayne gyerekkorában. Itt viszont egy teljes titkos társaság létezésére derül fény, amely évtizedek óta lapított, hogy most mindent elsöprő erővel támadjon Gotham City legnagyobb tiszteletben álló polgáraira. Pedig egy végeláthatatlan szuperhősös folyamba simán befér ez is, az is.

Scott Snyder a horror zsáneréből érkezett a szuperhősök világába, és rendesen meg is kavarta a dolgokat. Nem mintha a Denevérember kalandjainak előző írói csupa mókával, kacagással és romantikával kínáltak volna minket, de Snydernél nem maradt szinte semmi, csak a komorság. Hát igen, Batman ilyen is, de nem csak ilyen. Ami engem illet, szívesen látnék záros határidőn belül másfélét is.

Nem állítom, hogy történetmesélésben, izgalomkeltésben és mindenféle egyéb tekintetekben felvenné a versenyt Snyderrel a füzet második sztorija, de mégis közelebb áll ahhoz, amiért immár a nyugdíjas korhoz közelítve is szívesen olvasok szuperhősös képregényeket. Az Igazság Ligájának ez a verziója visszahozza a legnépszerűbb figurákat: Batmant, Zöld Lámpást és Supermant, és a következő részekben majd jönnek a többiek is.

Nem csak a szereplők képeznek supergroup-ot, az újraindításhoz a DC egyik legfelkapottabb írója, Geoff Johns alkotott csapatot Jim Lee-vel és Scott Williamsszel, akiket sokan tartanak az elmúlt húsz év legjobb szuperhős-rajzoló párosának. Ki is tesznek magukért rendesen, a látvány tényleg „filmszerű”, és Batman és Zöld Lámpás duettje kifejezetten szórakoztató. Azt erre a sztorira sem mondanám, hogy bekerül a tíz legemlékezetesebb JLA-képregény közé, de a cégvezetőket csak a számok szokták érdekelni, márpedig ez a „reboot” a 2000-es évekhez képest kimagasló eladásokat produkált.

Minden képregényrajzoló szinte tobzódik az ötletekben, ám kevesen vannak köztük, akik ezeket mind meg is rajzolják. Koska Zoltán ezen ritka kivételek közé tartozik. Ilyen jellegű statisztikát nem vezetek ugyan, de nem lepne meg, ha az elmúlt 5-6 évben neki lenne a legtöbb megrajzolt (és meg is jelent) képregényoldala. És akkor is nagy teljesítmény az évi 2-3 füzetnyi anyag, ha a választott stílus nem igényli, hogy 72 órát pepecseljen egyetlen képkockán. Egyébként is, az egyszerűség sokszor becsapós dolog, és ha valaki író és rajzoló egy személyben, nem csak a beállításon és a részletgazdagságon kell eltűnődnie, hanem még azon is, hogy miről szóljon a történet, milyen mélységben bontsa ki, mennyi munkát csináljon saját magának.

A Wérengző Walken Wámpír Wejtélye Koska két előző képregényének a szereplőit hívja újabb kalandokba. A laza Borges-adaptációban (A halál és az iránytű) megismert figurák – Spiff, Alfréd, Tóbiás és F – tavaly a Titkos Társaság öt epizódját rohanták végig, és most megint itt vannak velünk. Ugyanolyan flúgosak, mint eddig, ami jó, és ugyanúgy nem lehet őket más tekintetben sem komolyan venni, ami viszont egy kicsit kár.

Kár, mert első megjelenésükkor úgy éreztem, Spiffék kifejlődhetnének egy Scooby Doo-féle csapattá, vicces rejtélyekkel és hagyományosnak nevezhető kalandokkal. Elismerem, ennek előfeltétele lenne, hogy egy legalább ezer fős olvasótábor várja lelkesen az újabb és újabb epizódokat, márpedig ennek nem valami nagy a realitása. De talán azért meg lehetne próbálni…

Az első dolog, amin érdemes lenne változtatni, az a sorozatjelleg kiemelése. Hiszen jelenleg (olvasás előtt) csak a bennfentesek tudják, hogy a WWWW a TT laza folytatása. Szerintem igenis érdemes lenne kitalálni egy közös nevet Spiffnek és bandájának, rajzolni nekik és következetesen használni egy jól felismerhető logót.

A másik „probléma”, hogy ezek a történetek valójában egytől egyig történetmesélési kísérletek. Nekem valahogy mindig az jön le már a közepétől, hogy Koskát nem nagyon érdekli a sztori vége, hanem egy adott ponton lezárja, különösebb végkifejlet vagy csattanó nélkül, sokat látott olvasójára kikacsintva.

A kísérletezés tárgya ezúttal szerintem az, hogy lehet-e egy jellemzően rajzfilmes szekvenciát képregényként bemutatni. Több jelenet is olyan pózokat és mozgássorokat vonultat fel, amelyek animálva minden bizonnyal kacagtatóak lennének, de állóképek egymásutániságában néha inkább csak furcsák. Mintha egy rövidebb film (vagy hosszabb videoklip) storyboardját olvasnánk. A filmes hatások egyébként is teljesen átszövik a képregényt, kezdve Christopher Walken szerepeltetésével és különböző kultmozikból kölcsönzött bevágásokkal.

Továbbra is nagyon élvezem Koska Zoli képregényeit, izgalmas figyelni, hogy mikor merre ráncigálja az érdeklődése – de hogy teljesen őszinte legyek, annak örülnék csak igazán, ha végre „felfedezné” valaki, és alkotói szabadságát megőrizve, ám „eladhatóvá” irányítva jelentetne meg tőle igazán rendesen átgondolt és megszerkesztett képregényeket. Amiket aztán több ezren vásárolnának idehaza és külföldön egyaránt.