A 2005-ben alapított Roham agresszív fantasztikus magazin négy éven át viszonylag kiszámítható időközönként jelent meg, aztán úgy tűnt, a 2009 decemberi, 9-es lesz az utolsó. A 10. szám bemutatója ugyanis pár hónappal később be volt harangozva, ám magát a lapot hiába vártuk. Igaz, valamivel később teljes terjedelmében felkerült a netre, ám fizikai valójában csak a szerkesztőség tagjainak jutott belőle példány. Persze akárhányszor összefutottam Korchma Zsombor főszerkesztővel, mindig biztosított róla, hogy dolgoznak a következőn.

Aztán a 2014-es Hungarocomixra, amelyet az időközben a Dohány utca sarkára, az egykori Metró-klubba költözött Roham bárban rendeztünk, megjelent a 11-es. Újraindultunk, most már megint rendszeresen fogunk megjelenni, mondta a főszerk.

És aztán bezárt a Roham bár, és nem jöttek újabb számok. De akárhányszor összefutottam Zsomborral, mindig biztosított róla, hogy dolgoznak a következőn, sőt egyszerre nem is egy, hanem három számon.

Négy évbe telt, de ama bizonyos három közül az egyik most valóban kijött. Természetesen a Roham sosem azt hozza, amit várna az ember, úgyhogy a korábbi számokkal ellentétben ebben nincsenek novellák (sőt nyomtatott szöveg is alig), és a formátum is egészen más, négyzet alakú lett. Néhány visszaköszönő név (Stark Attila, Szőllősi Géza, Vidák Zsolt) mellett pedig csupa-csupa új alkotó.

A Roham mindig is a kép és a szöveg közötti viszony lehetőségeivel kísérletezik, ezt Zsombor már a szombathelyi Szimfónia kávézó udvarán magyarázza két sör között, a II. Szombathelyi Képregénybazár után. Ezt vita nélkül elfogadom, de mivel én csak a képregényekhez konyítok, a narratív figuráció különböző formáinak a helyén értékelését másokra bízom.

A „trash” témának szentelt szám 48 oldalából megengedő módon 11-et tartok képregénynek, Sárdi Kata két munkáját, Lovity Anna Katalin, Baba Aziz és Csordás Levente egy-egy művét.

Sorrendben az első címe Passion Panther (Lovrity), egy három oldalas, szöveg nélküli képregény. A kis morbid történetet Paul Gaugain tahiti korszakába kalauzol minket, hirtelen elhatározásból született ujjgyakorlatnak látszik.

Sárdi Kata kétoldalasa kis életképszerű beszélgetés a modern anyaságról. A rajzok jók, és úgy általában is tetszik nekem az ilyesmi, de akkor tetszene igazán, ha ez valami rendszeresen megjelenő dolog lenne. A francia sajtóban jó eséllyel találna magának helyet, a magyarban nehéz elképzelni.

Baba Aziz (Arzhang Lotfi) egyoldalasa valójában nem is egyoldalas, hanem felül egy háttérre helyezett Baba logó és egy IG/arzhanglotfi szignó, alul egy három képből álló gondolatsor a párkapcsolatról és a magányról, minimális vizualitással. Ez már egyértelműen az a fajta kísérletezés kép és szöveg viszonyáról, amelyre Zsombor utalt, és szintén egyértelműen az a fajta művészi megjelenítés, amely egyeseket megfog, mások pedig csak bámulnak maguk elé, hogy ezt most akkor hogyan és miért. Én meg valahol ott állok a kettő között, és az jut az eszembe (nem először), hogy számomra a képregénynek egy fontos ismérve, hogy megáll önmagában. Ez az oldal viszont szerintem egy leginkább a szerző egy gyűjteményes albumában vagy kiállításán lenne érdekes és értelmezhető, a többi művével együtt adna ki egy egészet. Egy ilyen „töredék” alapján valószínűleg megnézném, de egy közösségi finanszírozásnak nem hinném, hogy támogatója lennék.

Robot Love in Japan, avagy Sárdi Kata második kétoldalasa. Valójában ez is a képregény határán mozog, inkább egy ötletet jár körbe három dialogizált képben. Erről nekem Mühlbeck Károly híres fejlécei jutnak az eszembe, amelyeket évtizedeken át rajzolt az Új Időknek. Ebből is lehetne sorozat, jó lenne látni, mennyi potenciál tudna kibontakozni belőle.

Csordás Levente három munkával szerepel a lapban, ezek közül az utolsó (Fundamental Géza) az, amit képregényként tudok elkönyvelni. Nem a lineáris, egyszerűen követhető fajtából, hanem egy elképzelt karakter világának a felvázolása egy dupla oldalban. Befogadói nézőponttól és hangulattól függően lehet egy lesújtó vélemény egy tipikus proliról, keserű kritika a ránk hagyott szovjet örökségről, kijózanító rögvalóság vagy csak egy szórakoztató eszmefuttatás, belefér minden.

Örülnék, ha ezek a felvillantott lehetőségek további teret kapnának, és remélem, nem kell négy évet várni a Roham következő számáig.