Morgan Lost 1, Dragonero 1 - vélemény

Ki hitte volna: egyszerre négy Bonelli-képregény „fut”, de legalábbis poroszkál Magyarországon.

Cs. Horváth Tibor történelmi érdeme, hogy annak idején elsőként közölt Bonelli-képregényt magyarul (Storia del West, avagy Történetek a Vadnyugat hőskorából) a Magyar Ifjúságban, még ha szokásos módszerével át is szabdalta a sztorikat. Aztán a Krampusz 1. számában volt egy rövid Mister No, a Menő Manó 7. számában pedig egy pároldalas Tex – és sokáig semmi.

Önálló kiadványként először a Fumax próbálkozott 2007-ben a Dampyrral, ám 6 szám után kiderült, hogy az országos terjesztés „túl sok” náluk a fumettinek. 2014-től a Frike már óvatosabban járt el (eleinte még a Fumax logisztikai támogatásával), és a Dylan Dog, majd az újrainduló Dampyr már jóval kisebb példányszámban, gyakorlatilag rendezvényes-webshopos forgalmazásban szerezhető be.

Most pedig egyszerre két új sorozat is indult, ráadásul egy újabb kiadó is beszállt. A Frike által kiadott Morgan Losttal egy időben jelent meg a GooBónál a Dragonero első része.

Az elmúlt pár évben rengeteg olasz képregényt vettem és olvastam el, főleg Bonelliket. Sok kiválóan szórakoztató cuccot fedeztem fel, de bevallom, a két új cím egyike sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Miután azonban Giovanniék ezúttal is felkértek a fordítás lektorálására, alaposabban elolvastam a Morgan Lostot – a Dragonerót pedig megvettem Tálosi „Spuri” Andrástól a fesztiválon.

morganlost1.jpgBár nem gondolom, hogy bekerülne a három kedvenc Bonelli-sorozatom közé, a Morgan Lostról javult a véleményem. Főleg azért, mert remekül van rajzolva. Tetszik a piros kísérőszín használata is – amitől a Frike a magyar kiadásban sajnálatos anyagi okokból kénytelen volt eltekinteni. Igaz, ez a használat nem volt teljesen következetes, hiszen az indokolja, hogy Morgan Lost a színvakságnak abban a különleges válfajában szenved, hogy a piros az egyetlen szín, amit lát. De hát az olvasó nem az ő szemszögéből látja a történéseket, és a piros azokban a jelenetekben is szerepel, amelyekben nincs is ott Morgan…

A Morgan Lost egy igazi steampunk képregény. Ebben az alternatív világban Hitler meghalt, mielőtt hatalomra került volna, így Németország megúszta a nácizmust, és a második világháború ki sem tört. Persze más problémák akadtak bőven, amelyekről feltehetően később még lesz szó. Mindenesetre ebben az univerzumban a technológia más irányban fejlődött, nincsenek repülőgépek, csak szuperjó léghajók, és a katonai fejlesztések helyett például jóval korábban feltalálták a hordozható telefont – amely azonban korántsem olyan picike, mint a miénk. Televízió azonban van, és a legnagyobb celebek a sorozatgyilkosok, valamint az őket üldöző skalpvadászok. Köztük a címszereplő, Morgan Lost.

Nem fogom elrontani az élvezetet és elmesélni az egész első epizódot, de annyit elárulok, hogy Morgannek, akinek a „maszkja” nem szövetből van, hanem tetoválva, eredetileg békés és ártalmatlan mozitulajdonos volt, és személyes okokból és bosszúvágyból döntött úgy, hogy a sorozatgyilkosok kérlelhetetlen ellensége lesz. És most adódik egy olyan eset, amely felidézi azt az estét, amikor barátnőjével együtt elrabolták és megkínozták, innen indulnak a bonyodalmak.

Ellentétben a Dampyrral és a Dylan Doggal, a Morgan Lost nem egy végtelen történet, hanem egy lezárt, 24 részből álló minisorozat, így – persze ha elegendő számú magyar olvasó megkedveli – van rá esély, hogy a teljeset elolvashassuk. (Az már más lapra tartozik, hogy Olaszországban annyira sikeres volt, hogy nemrég egy újabb sorozat indult Morgan Lost: The Dark Novels címmel, amelynek viszont nincs előre megszabva a terjedelme.)

dragonero1.jpgKevésbé jártam jól a Dragoneróval. Sosem voltam igazán nagy kedvelője a fantasynek. Biztos túl racionális vagyok, keresgélés nélkül is megtalálom a következetlenségeket a képzeletbeli világokban, és nehezemre esik megérteni, hogy ez meg az miért létezik benne, emez meg amaz miért nem. (Például ha kitalált világ, miért van mindenkinek csak angolul értelmezhetően beszédes neve?) De nem vagyok kérlelhetetlenül meggyőzhetetlen, A gyűrűk urát fiatalkoromban imádtam, és bár újraolvasni mostanában már nem sikerült, de a filmeket élvezettel néztem, nem hagytam magamat zavartatni attól, hogy hol és mennyire rugaszkodnak el a regénytől.

A kulcs ugyanis számomra mindig a karakterekben rejlik. Tök mindegy, hogy melyik valós vagy elképzelt korban, a Földön vagy a világűrben játszódik egy történet, kell lennie benne pár szereplőnek, akinek a sorsa és a gondolkodása felkelti az érdeklődésemet. Ott van például Conan, akinek aztán igazán nem kellene tetszenie a magamfajta pacifistának, de mégis van benne valami, ami miatt bármikor el tudok olvasni egy minimum közepes Conan-képregényt. Pár hónapja megnéztem vagy másfél epizódot a Trónok Harcából, és bár biztosan nem fog rabul ejteni, már értem, mit esznek rajta oly sokan világszerte.

A Dragonerót a 60. oldalig bírtam olvasni, aztán unottan félretoltam. Nem találtam benne semmi érdekeset, nem találtam benne olyan karaktert, akire kíváncsi lennék. Igen, jól van megrajzolva, igen, profin van elmesélve… Biztos „tud valamit” ez a sorozat, hiszen Olaszországban már az 59. résznél tart, és biztos nem véletlenül választotta ezt a GooBo kiadó első „import” kiadványaként… De hogy miben rejlik a vonzereje, valaki más fogja megfejteni, nem én.