Új Fazekas-képregény jelent meg a Hungarocomixra, és ez nagy dolog, hiszen korunk legtermékenyebb rajzolójától az utóbbi időben ritkábban kerül ki nagyobb lélegzetű munka – ha jól emlékszem, legutóbb hat évvel ezelőtt (A Jedi visszatér). Hogy mégsem tűnt ilyen hosszúnak a szünet, annak köszönhető, hogy Fazekas és tisztelői folyamatosan ápolják az életművét, évente többször jön ki tőle kiadvány korábbi munkáiból a gyűjtők számára, néha újabb oldalakkal vagy kiadatlan részekkel kiegészülve.

Ebben az esetben azonban egy teljesen új, 74 oldalas történetről van szó, amely bizonyos tekintetben visszarepít minket az időben, hiszen egy film képregényes adaptációja – ami szinte Fazekas specialitásának számított a nyolcvanas években (Csillagok háborúja, Halálosztó, Ómen, Beverly Hills-i zsaru). Jelentős különbség azonban, hogy ezúttal egy friss, 2014-es magyar filmet dolgozott át képregényes formában, a Red Line Cinema/Comics megbízásából.

A filmet nem láttam, sőt korábban nem is hallottam róla (ami minden bizonnyal az én moziba járó szokásaimmal is összefügg – fiatalkoromban hetente, később havonta, mostanában már szinte évente). Amikor értesültem a képregény érkezéséről, kíváncsiságból elolvastam a filmről szóló kritikákat, és bevallom őszintén, nem hozták meg a kedvemet a megtekintéséhez.

Már csak ezért is igyekeztem függetleníteni magamat ezektől a bírálatoktól. Ami nem volt igazán nehéz, mert a felemlegetett negatívumok (például az orosz nyelven elhangzó párbeszédek minősége) nagy része ebben a médiumban nem releváns. Értelemszerűen azt sem vizsgáltam, hogy mennyire „jó” (pontos, hiteles) adaptációja a képregény a filmnek – fogalmam sincs, és nem is tartom fontosnak. Engem csak maga a képregény érdekel. A célja, a kivitelezése, a mondanivalója, a szokásos dolgok.

A Drága Elza történelmi témájú képregény, a második világháború végső szakaszában játszódik, amikor a szovjet csapatok visszaszorítják Magyarország felé a németeket és szövetségeseiket. Főszereplője egy magyar katona, Lombos Mihály, civilben tanárember, akit nem engedtek haza szabadságra, pedig járna neki. Ennek következtében a harcok sűrűjében találja magát, majd fogságba esik, az oroszok a taposóaknák felderítésére használják sorstársaival egyetemben. Több nyelven beszél, ennek köszönheti, hogy nem lőtték azonnal agyon, tolmácsként használjak egy olasz katona vallatásánál. A többi, komolyabb szerephez jutó karakter szovjet katona, köztük a parancsnok Kozov és Zsenya, a felcser, akik gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, valamint egy újra meg újra feltűnő, félig zsidó munkaszolgálatos.

A történet nagy részét teszik ki harci jelenetek, németek és szovjetek összecsapásai, géppisztolyos rohamok, kelepcék, atrocitások. Ebben nagyon hasonlít azokhoz a klasszikus háborús képregényekhez, amelyeket az amerikaiak és a britek tonnaszám gyártottak az ötvenes, hatvanas és hetvenes években – a „war comics” külön zsánernek számított, olyan kiemelkedő címekkel, mint a Blackhawk, az Our Army at War (Sergeant Rock főszereplésével), az Unknown Soldier vagy a Sergeant Fury and the Howling Commandos a tengerentúlról, a Commando és a Battle a szigetországból. Úgy tűnik, ez a műfaj kifejezetten az angolszász képregény sajátja, bár elég sok történetet lefordítottak például franciára is.

A war comics többségében valódi háborúkat elevenít fel, ha nem is mindig valódi csatákat. Előfordul azonban jó néhányban valamiféle természetfeletti, transzcendens vagy spirituális elem, amivel íróik igyekeztek univerzálissá tenni történetük tanulságát vagy mondanivalóját, többé-kevésbé ügyesen, több-kevesebb sikerrel. Aztán a műfaj kiment a divatból. Az utóbbi években leginkább dokumentarista jellegű háborús képregények készültek.

Klasszikus háborús képregény tehát a Drága Elza nagy része is, azzal a különlegességgel, hogy magyar – nem emlékszem, hogy korábban lett volna már hasonló. És ebben is jelen van egy természetfeletti szál, amire már a felvezető oldal is utal, a későbbiekben pedig el vannak hintve további rejtjelek.

Az a gondom a történettel, hogy kétszeri elolvasás után sem értem, miről szól valójában. Másodszorra már az utószó ismeretében olvastam el. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a spirituális jelleg egyáltalán nem volt evidens számomra. Az utószó elmagyarázza a bibliai utalásokat és vonatkozásokat – de ezek nekem még a második olvasatban sem állnak össze egységes koncepcióvá.

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a képregényeket két fő kategóriába lehet sorolni: szórakoztatóipari és szerzői művek. Előbbieket kikapcsolódás gyanánt olvassuk, utóbbiaktól valami mást várunk (ki mit, és már aki, teszem hozzá kissé gonoszkodva). A határ nem éles, persze, és tulajdonképpen úgy is lehet fogalmazni, hogy az igazi remekművek képesek ötvözni a két kategória erényeit. Az átruccanások azonban nem mindig sikeresek, és a Drága Elzánál is van egy olyan érzésem, hogy valahol megreked félúton. Hogy hol, nem tudom, mert ahhoz jobban kellene értenem. Így azonban nem tudom eldönteni, hogy egy alaposabb dramaturgi vagy szerkesztői beavatkozás javított-e volna rajta.

(Itt azért talán nem felesleges megjegyezni, hogy a film bírálói is a történetvezetésben találnak gyenge pontokat, miközben a technikai kivitelezésről nagyon elismerően beszélnek.)

Ezzel mi is el jutottunk a kivitelezéshez. Fazekas érett rajzoló, hatalmas rutinnal, nem érhet minket kellemetlen meglepetés. Annak azonban, aki ismeri és megsüvegeli legjobb, leginvenciózusabb, leglendületesebb munkáit, lehet némi hiányérzete: nem ebből a képregényéből fogják kiválasztani életműve legizgalmasabb 10-20 oldalát.

Ennél konkrétabb megállapításom, hogy a Drága Elza mérete „túl nagy” ahhoz képest, amiben Fazekas igazán otthon érzi magát. Elvégre több, mint negyven éve megszokta, hogy napilapok alján vékony csíkokban vagy a Füles A5-közeli tükrében kell elférnie a míves képeinek. Ebben az A4-es méretben az egy oldalra jutó átlagosan hat képkocka kevésnek tűnik. Igaz, ez a szokatlan „közeliség” jót tesz a premier plánban látható, remekül kidolgozott arcoknak. Szerintem Bonelli-méretben ütősebb lenne az egész.

Ennél jobban irritál a képregény narrációja. Noha legfeljebb nyomokban emlékeztet a Cs. Horváth-i hagyományokra (semmiképpen sem vádolható túlbeszéltséggel), majdnem minden képhez jut egy rövid magyarázó szöveg. És ezek sokszor feleslegesek, hiszen a képből teljesen jól látjuk, mi történik, milyen hangulatban vannak a szereplők.

Valójában itt érhető tetten az a kettősség, ami zavar engem ebben a képregényben. Ugyanis azt feltételezi az olvasóról, hogy nem képes értelmezni az egyszerű cselekményeket – miközben a háttérben húzódó spiritualitással nagyrészt magára hagyja. (Ezt érezhette a kötet szerkesztője, amikor részletezte a bibliai utalásokat.) Ebből azt gondolom, hogy nemcsak saját magáról nem döntötte el a mű, hogy mit akar mondani, hanem abban is bizonytalan, hogy kinek.

Bayer Antal