Már régóta nem vagyok SF-rajongó, de fiatalabb koromban elolvastam jó néhány klasszikusnak számító művet, és eszembe sem jut tagadni vagy akár csak kisebbíteni Asimov, Bradbury vagy Clarke hatását ízlésem és gondolkodásom fejlődésére, illetve megfeledkezni arról, hogy milyen mohón faltam a Galaktika első 30-40 számát. Frank Herbert Dűnéje még éppen, hogy belefért ebbe az időszakba, úgyhogy ismerem (és kedvelem) a most megjelent új képregényadaptáció forrásművét.

A folytatásokat azonban nem követtem, nem is nagyon voltam tisztában azzal, hogy mekkorára duzzadt Herbert fiának köszönhetően a Dűne-univerzum, a lelkes követők között emiatt dúló heves vitákról is csak érintőlegesen értesültem. Kereskedelmi szempontból nézve persze teljesen érthető Brian Herbert eljárása, aki Kevin J. Anderson személyében egy igazi franchise-specialistát szerződtetett az újabb részek megírására. Ezt a képregényadaptációt is ők ketten jegyzik, a rajzolók pedig a korábban főként Valiant sorozatokon jeleskedő spanyol Raúl Allén és társa, Patricia Martín. Szintén abszolút logikus, hogy a Gabo most vállalta be a magyar kiadást, hiszen még az idén bemutatják az új Dűne-filmet, amelyet ráadásul részben Budapesten forgattak.

A Dűne-univerzum bővítése veszedelmes terep, átültetése más médiumra legalább szintúgy. Még Herbert életében felmerült, hogy Alejandro Jodorowsky készítsen belőle filmváltozatot. Ez végül nem valósult meg, amit sokan sajnálnak, de legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy a különleges látásmódú chilei rendező és a látványvilág tervezésével megbízott zseniális francia rajzoló, Moebius az addig kidolgozott koncepteket felhasználta egy kultikus képregény, az (azóta szintén franchise-zá dagadt) Incal megteremtéséhez. A filmet végül David Lynch rendezte meg, és bár többen utálják, mint kedvelik (méghozzá nagyon), aligha tévedünk, ha emlékezetesnek nevezzük. A film alapján pedig elkészült az első Dűne-képregény, méghozzá a Marvel kiadásában, Bill Sienkiewicz rajzaival.

Bő harminc év után Sienkiewicz lett az összekötő kapocs a két képregényváltozat között, ugyanis őt kérték fel a borítók elkészítésére. A ma már szupersztár státusznak örvendő rajzoló valószínűleg bosszankodhat, ha belegondol, hogy mennyit kellett zanzásítania annak idején, hiszen a most megjelent első kötet 170 oldal alatt jut el addig, ameddig ő 30 alatt… Ebből is látszik, hogy mennyit változott az utóbbi évtizedekben az amerikai képregény, ilyen vastag kötetekről a nyolcvanas években álmodni sem lehetett.

Nem kell újra elolvasnom a regényt ahhoz, hogy tudjam, az új képregényváltozat nem sokat hagy ki a szövegből. Olyan ez az adaptáció, mint egy emlékeztető oltás – ha szabad ilyen hasonlattal élnem ezekben a zavaros időkben – feléleszti a memóriasejteket, már néhány oldal után tudom, mi fog következni, és várom, hogyan oldották meg az alkotók.

Nos erre az a válasz, hogy profi iparosok módján, alaposan, szép, egyenletes minőségben. Egy interjúból megismertem a rajzolók munkamegosztását: Patricia Martín készíti el az oldalterveket, Raúl Allén tervezi meg a karaktereket és a környezeti elemeket, aztán mindketten beleássák magukat a referenciák kutatásába, majd Allén megrajzolja a végleges oldalakat, Martín pedig színez (és az eredeti beírás is az ő munkája).

Lényeg a lényeg, ez egy teljesen korrekt adaptáció, nem érzem, hogy bármi is elveszne a regény mondanivalójából és témáiból, ezért hát ezekbe nem is megyek bele (ki vagyok én, hogy 56 év távlatából írjak kritikát az SF-irodalom egyik szent tehenéről?). Amiről talán érdemes beszélni, az az adaptáció hogyanja, különös tekintettel a képi megvalósításra. Természetesen ahány Dűne-rajongó, annyi elképzelés Paul, Leto, Lady Jessica és a többiek kinézetéről, és mivel ellentétben annak idején Sienkiewiczékkel, Allénéknek nem kellett a filmszereplők arcához alkalmazkodniuk, szabad kezet kaptak ebben a tekintetben is. Nem igazán okoztak meglepetést, ahogy a jelmezekben és díszletekben sem – távol vagyunk a Lynch-film extravaganciájától, Jodorowskyék terveiről nem is beszélve.

Gyanítom, hogy a „szabad kéz” azonban nem azt jelentette, hogy Allénék féktelenül fantáziálhattak. Valószínűleg pont az ellenkezője történt, illetve éppen azért esett rájuk a választás, mert lehetett bízni a visszafogottságukban. Ez az egész megbízás olyasmi lehetett, mint amikor egy megrendelő felkér egy reklámügynökséget, az pedig a brief alapján pontosan megérti, hogy mit várnak tőle. El tudom képzelni, hogy ha Brian Herbert és Anderson tudnának rajzolni, nagyon hasonló lenne az eredmény.

Azzal persze nincs semmi baj, ha a megrendelő azt kapja, amit szeretne, minden bizonnyal meg vannak elégedve. A rajongók – mint már említettük – úgysem tudnának megegyezni abban, hogy mi tetszene nekik. Biztonsági játszma ez.

Az adaptáció kísértése című tanulmánykötetemben felállítottam néhány laza és átjárható kategóriát, és nem titkoltam, hogy nekem személy szerint melyek imponálnak leginkább.

Idézek önmagamtól: „Kereskedelmi adaptáció alatt azokat az irodalmi feldolgozásokat értjük, amelyeknek elsődleges, és gyakran kizárólagos célja egy újabb bőr lehúzása egy sikeres címről, karakterről. Bár a határvonalat nem könnyű meghúzni, munkahipotézisként azt a megfontolást javasoljuk, hogy egyértelmű kereskedelmi szándékról akkor lehet beszélni, amikor az adaptáció kezdeményezője maga a jogtulajdonos, nem pedig egy olyan képregényalkotó, akit megihletett a téma. A kereskedelmi célú adaptáció tehát tipikusan bérmunkában készül. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a kereskedelmi célzatú adaptáció nem feltétlenül jelent megbélyegzést, szerencsés esetben remek adaptációkat lehet készíteni megbízás alapján is.”

Hát a Dűne-képregény is egy ilyen „kereskedelmi adaptáció”, és ha a „remek” jelzőt nem is használnám rá, a „korrekt” mindenképpen kijár neki.

A képregény adatlapja és előzetes oldalai a Kilencedik.hu-n.

A recenziós példányért köszönet jár a Gabo kiadónak.

Bayer Antal