Kittenberger 3: A pokol kapujában

Öt évvel az első (Fabriqué en Belgique) és három évvel a második (A hiéna átka) után megjelent a Kittenberger képregénysorozat harmadik, utolsóelőtti epizódja, és reméljük a befejezésre nem kell majd megint ilyen sokat várni. A szerzői csapat – Somogyi György, Dobó István és Tebeli Szabolcs – harmadszor is bizonyították, hogy meg lehet találni az egyensúlyt a mai magyar képregényekkel szemben támasztott, erősen széttartó igények között.

Elolvasva az új részt (aztán mind a hármat egymás után, megint), úgy érzem, hogy az első részről írt hosszú méltatásom még mindig helytálló, ugyanazok az erények jellemzik ezt a kötetet is, mint az előzőket. Esetleg annyit tennék hozzá, hogy egyre nyilvánvalóbban nem egy „mindenkinek” ajánlható képregény, amennyiben hajlandóságot igényel egy türelmesebb olvasásra. Ez nem az a fajta történet, amit gyorsan átpörget az ember, és máris mindent megértett, mindent kiélvezett belőle. Noha alapvetően a szórakoztató műfajba tartozik, a szokásosnál összetettebb a történetvezetése, a több szálon futó cselekmény követéséhez rendesen oda kell figyelni, csak így ugrik be, hogy melyik mondat, melyik mozzanat mivel függ össze.

Ugyanez igaz a képi megjelenítésre. Bármennyire is dinamikusak az oldalak, Brazil időről időre beiktat egy olyan sűrűn telerajzolt nagyobb képkockát, amit szinte megfejtendő rejtvényként böngészünk hosszú perceken át.

Jó karakterek, pergő történet, hazai ízek, kulturális utalások tömkelege. Melegen ajánlom.

A recenziós példányért köszönet az alkotóknak.

Fekete-Fehér Kockás 2021/5-7

Nem vagyok állandó vevője ennek az antológiának, főként azért, mert a számomra legérdekesebb címeket már évtizedekkel ezelőtt olvastam. De nagyon fontosnak tartom a létezését, és amikor értesültem róla, hogy a biztos fennmaradásához szükséges lenne némi támogatásra, azonnal megrendeltem a legutóbbi három számot.

Bő félévvel ezelőtti képregényes olvasónaplómban kielemeztem egy korábbi számot, és nem győztem lelkesedni azért, hogy végre magyarul is olvasható a Corto Maltese. És örvendetes módon folytatódik is, az 5-ös és 6-os számban is szerepel egy-egy klasszikus, az első világháború idején játszódó történet. Cat Claw, Kelly Green, a Fantom és a Sötét gondolatok már régi ismerősök, és bár a Strontium Dog továbbra sem érdekel, ilyen terjedelemben elviselhető. Most három olyan képregényről beszélnék, amelyeket eddig nem ismertem, és/vagy nem szerepeltek még a magazinban.

A legkellemesebb és legváratlanabb meglepetés Will Eisner New York-i történetei. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy milyen zseniális képregényalkotó volt Eisner, mennyire tökéletes összhangban van nála a teljesen egyedi történetmesélés és rajzi kivitelezés. A megfigyelés nagymestere, aki képes pontosan meg is mutatni, hogy mit látott a felszín alatt. Mindegyik történet csak pár kép, legfeljebb pár oldal, és mégis remekművek, azonnal megértjük belőlük a nagyvárost.

Ismeretlen volt előttem a Torpedo spanyol alkotópárosának, az író Enrique Sanchez Abulinak és a rajzoló Jordi Bernetnek egy különleges munkája, a Fekete mesék. Az 5. és 7. számokban szerepel egy-egy 8 oldalas történet, amelyeknek a sötét humora szinte már fájdalmas, de a kivitelezésük egyszerűen tökéletes.

Nagy kíváncsisággal fogtam bele az 5. szám címlapját ékesítő Cisco Kid olvasásába. Lelkesedésem csak pár oldalig tartott, és amikor láttam, hogy milyen sok van még hátra belőle, nem akartam hinni a szememnek. A magazin 112 oldalából 50-et szenteltek neki a szerkesztők, és ehhez még hozzáadandók a következő két szám együttesen megint 50 oldalra rúgó folytatásai. Végül csak elolvastam az első ötven oldalt, de még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy miért volt szükség ilyen hatalmas adagra belőle. Elfogadom, hogy egy klasszikus képregény, de hát attól, hogy valami régi, még nem feltétlenül jó, és egyáltalán nem biztos, hogy időtálló. Már a Fantomnál is rezeg kissé a léc, de az legalább nagyon profin van megrajzolva, ezen viszont érződik, hogy nagyon gyorsan kellett haladniuk a szerzőknek a napi megjelenés miatt. Bőven elég lett volna belőle egy ízelítő.

Xavier világa / X hatványai

Az utóbbi évek egyik legnépszerűbb X-Men képregénye az első oldalaktól kezdve bizonyítja, hogy nem alaptalan a felhajtás, ez egy nagyon profin összerakott és kivitelezett munka.

Csak éppen nekem nem tetszik.

Azért nem tetszik, mert hatalmas fába vágja a fejszéjét, de csak a felszínt farigcsálja le róla. Megengedem, hogy ezt nagyon látványosan és meggyőzően teszi, és lehet is élvezni a sztori kibontakozását, ha az ember rá van hangolódva, és persze amennyiben rendelkezik egy átlagos ismeretanyaggal az X-univerzum legfontosabb 50-60 karakterével kapcsolatban.

Ám ezek a karakterek többnyire csak beszélgetnek egymással, méghozzá meglehetősen komolyan és komoran, mindenféle sorsdöntő, az emberek, a mutánsok és a gépek egymáshoz való viszonyát alapvetően meghatározó kérdésekről. Persze néha felrobban minden, és egy csomóan meghalnak, de az alternatív idősíkok használatával ennek relativizálódik a súlya, hisz bárki bármikor új életre kelhet, csak pár mozzanaton múlik, és másképp alakulnak a dolgok. Tucatnyi lehetőség villan fel, és egyáltalán nem világos, hogy miért lenne „jobb” a következő az előzőnél. A probléma ugyanis abból fakad, hogy semmi sincs igazán pontosan meghatározva. A lehetetlen és valószínűtlen szuperképességek és a modern tudományok elméleti kutatási irányaiból vakmerően extrapolált lehetőségek világában minden úgy hajlítható, ahogy az író az adott pillanatban akarja. Ez a korlátlan hatalom részegítő, és egy olyan tapasztalt szerző, mint Hickman képes megfertőzni vele az olvasóit is.

A Xavier világának az a legnagyobb hibája, hogy mindent ennek a hatalmas, mégis zárt világnak a steril logikáján belül értelmez, nem enged átjárást a hétköznapi valóságunkba. Márpedig az X-Ment pont azért szerették meg olvasók milliói, mert együtt tudtak érezni a kívülálló mutánsokkal. Chris Claremont történetei annak köszönhették fenomenális sikerüket, hogy tucatszám jelentek meg bennük olyan karakterek, akiknek messze nem csak a szuperképességeik voltak egyediek. Ebben a képregényben mindenki szinte ugyanúgy beszél: rettenetesen komolyan és megfellebbezhetetlenül.

Az olvasópéldányért köszönet a Fumax kiadónak.