A Magyar Rocktörténet '60-'70 című képregény nagyívű vállalás, amely több mint egy sima zenetörténet, szervesen kapcsolódik a magyar szocializmus egyszerre vészterhes és abszurd időszakához, amelyben mégis zseniális zenészek tűntek fel, bandák alakultak, örökérvényű zenék születtek. A sorozatot, többekkel együtt Futaki Attila indította el, aki 2024 januárja óta fájó hiánya a magyar képregényes szakmának. A borító Cserkuti Dávid munkája, a szöveget Kántor Mihály írta.  Az Alfabéta-díjra jelölt képregény két rajzolójával, Szabó Csabával és Fritz Zoltánnal beszélgetett Szekeres Nikoletta.

 SzN: Hogyan alakult ki az a felosztás, hogy Csaba a hatvanas, Zoli a hetvenes évek képregény-részt készíti el?

SzCs: A próbaoldalak elkészítése után Futaki Attila megkérdezte tőlem, hogy ha választanom kellene, akkor melyik évtizedet rajzolnám szívesen. Egyedül abban voltam biztos, hogy a 90-es éveket nem, mert az időben számomra túl közeli, úgyhogy, ha lehet akkor inkább valamelyik régebbit. Úgy emlékszem akkor még az volt a terv, hogy Kántor Mihály sorban írja meg a forgatókönyveket és ahogy készülnek, úgy tudnak kezdeni dolgozni rajta a rajzolók.

Aztán amikor megkaptam a felkérést, akkor úgy voltak munkáim, hogy gyakorlatilag azonnal tudtam volna kezdeni, szemben a többiekkel, akiknek még voltak más dolgaik (legalább is Attila elmondása szerint). Így végül abban maradtunk, hogy én fogom rajzolni a 60-as éveket.

FZ: A projektre pályázáskor oldalpár tesztrajzolásra a 80-as évekből egy PECSA koncert részletet kért Attila. Kérdezte, hogy melyik időszak lenne a legszimpatikusabb a négy évtizedből – meghagytam a választást a többieknek, mert mindegyikben rengeteg izgalmas dolog történt.

SzN: Mik voltak a kapcsolódási pontjaitok ezekhez a zenei időszakokhoz, illetve történeti korszakokhoz?

SzCs: Számomra kapcsolódási pont nem a kor zenéjéhez vagy történelméhez volt, hanem a főszereplő Karcsihoz. Főiskolai évek, a zene iránti rajongás, koncertek, szerelem, alkotói ambíciók, útkeresés. Ezeken keresztül igyekeztem beleélni magam a történetbe. És ebből a szempontból szerintem szerencsés is hogy végül a 60-as évek részen dolgoztam, mert itt volt a legtöbb hasonlóság köztünk, a 70-es évekbeli énjével ez már nem működött volna.

FZ: Gyerekkori képregény ősélményem az 1985-ben megjelent Rajzos zenetörténet az őskortól a napjainkig,  amiben egy kék holló kalauzol végig a korszakok közt, rengetegszer kiolvastam az általános iskolai vakációk alatt. Pár évvel később szintén vakáció idején pillantottam meg az újságosnál a Képregényes rocktörténet című könyvet, belelapoztam, és amikor megpillantottam a kék hollót, emlékszem, mintha villám csapott volna belém, azonnal megvetettem, az egyik kedvenc könyvem folytatását láttam benne. Emlékszem a mai napig az újságosra, ahogyan sütött a nap, annyira meghatározó könyv volt. Ez a kiadvány megjelenése szerint 1988-ban történt. A két könyv a mai napig a polcomon van, nosztalgiázásból átpörgettem a rajzolás előtt, de végül inkább a hangulatából merítettem, a forgatókönyv alapjaiban máshogy közelítettem meg a témát. A harmadik meghatározó könyv a Képes Rock Enciklopédia volt, amit leginkább gimnázium után forgattam, amikor elkezdett izgatni a hazai rocktörténet fejlődése, és a nemzetközi párhuzamok, ebben az időben a vinyl és kazetta volt az elérhető hanghordozó, egy műsoros CD áráért sokkal több üres kazettát lehetett vásárolni, így maradt a walkman. Amikor lehetőségem volt,  a képregények mellett vásároltam zenei magazinokat is, leginkább amikor elkezdtem dolgozni, pénzt keresni. Habár ezek a meghatározó emlékek a 80-90-es évek, ezek állnak a legközelebb a '70-es évekhez, amire nem emlékezhettem, hiszen '79-ben születtem.

SzN: Hogyan dolgoztatok az anyagon (technikai részletek is érdekesek szerintem)? Mi volt a munka menete?

SzCs: Kapott forgatókönyv alapján kellett dolgoznom, szóval a munka a forgatókönyv többszöri átolvasásával kezdődött, majd referenciagyűjtéssel folytatódott. Korabeli fotók és TV-felvételek a szereplőkről, helyszínekről, járművekről. Számomra fontos, hogy a környezetet hihetően, korhűen ábrázoljam, bár mindig megkörnyékez a gondolat, hogy valami easter egg szerű apróságot beletegyek a rajzba, de amikor belemerülök a rajzolásba ez a szándék rendre szertefoszlik. A munka nagyját maga a rajzolás tette ki, ami majdnem teljes egészében digitálisan készült. Néhány oldalvázlat, geometria felszerkesztése készült csak papíron, de a projekt végére minden átkerült digitálisra. A rajzok Clip Studio Paintben készültek, eleinte Wacom Cintiq 16, később Cintiq 22 táblamonitoron, de kevés digitális „trükköt” használva. Egy 3-as körecset digitális imitációjával rajzoltam nagyjából mindent, ráadásul valahol a tizedik megrajzolt oldalnál még a kurzort is kikapcsoltam, mert úgy jobb érzés volt dolgozni. Általában 3-4 +1 réteget használtam: egy a nagyvonalú vázlatoknak, tömegeknek, 1-2 a részletesebb vázlatoknak, egy pedig a végleges, kihúzott tusrajznak. Magát a kihúzást a +1 rétegen végeztem, aminek a tartalmát egy gombnyomással le tudtam dobni a végleges rétegre, így védve a korábban már elkészült részeket. A színezés Photoshopban készült, arra az jobban kézre esik.

FZ: A forgatókönyvek párhuzamosan készültek, eleinte zavaró volt, hogy csak az első pár oldal állt rendelkezésre, nem tudtam felmérni a könyv ritmusát. Az elején rengeteg volt a leíró szöveg, ez is nehézséget okozott, hogyan férjen el a panelekbe, placeholder buborékokban elrendeztem az oldaltervezés elején, amit később Lanczinger Matyi időnként felülbírált, szerencsére úgy rajzoltam meg az oldalakat, hogy a buborékok alatt is van rajz. Technikáját tekintve digitálisan készült, egy 22"-os Wacom Cintiq táblán, egy vonal sem látott papírt, ez felgyorsította a folyamatokat. Rengeteg kutatással járt a munka, habár Kántor Mihály alapos munkát végzett, a vizualizálás az én feladatom volt, nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem hitelesek a hangszerek, helyszínek. Voltak nehéz pillanatok, leginkább fekete-fehér felvételek vannak a korszakból, előfordult, hogy zenészek segítségét kértem, akik emlékeztek a hangszerekre, sőt találtam olyan anyagokat is, amik a legendás hangszerekkel foglalkoztak. Összességében a másfél évből arányaiban kb. egy év volt a kutatás, a korszakkal foglalkozó filmes anyagok gyűjtése, rendszerezése. Olyan is előfordult, hogy előadásokra mentem, többek közt az 1973-as „miskolci Woodstock” résztvevőitől is megtudtam olyan részleteket, amit be tudtam építeni a rajzoláskor. A négy évtizedet felölelő történet fiktív, ahol kapcsolódik a valósággal, ott a lehetőségeimhez képest igyekeztem a leghitelesebben ábrázolni. A rajzolás során szabad kezet kaptam, a skicceket is folyamatosan online frissítettem, így a sok rajzhoz képest arányaiban kevés javítás volt. A helyzetet nehezítette, hogy munka mellett lassan készült, többnyire éjszaka, sőt volt pár hónap, amikor szinte leállt a rajzolás: a könyv közepén megszületett András fiam, előfordult, hogy alvásra nem is jutott idő, ez rettentően kimerítő időszak volt, bármikor, bárhol el tudtam aludni, sokszor rajzolás közben. A kihívás az volt, hogy egységes legyen a könyv, a főszereplők időnként alakultak, de egy része tervezett is volt, Karesz a haját például végig növeszti, ahogy haladunk előre időben, az utolsó oldalon vágatja csak le. Előfordulnak easter eggek is a könyvben, pár családi, személyes utalást is belerajzoltam. 

SzN: Voltak-e meglepő, új információk számotokra és inspirációként előfordult-e, hogy hallgattatok alkotás közben korabeli zenét?

SzCs: Nekem az egész munka egyben egy megismerési folyamat is volt, hiszen a zenészeket, zenekarokat, akiket ábrázolnom kellett jobb esetben is csak érintőlegesen ismertem. Tudtam hogy volt egy olyan, hogy Táncdalfesztivál. Tudtam hogy ki az a Zorán vagy Zalatnay Sarolta, vagy az Illés együttes, és bár hallottam már a zenéjüket, de úgy igazán nem hallgattam. És persze voltak olyanok is akiket abszolút nem ismertem, például a Liversing, Atlantis. Akik később megjelennek a képregényben, és én ténylegesen hallgattam, azok az Edda és a Beatrice voltak. Ez 1993-94 környékén volt, alsós általános iskolai éveimben. Azután zeneileg más irányba mentem, és végül az extrém heavy metálnál kötöttem ki. A referenciák gyűjtése közben persze meghallgattam a történetben "felhangzó" dalokat, de nem szolgáltak inspirációként.

 FZ: A kutatás során nagy segítség volt, hogy találtam filmeket, dokumentumfilmeket, riportokat, egy részére emlékeztem, de találtam sok új összefüggést is. Előfordultak koncertfelvételek is, nagy kincs volt, ami színes szalagra forgott. A korszak zenéiből kevés volt, amit nem ismertem, ez nagy előny volt, inkább beszélgetésekből inspirálódtam, a dallamok fejben megvoltak, sokszor dúdoltam például, hogy a „fáradtságtól könnyem kicsordul”. A képregény eddigi munkásságom legnagyobb projektje volt, nagyon sok és alapos utánajárással, igazán örülök, hogy részt vehettem a rajzolásában a hozzám közel álló téma és az időutazás jellege miatt is. Ami sajnos beárnyékolja az örömöt, hogy Attilával nem tudtunk már a megjelent könyvről hosszasan beszélgetni. Amikor a friss, nyomdaszagú könyvet először a kezemben fogtam, és felhívtam, nem gondoltuk, hogy az lesz az utolsó telefonunk. Természetesen megkérdeztem, hogy mit szól hozzá, nagyon elégedett volt, sőt további terveink is voltak, vannak. Ezeket majd egy következő életben fogjuk megvalósítani, szóval folyt. köv.