Poór Dorottya Bébi című képregényével az elvileg már egyáltalán nem tabu témának számító gyerekvállalás témakörét feszegeti, aminek olvasása során ismét ráébredhetünk arra, hogy megközelítéseink még mindig sablonok, elvárások mentén mozognak. A vizualitásában és témájának feldolgozásával is figyelemre méltó, Alfabéta-díjra jelölt mű alkotójával beszélgetett Szekeres Nikoletta. 

SZN: Festő szakon végeztél, munkáid során egy ideje egyre erősebben foglalkozol az emberrel, azon belül a nőiséggel, nőként létezés problémáival, kendőzetlenül, őszintén. Miért tolódsz egyre inkább ilyen témák felé?

PD:Festő szakra jártam, de nem lettem festő. Már az egyetemen egyre inkább az együttműködésen alapuló és részvételi projektek kezdtek érdekelni, amik sokszor műfaji határokon átívelnek, az ehető diplomamunkámtól kezdve a tavalyi Orczy szomszédok projektig, amiben a rajzos workshopok segítségével térképeztük fel a negyedet szociológusokkal, közösségfejlesztőkkel, helyi lakókkal együttműködésben. A művészetpedagógiai munka, amit már az egyetem óta csinálok különböző formákban, szintén fontos része az alkotói gyakorlatomnak. Ezekben a projektekben a szerzőiség, a művész személye nincs előtérben, talán ezt is kompenzálja, hogy a képregényrajzolásban személyes, magánéleti témákat dolgozok fel. Ez lehetőséget ad arra, hogy kommentáljam az életem eseményeit. Mivel nő vagyok, ilyen „női témájú” dolgok történnek velem, és mivel feminista is vagyok, tudom, hogy „personal is political”, vagyis hogy ezek a privát életesemények sokszor rendszerszintű jelenségekkel függnek össze, és általánosan érvényes történetekként is el lehet mesélni őket.

SZN: Hogyan fordultál a képregény felé, és milyen – szellemileg és technikailag is – alkotói lehetőségeket rejt számodra?

PD: Magam sem értem, hogy alakult így, mivel egyáltalán nem voltam képregény rajongó, nem is olvastam sokáig képregényeket, kivéve talán Gróf Balázs comic stripjeit az Est lapokban, tizenpár-évesen. Sokáig kerestem a leginkább testhezálló műfajt, és a képregényben találtam meg. Jó, hogy szöveggel is lehet foglalkozni, hogy formailag kötöttebb, de történetmesélés szempontjából szabadabb, mint a festés, és jó, hogy elérhető árú és közérthető a végeredmény. Nemrég kezdtem el ezzel foglalkozni, szeretném majd a festészettel kapcsolatos tudásomat (például színtan) is hasznosítani a képregényben, illetve képregény-szerű dolgokat csinálni kiállítási helyzetekben, ebben megtalálni az alkotói lehetőségeket. Az utóbbiból ízelítőt kaphat, aki megnézni a C80 - A rák esztétikája? című kiállítást a Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben, mert ott is képregény kocka-szerű munkáim vannak most kiállítva. Nagynak érzem a távolságot a képzőművészeti és a képregényes szcéna között, és a festészeti és képregényes gondolkodás között, amit valamelyest segített áthidalni, hogy tanultam animációt a Hegyező szabadiskolában.

SzN: Nehezen vagy egyáltalán nem beszélünk arról (sem), amit szinte minden nő megél az életében, a szorongást a terhesség elmaradásáért, és párhuzamosan a rettegést a terhességtől. Igaz történetek – mintha a Bébi, az Alfabéta-díjra jelölt képregényed egy sorozat része lenne, hogyan készült ez a darab és mi inspirált benne? 

PD: A Bébi a Hurrikan Press Igaz történetek című zsebképregény sorozatban jelent meg, ami egy 2023-ban meghirdetett nyílt felhívás nyertes pályázataiból álló, egyelőre 7 részes sorozat. Nagyon hálás vagyok Zsófinak és Árpinak (vagyis a Hurrikan Pressnek), mert magánkiadásban ezt biztosan nem csináltam volna meg, szerintem hiánypótló volt a pályázatuk. Mikor pályáztam, már megvolt ez a sztori és vázlatok is hozzá; gyűjtöm azokat történeteket a hétköznapjaimból, amik érzelmileg megmozgatnak és közben azokról a témákról tudok rajtuk keresztül beszélni, amiket általánosságban is fontosnak tartok. Hasonló témák képregényes feldolgozása egyáltalán nem újkeletű, úttörők voltak ebben a 70-es 80-as évek amerikai feminista képregényei, a Tits & Clits és a Wimmen's Comix magazinok, az olyan alkotók mint Alison Bechdel, Aline Kominsky-Crumb és Lynda Barry, akik mind nagy hatással vannak rám, bár kissé elszomorít, hogy még mindig provokatívnak számít, amit 50 éve rajzoltak... A Bébi kevésbé vicces vagy szarkasztikus, mint az ő képregényeik, a történetét két, nagyon intenzív napom eseményei adják, és életem legnagyobb dilemmáját járja körül. Az idei képregényfesztiválra megmegjelenik a következő képregényfüzetem Witches címmel a BpZines-nél, ami nem a Bébi folytatása, de szintén érinteni fogja ezt a témát, másik kontextusban.