A Rédei Viktória írta és Gyuricza Márta rajzolta képregény olyan lények közé kalauzolja olvasóit, akik... És aki kíváncsi, hogy mit takarhat a három pont, szeret borzongani, de  érdeklik a különös találkozások, kapcsolódások, ne hagyja ki A vadász című képregényt. Az Alfabéta-díjra jelölt képregény alkotóival beszélgetett Szekeres Nikoletta.

SzN: Képregényetek hátlapján arról meséltek, hogy 2018 óta dolgoztok Az Ezerfejű történetein. Meséljetek arról, mi hívta életre a hiedelemlényektől hemzsegő projektet?

RV: Leginkább az, hogy imádunk történeteket kitalálni. Gimnázium óta ismerjük egymást, és azóta dolgozunk együtt: egy csomó anyagból Az Ezerfejű történetei az első olyan projektünk, amit publikálunk is. Ami azért vicces, mert ez a legújabb.

GyM: Ezek a szereplők egy még befejezetlen fantasy regényünkből szűrődtek át, amin még egyetem alatt dolgoztunk. Olyan karakterek és szituációk voltak, amiket kivágtunk az eredeti helyükről, de sajnáltuk volna ha teljesen eltűnnek, ezért újra elővettük őket, és elkezdtünk dolgozni velük. A teljesen fiktív világból áthelyeztük őket ebbe a valóságba, és elkezdtünk kérdéseket feltenni: hogyan lennének ők itt jelen? Mit csinálnának? Hogyan élnének? Nagyon szeretjük ezeket végiggondolni, főleg mert nagyon vicces megfejtésekre szoktunk jutni. Szeretünk belegondolni olyanokba, hogy például ha hiedelemlény vagy, hogyan tudsz együtt élni a társadalommal és az emberekkel? Vagy nem tudsz? Akarsz-e egyáltalán? Erre rengeteg példát láttunk már korábbról, a True Blood alaphelyzetétől a Furcsa amcsikon át a Hétköznapi vámpírokig, rengeteg referencia van, de ezek mindig nagyon megmaradnak egy adott műfajon belül. A paródia az paródia marad, a mese az mese, a young adult meg young adult. Mi meg mindent megteszünk, hogy elmossuk ezeket a műfaji határokat, mert az érdekel minket, hogy egy ilyen, vagy olyan helyzetben a szereplőnk hogyan döntene és valójában mi történne?

RV: Nagy szerepe van annak is, hogy az a generáció vagyunk, akikre nagyon mély hatást gyakorolt gyerekként a Harry Potter és a Gyűrűk Ura, meg a korai, köztévén vetített animék. Ez szerintem mind formálta a gondolkodásunkat, meg azt, hogy milyen történeteket szeretünk olvasni vagy nézni. Ehhez jött az, hogy az iskolában, ahová jártunk, nagy gondot fordítottak arra, hogy megismerjük a különböző mitológiákat, antik, meg klasszikus kultúrköröket, és aki gyerekként a Gilgames eposzt meg az Odüsszeiát olvassa, annak valahogy természetes lesz, hogy az istenek, a nimfák meg a többiek köztünk járkálnak.

GyM: Aztán kamaszként animéket néztünk, mint minden rendes millenial, felnőttként találkoztunk a Trónok harca sorozattal, és az egész narratív gondolkodásunk kapott egy nagyon realista, földszagú jelleget. Az, hogy megengedjük a karaktereknek, hogy ne legyenek makulátlanok, nyugodtan hozzanak megkérdőjelezhető döntéseket, izzadjanak, hibázzanak, legyenek minél emberibbek, egyrészt következik a fentiekből, másrészt szerintem kicsit benne van a zeitgeistban is. Régi és kedvenc témám, hogy a toposz és a közhely egy eszköz, amit a történetmesélés közben felhasználunk, hogy túl tudjunk lépni rajta.

SzN: A sorozat A vadász című, Alfabéta-díjra jelölt darabja a vámpírokat és egy vámpírvadászt helyez a középpontba. Hogyan fejlődött a történet akár szöveg, akár vizualitás szempontjából, és hogy dolgoztatok együtt a képregényen?

RV: Ahogy az előbb is mondtuk, Theo, Castór, Morton professzor és még egy-két másik karakter egy korábbi történetből lettek kivágva, és sajnáltuk volna, ha veszendőbe mennek, ezért elkezdtünk ötletelni, hogy mit is kezdhetnénk velük. Eredetileg szó se volt képregényről, két-három novellában gondolkodtunk, ezek most nagyjából a Vegvisir felvétel, A vadász, a Mihály és a sárkány (ez a második kötet, vasárnap fog megjelenni a fesztiválon), illetve a harmadik-negyedik kötet cselekményét fedik le. De a novellák sehogy se akartak működni, viszont elkezdtünk plusz szereplőket és szálak behozni, a karakterek, akik elvileg nem is találkoztak volna egymással, hirtelen kontaktálni kezdtek, és azzal együtt, hogy sehogy sem sikerült formába önteni egyik sztorit sem, az egész összeért és a sokszorosára nőtt. Aztán a káosz csúcsán kitaláltuk, hogy ha ez nem működik, akkor váltsunk műfajt, legyen képregény.

GyM: Úgy kell ezt elképzelni, mint egy nagy kelt tésztát: bekevertük az egészet, de nem igazán tudtuk, mit kezdjünk vele, a történet meg csak dagadt, kelt, kifolyt a tálból, összeszedtük, szétesett, visszalapátoltuk, megint kifolyt, hoztunk egy új tálat, hátha úgy jó lesz… valójában olyanok vagyunk, mint két kamaszlány, akik nem tudnak főzni, csak beszabadultak a konyhába, mindent összetésztáztak, összeliszteztek, aztán valahogy csak sikerült visszagyömöszölni a kenyér egy részét a formába, és most sül. Igaz, közben került bele egy csomó minden: pókok, poloskák, kis kutyaszőr, és maradt egy csomó kovász. Úgyhogy van egy csomó kovász-karakterünk, meg kovász-szituációnk, ami folyamatosan osztódik: beletesszük egy közegbe, hogy lássuk, hogy reagál. Ott jól megdagad, összeáll egy történet, de lesznek leágazások, amiket most nem tudunk kibontani, ezeket lecsippentjük és félretesszük, aztán ha kell, előszedjük és kinő belőle egy egész karakter, vagy helyzet, azt aztán beletesszük a soron következő történetbe, ott az elkezd dolgozni, abból megint kijön valami – és így tovább.

RV: Ezt úgy kell elképzelni, mint az asztali RPG-t, csak dobókockák és bábuk nélkül: egy helyzet végkimenetelét a dramaturgia határozza meg, illetve sokszor azt is tudjuk, hogy mi az a pont, ahova a szereplőnek el kell jutnia. Mindenféle improvizációval (mint egy színházi felolvasó próbán) megpróbálunk eljutni A-ból B-be, aztán sokszor csak kíváncsiságból megnézzük, hogy mi történik, ha a szereplő ezt, vagy azt reagál. Így rengeteg szituáció és nyers jelenet jön össze, ezekből írom meg a forgatókönyveket. A mennyiség miatt a szövegben van egy folyamatos tömörítés: a forgatókönyvek első változatai mindig legalább háromszor olyan hosszúak, mint a végleges verzió. Ez abból a szempontból jó, hogy nincs bennük üresjárat, egy jelenetben legalább három fontos információt át kell adnom, különben sosem érünk az Ezerfejű végére. Ehhez jön Márta, aki a karakterek játékával rátesz még egy plusz információ réteget: ez főleg a második résztől látványos. Ez a koncepció a kezdetektől így működik, csak a technikai tudásunk az, ami folyamatosan fejlődött.

SzN: Izgalmas perspektívában merül fel a kérdés, hogy mi van akkor, "ha a hiedelemlények léte nem evolúciós, hanem intellektuális kérdés"?! Ti mit gondoltok ezekről a furcsa kreatúrákról? Úgy egészen - mondhatni vérremenően - komolyan, és természetesen kulturálisan is érdekel a kérdés...

GyM: Az, hogy mit gondolunk, egy kicsit mindig változik, meg alakul, ahogy egyre mélyebbre ásunk a történetben. Az elején elkezdtük végiggondolni, hogy itt vannak ezek a lények. Ez első sorban egy társadalmi kérdés, mert a társadalomhoz akarnak kapcsolódni, amiből nagyon konkrét kérdések és helyzetek születnek. Amikor ezeket megválaszoltuk, láttuk, hogy a lények, akik elvileg ugyanazok, kultúránként eltérnek egymástól: jött a kérdés, hogy mi adja a különbséget? Ez már nem társadalmi, hanem intellektuális kérdés, ahogy az is, hogy ha itt most megjelennek, akkor honnét jöttek, vagy hogyan lettek? Ezekre nincs természettudományos referencia, csak kulturális. Ebből pedig megint leágazik egy csomó kérdés: a világ tényleg úgy épül fel, ahogyan én azt tanultam? Mi van, ha ütközik azzal, amit tapasztalok? Az érzékelésem megbízható-e, vagy van, amit az öt érzékkel már nem tudok befogadni? Ebből és a játékszabályokból, amiket az Ezerfejű univerzumához felállítottunk, az intellektuális szempont után szükségszerűen jön, hogy a lények létezése spirituális, vagy szakrális kérdés: mert ha vannak lények, akkor vannak istenek, és ha vannak istenek, akkor a létezésükből következik további, öt érzékkel nem leírható dimenziók létezése, amit az istenek, mint magasabb létformák, érzékelnek és kitöltenek.A játékszabályainkból következik, hogy az Ezerfejű világában minden lehetséges, és ha minden lehetséges, akkor az azt jelenti, hogy semmit sem zárhatunk ki ebből.

RV: Volt egy kritika, amiben írták, hogy hiányoznak a történetből az ufók. Az a helyzet, hogy nem felejtettük ki őket, de róluk, ahogy az antik istenekről is, csak később lesz szó, mert nem akartunk minden információt egyszerre az olvasókra zúdítani. Mégiscsak az Ezerfejű sorozat főleg karakterdráma, és a világ, amit köré építettünk ezt szolgálja - nem pedig fordítva.

GyM: A sztori első rétegében egyből eljutunk az együttélés és tolerancia társadalmi-intellektuális kérdéséhez, és a felmenőink és őseink kulturális szellemi örökségéhez. Hogy van-e vajon ilyen nagyon békés, hipertoleráns, woke és urbánus útja az együttélésnek, vagy az ami nyers, ősi és durva az sosem fog tudni beilleszkedni a modern társadalmi rendbe? A hiedelemlények megjelenésével az intellektuális-tudományos megközelítés mellé beemeltük a szakrális vagy spirituális perspektívát, vagy nézőpontot. Ebből a szempontból a lények egy mindig valamilyen emberen túli vagy emberek előtti entitást jelentenek, vagy annak az irányítása alatt állnak. Ezzel állítjuk mindig szembe az emberi egót, az emberi léptéket, ami nem tudja vagy akarja elfogadni, hogy valami nála magasabb rendű másik utat jelölt ki neki. Ez tulajdonképpen a szabad akarat és a sors szembeállításának témaköre, ahol a mi esetünkben a hiedelemlények mindig valamilyen kibillent egyensúly helyreállítására törekszenek (nem tudatosan, sokkal inkább ösztönösen). A lény oldal viszont mindig valamilyen relációban van az emberi oldallal, mert így tud megnyilvánulni, ezért foglalkozunk kizárólag poszthumánokkal, mint amilyenek a vámpírok és transzhumánokkal, mint a farkasemberek és a sárkányok. Ezekben az esetekben az emberi tudat a megvalósítás médiuma.