Suttogó Szél 1 (Maximum Bonelli) - kritika
Daniel Day-Lewis szomorú mohikánfejével a címlapján indít a Magico Vento, magyar fordításban Suttogó Szél című Bonelli-képregény. Bár az 1990-es évek vége aligha tekinthető a westerndivat csúcsának, a vezető olasz kiadónál úgy érezték, a Tex és a Zagor mellé befér még egy vadnyugati témájú sorozat.
Igaz, a Suttogó Szél nem éppen az a szokványos, John Ford és Howard Hawks filmjeinek világára építő képregény, de a nyitó epizódban még nem sokat látunk a beígért horror és noir elemekből. Gianfranco Manfredi, aki folkénekesi, filmszínészi, regényírói és tényirodalomszerzői tevékenysége mellett még képregényes forgatókönyvek készítésére is talált időt, most még csak a főszereplőket mutatja be, és megadja az alaphangot az izgalmasnak ígérkező folytatásokhoz.
Adott egy amnéziás katona, akit befogad egy indiántörzs, egy új esélyt kapott alkoholista újságíró, aki a megszólalásig hasonlít Edgar Allan Poe-ra és egy mocskos rejtély, amely összeköti a szálakat. Nem túl bonyolult, nem túl eredeti, de kezdetnek tökéletesen megteszi.