A szuperhősös képregényekben az a bosszantó, hogy összességükben nehéz komolyan venni őket, főleg, ha a történetek alakulását külső szempontok befolyásolják. „Ezt a karaktert most cseréljük le átmenetileg egy másikra, mert akkor kétszer annyi játékfigurát tudunk eladni, a régiből és az újból.” „Ezt a karaktert pihentessük egy ideig, mert a most kijövő filmben nem kapott szerepet.” „Ezt a sorozatot most indítsuk újra az 1-es számtól, hogy egybeessen a tévésorozat premierjével.” Bármennyire érthetők is ezek a kapitalista megfontolások, és bármennyire is hozzájárulnak a képregényfigurák népszerűségnek a továbbéléséhez, mégsem örülünk tiszta szívvel, hogy a marketing ennyire átveszi az uralmat.
A szuperhősös képregényekben az az örömteli, hogy egyenként olvasva jól el lehet merülni bennük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Ha csak kicsit is odafigyelnek a szerkesztők, az alkotógárdák profi munkát fognak végezni, mindennapi könnyű élvezeti cikkünket megadják nekünk ma, és függőségünk súlyosságának függvényében izgatottan vagy türelmesen várjuk a következőt.
Aki nem olvasta annak idején (2008-ban) angolul az Amazing Spider-Mant, de azért odafigyelt a képregényes fórumokon, két dolgot tudhatott a Hihetetlen Pókember idei harmadik számának a megjelenése előtt:
- A rajongók közül sokan utálták ezt az időszakot, mert a Marvel deus ex machina (vagy inkább diabolus ex machina) módon avatkozott bele Peter Parker életébe, és külső szempontok (kecsegtetőbbnek ítélt marketing lehetőségek) alapján döntött úgy, hogy semmissé teszi eddigi életének néhány meghatározó elemét.
- Dan Slottot tartják az utóbbi idők legjobb Pókember-írójának.
A Hihetetlen Pókember idei harmadik számának a megjelenése után a magyar olvasók is tudhatják, hogy mindkét dolog igaz.