Péterfy Bori és Stark Attila fehér éjszakái - kritika
Régi adósságomat törlesztem ezzel a kis írással, ugyanis már hónapokkal ezelőtt megkaptam Stark Attilától a legutóbbi Péterfy Bori & Love Band lemezhez extraként készült képregényfüzetkét, de a sűrű tavaszi programom miatt valahogy sose jutottam hozzá, hogy 1) elolvassam, 2) megemésszem, és 3) megfogalmazzam, amit gondolok róla. De most már nincs mentség – az első jó két hete megtörtént, így a második sem húzható sokáig, és eljött a pillanat, amikor bele kell vágni a harmadikba.
A Fehér Éjszakák annyiban emlékeztet a tavalyi Csizmás kandúr kötetre, hogy szöveg nélkül meséli a történeteit, ám a feladat itt jóval nehezebb volt, hiszen elvileg a dalszövegek illusztrálásáról készültek volna a képregények. Csakhogy Péterfy Boriék dalai nem annyira narratívak, nem adják magukat automatikusan a képek, jelenetek, így hát inkább ihletként szolgálhattak a pár oldalas képregényekhez. De nem csak a dalszövegek pontos tartalma hiányzik a történetekből, hanem az a megbízható vezérfonal is, amit a Csizmás kandúr esetén a sztori joggal feltételezett ismerete jelentett. Mindezek hiányában azzal a meglepetéssel kényszerül szembesülni a Fehér Éjszakák olvasója, hogy a történeteket neki magának kell kikövetkeztetnie, megírnia. Ami bizony fárasztó agytevékenységet jelenthet még a képregényolvasásban, dekódolásban jártasnak is.
Sokan próbálták már létrehozni az „első magyar szuperhősképregényt”.
A 




A 




Amikor még jelentek meg itthon Batman-kötetek, és azokról jelentek meg vélemények, újra meg újra felsóhajtottak a kritikusok: jó, jó, de miért pont ezt adták ki? Akkor, mint a sorozat akkor nekem kellett magyaráznom a bizonyítványt, ezért elvárható tőlem, hogy némi empátiával viseltessek más kiadók iránt, akik szintén szembesülnek azzal, hogy bármit is válasszanak a több száz lehetőség közül, mindig lesznek bírálók, akik fanyalognak a döntés miatt.
