Besenyő-képregény: interjú az alkotókkal

A nemrég megjelent Besenyő család képregény kapcsán kereste meg riporterünk, Nagy Krisztián Szászi Mónit, a L'art pour l'art társulat tagját, aki már öt éve valamennyi Besenyő-poén felelőse és a képregény írója, és Ilauszky Tamást, aki a kötet grafikáját követte el.

NK: Hogyan lesz valaki egy abszurd humorral operáló társulat geg-görlje, hogyan találkoztál a többiekkel?

SzM: A dolog úgy történt, hogy épp horgásztam, és a kezem tele volt halakkal, és a társulat (Dolák-Saly Robi, Laár András és Pethő Zsolt) is pont horgászott, és az ő kezük is tele volt halakkal, és akkor „bumm”, összeütköztünk és a rengeteg hal mind összekeveredett… Utána, persze föl kellett keresni egymást, hogy melyik hal kié, és közben fölvettek a társulatba.

NK: Az utóbbi tíz évben oroszlánrészt vállaltál a L'art pour l'art szövegeinek megírásában. Hogyan lehet friss ötletekkel bírni ennyi éven keresztül?

SzM: Engem, ha nem dolgozom, vernek… Hát persze, hogy frissek az ötleteim!

NK: Miért határoztál úgy, hogy a háttérből a társulat látható tagjává válsz, például Kancácska szerepével?

SzM: Mert rossz volt úgy mászkálni a színpadon, hogy senki sem lát. A kollégáim folyton fellöktek, egy néző meg, akit Róbert hívott föl a Naftalin Ernő nevű figurájának a jelenetéhez, egyszerűen rám ült. Na, ezt nem tudtam tovább tolerálni!

NK: Honnan jött az ötlet, hogy képregényt kellene készíteni a Besenyő-családból? Nem lett volna egyszerűbb egy szkeccskötet könyvformában?

SzM: A rajzoló, Ilauszky Tamás szempontjából nyilván sokkal egyszerűbb lett volna, csakhogy nem akartam igazságtalanul többet dolgozni nála, ezért aztán megkerestem és bevontam az alkotás folyamatába. Rajtam egy ilyen képzőművész fószer csak ne gúnyolódjon…

NK: Nem aggódtál, hogy a karakterek elszakítása az őket alakító színészektől fakóbbá teszi a végeredményt?

SzM: Nem igazán, mert ezeket a figurákat szerintem eleve képregényfiguráknak teremtette az alkotó képzelet. Tamás hozzátett a karakterekhez, amikor nem minket, hanem az általunk alakított figurák jellemét rajzolta le.

NK: Mi alapján választottad ki a rajzolót, illetve honnan ismered Ilauszky Tamást? Nem lett volna egyszerűbb egy képregényrajzolót megkeresni a tervvel?

SzM: Na, erről beszéltem idáig! Hogy „a rajzoló így, meg a rajzoló úgy”… Tehetséges, azt’ kész! Beszéljünk már rólam is egy kicsit! Annyi közlendőm van még, az élet meg oly rövid.

NK: Hogyan zajlott az együttműködés a köteten? Hogyan adtál instrukciókat a rajzolónak, mennyi szabadságot hagytál neki?

SzM: A rajzolónak??? Phű… Na jó… A szövegeket eleve arra a képre írtam, amit én elképzeltem az adott kockához, erre Tamás rajzolt egy skiccet, ami vagy az volt, amit elképzeltem, vagy valami teljesen más, amit Ő képzelt el, úgyhogy minden rajznál kimentünk hajnalban párbajozni a Vérmezőre karddal. Az „Egy senki Artúr király udvarában” című epizód egyik rajza például egy minden oldalról csobogó kutat ábrázol, miközben a képen végig Besenyő úr locsogását lehet olvasni; ennél a képnél Tamás győzött a párbajban… Egyébként ez az egyik kedvenc rajzom a sok közül.

NK: Mennyire támogatta a képregény megszületését a társulat többi tagja, illetve mennyire voltak elégedettek a végeredménnyel?

SzM: Nem csak támogattak, hanem presszionáltak is. Kifejezetten örültek, hogy végre megjelenik valami az én tollamból is. A végeredmény pedig annyira tetszett nekik, hogy lelkesen eljöttek a könyvbemutatóra, hogy vetítés kíséretében együtt olvassuk föl az „Állatkerti kirándulás” című részt az állatkertben, a fókaúsztató előtt.

NK: Voltak-e kifejezetten ehhez a kötethez írt és más formátumban meg nem jelent gegek a képregényben?

SzM: Eleinte a tizenöt év alatt általam írott poénok fölhasználásával szerettem volna könyvet írni, de aztán elszabadultak a figurák, és vadonatúj dolgokat kezdtek mondani mindenféle helyeken. Miután eleget beszéltek már, kiválasztottam azt a tizenkét helyszínt, ami ebbe a képregénybe belefért, a többit talonba raktam a következő kötethez.

NK: Képregény, tévészereplés, előadások, mi jöhet még? 

SzM: Ilyen hosszúlábú nagyfogú nyálkás izék, amik elözönlik a hogyishívjákot, aztán majd húzhatjuk a papírzacskót a fejünkre!

Most pedig lássuk, mit tud felhozni mentségére a rajzoló:

NK: Bemutatkoznál röviden azon olvasóink kedvéért, akik esetleg nem ismernék a munkásságodat?

IT: Igazából képzőművész volnék – szobrász és festő. Leginkább konceptuális kőszobrokat készítek, festményeim más jellegűek. Általában két alakot ábrázolnak, akik különböző fogalmakat jelenítenek meg. Talán ezek a képek tekinthetőek az első elmozdulásnak a képregénykészítés irányába, noha csak egyetlen kép, de hosszú címmel ellátva, ami egy történet elindítását jelenti. Következő fázisként ezeket a kétszereplős fogalmakat, fogalom párokat 3 - 4 - 5 kockás kő képregénybe fogalmaztam meg – afféle kőlapok, „sztélék” voltak ezek. Más – nem képzőművészeti – irányból pedig voltak storyboard rajzolós munkáim reklámokhoz, amik tovább löktek az aktuális téma felé.

NK: Honnan ered az ismeretséged Szász Mónival, mennyire vallod magad L'art pour l'art rajongónak és hogyan jött az ötlet, hogy ezúttal képregényt készítsél?

IT: Móniékat két éve ismerem személyesen, egy közös ismerősünk ajánlott be hozzájuk erre a munkára. Tehát az ötlet, hogy konkrétan képregényt készítsek Istentől jött, én meg mondtam neki, hogy oké, öreg. Szóval Móninak, és Zsoltnak tetszett a küldött anyag és nagyon rendesek voltak, hogy megbíztak bennem, hogy képes vagyok regényre, azaz képregényes lehetek.

A Besenyő család kalandjai című meló előtt nagyon régen nem láttam a Társulatot, régebben is csak tévében, tehát volt egy nagy szünet. Azóta megnéztem több előadásukat a színházban. Bírom a búrájukat, ezért mondhatom, hogy nem volt nehéz a regényt megcsinálni, mert nagyon vonzott a hülyeség, akarom mondani a téma, és élvezet volt minden egyes nap leülni és „beköltözni a Családba”.

NK: Miben más egy képregény elkészítése, mint az eddigi munkáid, milyen nehézségekbe ütköztél, ha egyáltalán volt ilyen? Mennyire érzed magad közel ehhez a médiumhoz és van-e kedvenc, netán követett képregénysorozatod?

IT: Persze, nagy kihívás volt 116 oldalt megrajzolni első képregényesként. De nem különbözik a képregényrajzolás eddigi munkáimtól, hanem az elmúlt tizenöt évem munkafolyamatának következménye. Egyszerűen megérett a dolog. Úgyhogy, mondhatom, szívem csücske lett ez a médium, csodálatos világ tárult fel az elmúlt két évben, mert korábban – bevallom – nem érdekelt a műfaj, csak éreztem, hogy megyek valami felé. Ezért nincs kedvencem, most pedig csak tátom a számat... Valószínűleg a fent említett folyamat tovább hömpölyög...