Interjú egyik lengyel vendégünkkel, az Options című kötet írójával, Bartosz Sztyborral. Köszönettel tartozom Aneta Kaczmareknek a segítségéért.

Bayer Antal: Kellemes meglepetés a fesztiválra megjelenő különkiadásotok. Mindhárom rövid képregény vadonatúj, vagy megjelentek már valahol?

Bartosz Sztybor: Már a fesztivál előtt elkészültek, de csak egy jelent meg eddig (egy Tainted című gyűjteményes kötetben, amely Piotr Nowackival közös munkáinkat tartalmazza). A másik kettő pályázati anyag, és most először jelennek meg nyomtatásban. Szóval ez a kellemes meglepetés nekem is kellemes meglepetés.

BA: Van egy olyan érzésem, hogy különösen kedveled a szöveg nélküli képregényeket. Miért? A különleges kihívás miatt?

BS: Valóban nagy rajongója vagyok a szöveg nélküli képregényeknek. Imádom Thomas Ott és Nicolas Presl munkáit, és különösen a példaképemet, Jasont. A szöveg nélküli képregény univerzális, világszerte megértik. Ez az egyik oka annak, hogy szeretek „néma” képregényeket írni.

Másrészt pedig úgy van, ahogy mondtad, ez tényleg egy nagy kihívás. Mindent meg kell mutatni képekben, méghozzá nagyon precízen. Könnyen előfordulhat, hogy túl sokat mutatsz meg, mint ahogy az is, hogy túl keveset, és akkor senki sem érti meg a mondanivalódat. A narrációnak nagyon tisztának kell lennie, a rajzoknak minden érzelmet pontosan kell érzékeltetniük. Tehát igen, kihívás, de egyben híd is különböző kultúrák között. Megmutattam már a szöveg nélküli képregényeimet Európában, az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában, és mindenhol értették.

Szöveg nélküli képregényt írni remek gyakorlat a történetmesélés elsajátítására is. Ha egy igazán jó képregényt olvasol – még ha vannak is benne párbeszédek – elhagyhatod a szavakat, és mégis fogod tudni, hogy miről szól a történet. A képeknek erejük van.

BA: Láttam a Centrala kiadó honlapján egy másik képregényeteket, az It's Not About That címűt. Tudnál erről is mondani pár szót? Nagyon más módon használod ebben a szöveg nélküliséget?

BS: Az It's Not About That a legújabb képregénykötetem, amelyet Piotr Nowackival (rajz) és Łukasz Mazurral (színek) készítettünk együtt. Mindketten közeli barátaim, már sok projektet csináltunk együtt és még fogunk is. A képregény témája egy robot, aki kicsit olyan, mint egy takarítónő. Keményen dolgozik, és a tulajdonosai nem bánnak vele jól, így alig várja már a nyugdíjazását. De aztán felfedez valami borzasztót, és onnantól kezdve minden megváltozik… Nem akarok többet mondani erről, mert jó néhány csavar van a sztoriban, és a vége is igazán meglepő. (Megjegyzés:  itt olvasható róla egy angol nyelvű kritika.)

Nem annyira másképp használom ebben a szöveg nélküliséget, de Michael Haneke filmjei előtt tisztelgek vele. Talán nem direkt módon tiszteleg, de igazán szeretem azt, ahogyan játszik a médiummal, a történetmeséléssel és a nézőkkel. Ugyanezt akartam én is elérni. Olyasmit, ami úgy kezdődik, mint egy gyerekmese, és horrorként végződik.

BA: Írsz képregényt gyerekeknek és felnőtteknek is, melyiket kedveled jobban? Meg látom, hogy van pár sorozatod is, különböző újságokban. Mit szeretsz jobban, egyke történeteket írni, vagy történetek, képcsíkok sorát, ugyanazokkal a karakterekkel?

BS: Egy barátom egyszer azt mondta, hogy nekem nincs is saját, megkülönböztető stílusom. És hogy döntenem kéne, és csak egyfajta történetet kellene írnom. Akkor mindenki látná már az első képkockából, hogy én írtam. De én erre nem vagyok képes. Rengeteget olvasok, rengeteg filmet nézek, és nagyon sok ötletem támad, különböző történetekhez. Ezért hát nincs olyan egyetlen zsáner, amit igazán szeretek. Szeretek gyerekmesét és noir sztorikat is írni, de szeretem keverni is a műfajokat (például a sci-fit a kalózossal).

Ugyanez áll a sorozatokra. Szeretem egyedi történeteket írni, megteremteni pár karaktert, aztán örökre elbúcsúzni tőlük. De szeretek olyan karaktereket is teremteni, akikhez olyan sok kalandötletem van, hogy muszáj több kötetet vagy rövid történetet írnom nekik.

Azért szeretem a változatosságot, mert egy jó egyoldalas képregényt írni ugyanolyan nehéz, mint egy jó 8 vagy 64 oldalasat. Mindegyik kihívás és kiváló gyakorlat, mindegyikhez különböző képességekre van szükség. Mi több, minden történetnek megvan a saját terjedelme. Van olyan, amelyhez elég egyetlen oldal, és olyan is, amelyhez százra van szükség. Imádok különféléket írni.

BA: Milyennek látod a jelenlegi lengyel képregényes szcénát, és vannak-e kapcsolataid ezen kívül is? Úgy gondolsz magadra, mint aki mélyen be van ágyazódva a lengyel képregénybe, vagy inkább olyan valakire, aki megpróbál mindenféle irányokba tájékozódni?

BS: A lengyel képregényes szcéna jó. Nem nagyon jó, de jó. Nem olyan nagy a piacunk, mint az olasz, a német vagy a spanyol (a franciáról nem is beszélve), de van pár kiadónk, sok külföldi és lengyel képregény jelenik meg minden évben, van két nagy képregényfesztiválunk és sok remek rajzolónk. De persze nehéz csak képregényekből megélni. Ezért dolgozom én is lengyel kiadóknak és magazinoknak, de külföldi kiadóknak is. Próbálok több és nagyobb munkát készíteni az amerikai és a francia piacra is. Piotr Nowacki és pár más lengyel rajzoló mellett más országbeliekkel is dolgozom együtt. Szóval próbálok kísérletezni és új dolgokat csinálni, beleértve nem képregényes területeket is (mint a tévé, a film vagy a próza). Ahogy már mondta, egyszerűen imádok írni, és úgy gondolom, hogy minden történetnek megvan az ideális médiuma.

BA: Köszönjük az interjút, és viszlát nemsokára Budapesten!