A május 10-i képregényfesztiválra érkező olasz vendéggel, Fabio Celonival a Budapesten élő és a magyar Dylan Dog-kiadást támogató Antonio di Carlo készített interjút e-mailben. Nyersfordítás: Bayer Antal.

Antonio di Carlo: Mikor és hogyan kezdtél hivatásszerűen rajzolni?

Fabio Celoni: Az első profi munkámat (tehát amiért fizettek) 18 évesen készítettem az I fantastici tre Supermen című magazinnak. Ez egy groteszk, politikus, szatirikus sorozat volt, realista rajzokkal. Pár hónapig dolgoztam neki, aztán egy „igazi” horror képregénymagazinnál találtam munkát, a Mostri-nál, ahol öt rövid történetet rajzoltam. És aztán 19 évesen elkezdtem dolgozni a Disneynek a Topolinón (Mickey Mouse-on).

AdC: Hol a Disneynek, hol a Bonellinek dolgozol. Hogyan tudsz váltani a humoros és a realista stílus között, illetve vannak-e kapcsolódási pontok?

FC: Mindig nehéz az átjárás, olyan, mintha egy folyóban próbálnék taposni, amiben a víz nem csak az elbeszélés erejét, hanem az adott stílus nyelvének az összetettségét jelképezi. Mintha két különböző nyelven beszélnék, eleinte mindig fárasztó váltogatni egyikről a másikra, ha nem gyakorlod minden egyes nap. Például ha hónapokon át dolgozol egy realista történeten, nem könnyű egyszerre csak egy átállni a humoros nyelvezetre. És ugyanez igaz persze fordítva is. De az évek múlásával azt tapasztaltam, hogy az átállási idő csökken. Ami a kapcsolódási pontokat illeti, elég sok mindenben különbözik a két stílus. És nem csak magában a rajzban, hanem a plánozásban, a fények használatában, a karakterek beszédében, a kihúzásban, a történetvezetésben és ezer más részletben. A közös azonban az, hogy mindkét stílusnak történetmesélésre kell törekednie. Ez túlmutat rajzstílusokon és mindenféle technikai részleteken. Ha egy alkotó nem tud történetet mesélni, akkor arra semmilyen stílusban sem képes. Ezt nem lehet technikával pótolni, nem mozdul meg a történet. Ha viszont valaki bensőségesen ismeri a narráció működését, ezer módot fedezhet fel benne.

AdC: Mennyi idő alatt készülsz el egy oldallal?

FC: Egy-két nap alatt. Persze az oldal összetettségének a függvényében.

AdC: Mi a munkamódszered, ha te készíted a szöveget és rajzot is?

FC: Ez általában úgy megy, hogy ha van egy ötletem egy történetre, ami szerintem működhet, megírom a szinopszist, és megmutatom a szerkesztőknek. Ha jóváhagyják, nekilátok a forgatókönyvnek, és végül megrajzolom. Egy saját történetet elkészíteni a számomra természetesen sokkal izgalmasabb, olyan érzelmi töltetet hordoz, ami nincs meg, ha valaki más írta a sztorit, bármennyire remek is az. Ez meg is látszik az eredményen, hiszen a szöveg írása közben már látom is magam előtt a rajzot, ez egy egészen más szinergia, egy egészen különös harmónia. No meg ha egyedüli szerző vagyok, nem rajzoltatok magammal olyasmit, amit utálok rajzolni!

AdC: Hogyan hat rád a közösségi média, létezik-e valamiféle interakció a rajongókkal? Befolyásolnak téged annak az eldöntésében, hogy mit rajzolsz, hogyan rajzolod meg?

FC: Ami engem illeti, nulla ennek a hatása. Hogy mit fogok rajzolni, hogy milyen narrációs eszközöket fogok használni, én döntöm el. A témát illetően persze ha valaki másnak a kiadó által már jóváhagyott történetét rajzolom meg, korlátozottak a lehetőségeim az értelmezésben, nem feltétlenül tudom a saját elképzelésem szerint megvalósítani. Ugyanez áll arra is, amit én magam döntök el, figyelembe kell vennem a kiadóm által meghatározott irányokat, a célcsoportot, az elérni kívánt célt. Ha az olvasók határoznák meg a munkamódszeremet, az az alkotók végét jelentené, de az olvasók végét is. Nem egy zenegép vagyok, amelybe pénzt dobálnak! A közösségi médiával az interakció lehet csodálatos is, rettenetes is, attól függően, hogy kivel kerülsz szembe. De az alkotó munkájában nem szabad interakciónak lennie. Vannak olyan alkotók, akik képtelenek ettől elvonatkoztatni, mert az olvasók rosszallása (hiszen vannak nagyon negatív hangok is) az érzékenyebb alkotókból erős érzelmeket, csalódásokat, bosszúságot, félelmeket válthatnak ki. Eljuthatnak odáig, hogy attól félnek, nem értékelik őket, hogy elveszíthetik a munkájukat, ha rossz fülekbe jut a kritika, vagy akár kárt is okozhatnak maguknak (még ha nem is tudatosan) azáltal, hogy igyekeznek megfelelni egy elképzelt elvárásnak. (De kinek az elvárásának? Ahány olvasó, annyi ízlés, és ő csak a véleményét fejti ki.) Ebből aztán lehet öncenzúra, a saját munka alábecsülése, az őszinteség, a bátorság elveszítése.

AdC: A Disney és a Bonelli figuráin kívül melyeket szeretnél rajzolni?

FC: Nincsenek különösebb vágyaim, nekem az a fontos, hogy a történet érdekes és szuggesztív legyen, lenyűgözzön, megragadja a fantáziámat. Ezen túl aztán a főszereplő lehet már ismert, de az sem gond, ha abban a történetben jelenik meg először, és meg is hal a végén. De hogy válaszoljak a kérdésedre, Batmant mondanám. Természetesen nagyon gótikus stílusban rajzolnám.

AdC: Mely alkotók voltak rád a legnagyobb hatással?

FC: Olyan sokan vannak, végtelenül sorolhatnám. Hogy csak párat mondjak: Alberto Breccia és Giorgio Cavazzano. Két különböző zsánernek voltak a nagy mesterei. De ez nem is igazságos azzal a több százzal szemben, akit a mai napig a virtuális tanítómestereimnek tekintek.

AdC: Kedvenc képregényed?

FC: Topolino (Miki egér). Abból tanultam meg olvasni, még négyévesen. És Dylan Dog, Tiziano Sclavitól. Ezek a kedvenc sorozataim. De ami az egyedi történeteket illeti... Istenem, olyan hosszú lenne a lista, mint egy létra a Föld és a Hold között!

AdC: Hogy látod a képregény helyzetét Európában, különös tekintettel Prágára?

FC: Nagyon különböző, minden országban más. Olaszországban, Franciaországban és Belgiumban például óriási, világszerte ismert hagyománya van a képregénynek. Ellenben az olyan helyeken, mint Csehország, ahol élek, vagy Magyarország, ez a hagyomány kevésbé élénk, és az adott ország területére szorítkozik, aminek persze lehet oka a kommunista múlt, amely megakadályozta, hogy számos képregény kijusson külföldre, illetve évtizedeken át gátolta a külföldi képregények terjesztését. Csehországban például nagyon szeretik az illusztrációkat és sok más művészetet, mint például a színházat és a zenét. De a képregény alig létezik, néhány kivételtől eltekintve. Az utóbbi időben kezdenek újra megjelenni képregények, klasszikus külföldi történetek, amelyeket lefordítanak, de ezeket csak egy elit olvassa, mert az áruk túl magas a fiatalok számára. Arról nem is beszélve, hogy sokan abszolút nem érdeklődnek a képregények iránt, mert úgy gondolják, hogy az „gyerekeknek való”. Mintha csak „gyerekeknek való” filmek léteznének, vagy csak felnőtteknek valók... Pedig hát bármilyen formában létezhet, a film egy nyelv, ahogy a képregény is, ezer különböző hangon szólalhat meg, a legkülönbözőbb embereket érinthet meg. De a kulturális forradalmak sosem egyetlen nap alatt mennek végbe, el kell telnie némi időnek ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet.

AdC: Ismersz magyar képregényrajzolókat?

FC: Attól tartok, Olaszországba nem jutott el egyetlen magyar rajzoló munkája sem, legalábbis nem tudok ilyenről. De nemrég felfedeztem Zórád Ernő munkáit, aki igazán nagy művész lehetett, illusztrátorként, festőként és képregényrajzolóként.

AdC: Mit vársz a budapesti képregényfesztiváltól?

FC: Találkozás fiatal alkotókkal, akik új területeket akarnak felfedezni, kihasználva a képregény fantasztikus erejét, amelynek állandóan meg kell újulnia, és amelyre mindig újabb, forradalmian új szempontból kell tekinteni.