Marabu harmadik Dodóskönyve a Hungarocomix egyik nagyon várt újdonsága. Ennek kapcsán beszélgettünk karikatúráról és önismétlésről, fióknak rajzolásról, hosszabb és rövidebb képregényekről, és még a haikuról is. (A Hungarocomix programja itt található, infók a helyszínről és időpontról pedig itt.)

Szép Eszter: A jelenetválasztás ötletessége, frappánssága fog meg engem sokszor a karikatúráiban. A politikai hírek olvasásakor már eleve képekben gondolkodik, képekben asszociál, vagy sokat kell töprengenie, mire egy gondolathoz, amit meg szeretne fogalmazni, megtalálja a megfelelő képet, megjelenítést?

Marabu: Ahány rajz, annyi próbálkozás. Nincs kész recept, ha lenne, én is szívesen használnám. Azt azonban tudnunk kell, hogy (bármennyire is kiábrándító, de) mi, újságrajzoló vicc-karikaturisták, főképpen sablonokban dolgozunk. Nem is nagyon tehetnénk máshogy, mert nem a jövőnek alkotunk, ahol majd egyszer ugye meg fogják érteni a művészetünket, hanem a jelennek: nekünk létfontosságú, hogy a rajz most azonnal érthető, leolvasható legyen. A szokatlan rajzi megközelítés elviszi a figyelmet, a karikatúra, a vicc üzenete, tartalma félresiklik. A zsúfolt, túlpiktorkodott, túlrajzolt kép megintcsak félreviszi a figyelmet. Egy túl bizarr figura, egy nehezen értelmezhető perspektíva már a vicc hatása ellen dolgozik. Ebben a kötöttségben találja meg a maga stílusát minden viccrajzoló. Akinek sikerül, így is izgalmas lehet a rajzának kompozíciója, így is egyéni és ötletes a figuravilága; akinek nem sikerül, annak nem. De fontos tudni: a viccrajzolásnál egy vacak, unalmasan rajzolt kép is lehet nagyon jó, ütős vicc, és a művészi igénnyel készült vicc is lehet lapos, érdektelen. Másutt van a titok. Kevés az olyan karikaturista, aki olyan forradalmian újat tud hozni a karikatúrában, mint például Saul Steinberg, (igaz, hogy ő nem is vicc-rajzoló volt).

Szép Eszter: Előfordul olyan, hogy eszébe jut egy poén, de nem elégedett vele, valamiért úgy érzi, hogy nem mûködik? Ilyenkor csiszolgatni szokta, és addig dolgozik rajta, amíg ki nem sül belőle valami, vagy félreteszi későbbre?

Marabu: Hát persze. Egy poént nagyon meg kell szerkeszteni és a rajzkörítést is mindig lehet javítgatni. Az olvasót rá kell vezetni a poénra, például ha közéleti viccről van szó, valamelyest utalni kell az eredeti hírre, eseményre, és csak ezután lehet rápattintani a csattanót. Ahhoz, hogy tömören, lazán, spontán guruljon elő a poén, sokat kell igazgatni, újraszerkeszteni. A rajzolói rutin segítségével persze ez már sokszor fejben lejátszódik. Mindenesetre a legnagyobb baj a közéleti karikatúrákkal az, hogy ma jött a hír, ma rajzolom meg és adom le róla a rajzot, és holnap megjelenik. Aztán amikor a kezembe veszem a lapot, és újra megnézem a tegnapi munkámat, látom, hol kellene még igazítani rajta, de már sajnos nem lehet. Ezért örülök annak, ha a megszületett ötletre, rajzra van időm aludni egyet (akár hónapban). Pihentetni, újra elővenni, átrajzolni: ez mindegyik rajznak jót tesz.

Szép Eszter: Rengeteg poént rajzol meg, honnan meríti ezeket? Szokott attól félni, hogy ismétli önmagát? Volt már, hogy azon kapta magát, hogy amit csinál, önismétlés? Mit gondolt, ha volt ilyen, hogy elkerülendő vagy belefér?

Marabu: Szerencsém van: sok poén van bennem és mivel beszűkült szakbarbár vagyok, aki szinte semmi mással nem foglalkozik, volt is időm megrajzolni mindet. Viszont nem félek attól, hogy talán ismétlem magam, hiszen tudom biztosan, hogy ismétlem magam. Rajzkompozíció, egy-egy élethelyzet a rajzon, a figurák formája: sokszor ismétlődnek. A Hacsek és Sajó is csupa ismétlés. (Tudja mindenki, kik ők?) Minden jelenetben ülnek az asztalnál és beszélnek. Unalmas? Dehogyis, minden mondat poén. A sablon sokszor megkönnyíti a poén célbaérését. De ugyanazt a poént újra elővenni: hát az már más. Ezt tudtommal nem csinálom, mert szerencsémre van még új ötlet a poénzsákban. Persze már a régi vicceimre nem emlékszem. Lehetséges, hogy újra felbukkanhatnak új ötletként, bár nem valószínű, mert a témák, humorszerkesztés, rajzi stílus azért sokat változnak az évek alatt. Egy kilencvenes évekbeli poén már nem biztos, hogy megélne ma is. (Kivéve persze az idióta örök-vicceket, a tulajdonképpeni hülyeségeket, amiket mindig is jobban tiszteltem a közéleti, politikai vicceknél.) Biztos engem is elér az öregedő alkotók csapdája, az ihlettelenség, és remélem, lesz elég lelki erő az ismerőseimben ahhoz, hogy rám szóljanak: abbahagyni.

Szép Eszter: A politikai karikatúrákban nagyon kell sűríteni, a képsorokban több idő van kibontani egy ötletet, de azért ez a forma is elég kötött. Hosszabb képregényes formák, például egyoldalasok, (ami azért még mindig elég rövid,) nem kísértik meg? Mi a legvonzóbb az ön számára a rövid formákban?

Marabu: A legvonzóbb: hogy hamar kész vagyok vele és hamar kapom meg az érte járó pénzt. Ha majd azt hallom, hogy valaki meggazdagodott egy képregényalbumból, mohón én is próbálkozok majd. Ifjabb koromban én is rajzolgattam, vázlatozgattam hosszabb képregényeket, aztán úgy alakult, hogy az igény a rövid stripekre vagy karikatúrákra lett nagyobb. Hát itt ragadtam. Most már annyi éve csinálom ezt, hogy erre jár az agyam, ebben vagyok rutinos. De boldog lennék, ha többhavi munkával készülő képregényalbumomért valaki többhavi bért ajánlana cserébe. Magam is kíváncsi lennék, van-e ehhez elegendő grafikai, dramaturgiai erőm vagy jobb, ha megmaradok a max. egy oldalnál.

Szép Eszter: Korábban említette, hogy szereti Steinberg karikatúráit és rajzait, ő tényleg új világokat teremt pár vonallal. Kik inspirálják még, vannak esetleg képregényesek is?

Marabu: Charles Schulz, (Snoopy), Gotlib (Gay Luron), Joann Sfar (Sardine, Torony), Jim Davis (Garfield), Steven Appleby (Rockets comic strips), Korcsmáros Pál. Továbbá nyilván Steinberg, Adolf Born, Pfarr, Gary Larson (The Far Side), a hatvanas-hetvenes évekbeli Sajdik, Réber. És biztos, hogy most pont nem ugrik be az, akinek még nagyon eszembe kéne jutnia.

Szép Eszter: A Hungarocomixon már a harmadik Dodóskönyve jelenik meg. Mióta van önnel Dodó?

Marabu: 1992-ben már volt valami dodós kezdemény, de igazándiból 1995-től indultak el a Kretén magazinban, Broáfka Ottokár főszerk. biztatásával. (Amit később zsarolással, fenyegetéssel, megvesztegetéssel egészített ki.) A dodós sorozat itt csörgedezett 2009-ig, a Kretén megszűnéséig, itt jelent meg kétszáz epizód, plusz mindenféle dodós extrák.

Szép Eszter: Úgy sejtem, a legújabb Dodókat saját magának csinálta - ez tényleg így van?

Marabu: A Kretén megszűnése után a hülye viccekkel, paródiákkal és a dodókkal is leálltam: ha nincs hol megjelenniük, akkor mire föl? Az asztalfióknak? Pár év és elavult lesz a poén, annyit változik az ízlés, a divat. Viszont a dodók egy kis türelmi idő után fészkelődni kezdtek bennem és elő akartak mászni. Rájöttem, hogy a viccrajzolás csak részben kenyérkereset nálam, de bizony szükséglet és kényszer is. A poén van és meg akar testesülni és nekem engednem kell neki. Úgyhogy rajzoltam. Az internet szabad megjelenési hely, bármi megjelenhet, viszont az olvasó fizetni nem hajlandó érte. Úgyhogy a Dodókat rajzoltam a magam örömére, de mégse kellett a fiókban hagyni porosodni. A Parkocka.hu volt a megjelenési helyük, hálás vagyok az oldalnak, hogy segítették a dodókat tovább élni.

Szép Eszter: A második kötet után azt mondta, hogy harmadik nem lesz. Mégis egymáshoz nõttek?

Marabu: Mivelhogy a Kreténnek vége lett, a dodóknak is vége lett, és a megjelent két csinos Dodóskönyv teljesen összefoglalta a Dodóséletmûvet, gondoltam, tényleg itt a vége, minek cifrázzam tovább. Akkor még magam se hittem, hogy lesz folytatás. Minek is lett volna? A Dodóskönyveket alig vették. Igen keserű hangulatba kerültem: addig azt hittem, hogy sokan szeretik a dodókat, de szembesülnöm kellett azzal, hogy annyira azért nem, hogy pénzt áldozzanak érte és megvegyék emlékül a könyvecskéket. Hát akkor kinek rajzolok én? - gondoltam. Aztán a dodók adták meg a választ: ha másnak nem, hát magamnak. Így jött össze az a százhuszonöt új dodósepizód.

Szép Eszter: Nagyon tetszenek a Dodó-haikuk a szatirikus nézőpontváltásaikkal. Hogyan születtek ezek? Nem hiányzik a képi összetevő? Mióta ír haikukat és hogyhogy?

Marabu: A Dodókat felhasználtam sok egyéb kreténes paródiára is: tankönyv, lexikon, újság, stb. Szeretem a paródiákat. A haikuk ebbe a sorba tartoznak. Haiku rajongó vagyok, kissé szűkítve: Fodor Ákos-féle haiku rajongó. (Gondolat, irónia, precíz lemetszések.) Arra már lobogó lelkű ifjúként rájöttem, hogy jó verset sose fogok írni, de később arra is rájöttem, hogy paródiát viszont összehozhatok, főleg ebben a könnyebben kezelhető haikus formában. Szóval: nem csak dodós haiku paródiáim vannak.

Szép Eszter: Milyen felületeken tud most megjelenni a Népszabadság után, ahol naponta jelentek meg a munkái?

Marabu:  Ööö... szoktam mondani, amikor egy kérdés előtt gondolkodnom kell. Megmaradt egy-két rajzzal a HVG, Hócipő, Pink (Vasárnapi Hírek). Rendben. De a Népszabadság napi megjelenését semmivel nem tudom pótolni. Egyelőre olyan helyzetben vagyok, hogy munkát kell találnom, olyat, aminek a jövedelméből a családommal megélhetünk. Semmi esély arra, hogy ez karikatúra rajzolás lesz. Szakbarbár viccrajzolóként nehezen tudom elképzelni a jövőmet, amint villamost vezetek, de hát karikaturista állásra nem találok pályázatot. Nem vitatkozhatok a változásokkal: ha az olvasók az utóbbi években úgy döntöttek, hogy nem vásárolnak se vicclapokat, se képregényújságokat, se napilapokat, akkor nincs mit tenni, ezek bizony megszűnnek, a karikaturisták lekapcsolják az íróasztal lámpát, az olvasók pedig innentől megelégedhetnek azzal, hogy ha szórakozásra vágynak vagy az állampárt tévéjét nézik, vagy az interneten keresnek egy vicces ingyenes cicás mémet. Ez lesz a humor, ami jut.