Pár hete figyeltünk fel egy újonnan indult webcomic sorozatra, a Rocksztár leszek, Mama! című képsorokra. Ajánló és elemzés helyett ezúttal interjú következik a szerzővel. Aki kérdez: Bayer Antal. Aki válaszol: Németh András.

K: Mindig kellemes meglepetés egy ismeretlen képregényessel találkozni. Bemutatkoznál röviden?

V: Németh András vagyok, tervezőgrafikával foglalkozom. Régóta szerettem volna már képregényekkel előrukkolni, és elég sokáig töprengtem azon, hogy milyen is legyen majd a saját képregényem, és főleg, miről szóljon. A Rocksztár leszek, Mama! tavaly nyáron született meg. Én imádtam, de túl könnyű ötletnek tűnt, ezért sokáig csak ízlelgettem, barátkoztam vele. Sok demót csináltam.

K: A választott témádból nem nehéz kitalálni, hogy lehet némi közöd a zenéhez, a zenéléshez. Tagja vagy zenekarnak, netán saját bandád van? Milyen hangszeren, hangszereken játszol?

V: Gitározgattam korábban, egy kisvárosi zenekarban. Aztán feloszlott a zenekar, ahogy ez a legtöbb esetben lenni szokott. Jól tudom, hogy mivel jár a zenekari élet, és arra gondoltam, ezt könnyedén tudom majd kamatoztatni a képregényben. A fiatalabbak körében egyfajta státuszszimbólum a zenekar és a zenélés, mindenkinek van legalább egy zenész ismerőse. Főleg ezt a korosztályt szerettem volna megcélozni a képregénnyel.

K: Bár nyilván karikatúrák, eléggé hitelesnek tűnnek a karaktereid. Konkrét zenészekről mintáztad őket, vagy inkább típusokról van szó?

V: Jó kérdés, magam sem tudom. Vannak ismerősök, akik úgymond fajtisztán képviselnek egy-egy zenei stílust. Minden velejárójával és kiegészítőjével együtt. De inkább úgy fogalmaznék, hogy adottak voltak a típusok, amiket szerettem volna felvonultatni, és a képregényes karakterek kidolgozása közben ismertem rá az igazi karakterekre.

K: Mennyire reális, hogy különböző zenékben, életviteli stílusokban pörgő figurák közös bandában lépjenek fel, akár csak átmenetileg is?

V: Szerintem nagyon is életszerű a dolog. Sokszor esik meg az, hogy különböző zenei irányzatokból érkező, tehetséges embereket összehoz a sors, akik aztán alkotnak valami korszakalkotóan egyedi ötvözetet a hozott világukból, amit aztán majdnem biztos, hogy zabál a közönség. Én személy szerint azt gondolom, hogy általában inkább a hasonló érdeklődési körűek keresik egymást, és amint összerázódik a zenekar, onnantól kezdődik az igazi széthúzás. A csordaszellemet végül legyőzi az ego. Elkalandoztam... Szóval, nem ritka dolog szerintem, és elég különc zenéket lehet az ilyen esetekben produkálni. A különc dolgokra pedig általában vevő a fiatalság.

K: Nyomtatásban is megjelenik majd valahol a Rocksztár?

V: Tervezem, szeretném. Egy hazai kiadó már megkeresett egy későbbi gyűjteményes kötet kapcsán, de egyelőre még nem köteleztük el magunkat. Amúgy egy nagyon segítőkész kiadóról van szó, pár levelet már körbe is küldött a promotálás érdekében. Egyébként már sikerült publikálási lehetőséget szereznem egy kéthetente megjelenő, ingyenes zenei programmagazinban, a Rockélet-ben. Jóformán a Rocksztár indulása óta együtt dolgozunk, és örültem neki, hogy van olyan szerkesztő, aki szívesen lát képregényt az újságja hasábjain, nagyon jó kapcsolatot építettünk ki, ha mondhatok ilyet. A Rockélet-ben mindig csak új képregényt (a blogon nem publikáltat) közlünk, érdemes tehát belelapozni, mert bár országosan a nagyvárosokban van lefedettsége a lapnak, a neten mindig azonnal megjelenés után elérhető a legfrissebb magazin. Ráadásul ezek kötődnek rockzenei hírekhez, szóval mindig aktuálisak. Egyáltalán nem idegen a képregénytől a Rockélet környezete, sőt.

K: Az egyoldalas nehéz műfaj, talán még az egysoros stripnél is nehezebb, leginkább a francia képregényben elterjedt. Miért pont ezt a formátumot választottad, és voltak-e mintáid, kik a kedvenceid?

V: Gyerekkoromban sok magazint olvastam, a Tiszta Diliben volt a legtöbb rövid képregény, ha jól emlékszem. Dennis, a komisz, Kázmér és Huba, Alf és Garfield, meg még száz másik hasonló. Én a képregényt alapvetően egy vidám, szórakoztató műfajnak tartom, ezért az nem is volt kérdés, hogy a Rocksztár hangvétele milyen legyen. Gondolkoztam azonban kisebb terjedelmű, mondjuk 4-6 oldalas sztorikban is, de aztán rájöttem, hogy azzal többet akarnék láttatni a Rocksztár-ba, mint amennyit szerintem igazából ér. Annak meg úgy nincs értelme. Kompatibilitási szempontokat is figyelembe kellett venni, egy blogbejegyzés 1 oldal, és nem fognak hosszú percekig a blogon lógni az érdeklődők. Egy, kettő, maximum három sor. Jön az ember és megy. Aztán ha tetszik neki, újra jön.

K: A figuráid arca roppant beszédes, néhány apró változtatással remekül adod vissza a hangulatokat, érzelmeket – tényleg hasonlóan a Garfield-hoz. Viszont mindig ugyanabban a pózban vannak, az alsótestük sosem látszik, a kezük is csak ritkán. Ez nyilván direkt van. Miért pont ezt választottad stílusnak, és miért pont ott „vágod el” az alakokat? És egy kiegészítő technikai kérdés: mindig jobbról balra vonulnak a szereplők, pedig talán valahogy logikusabb lenne, hogy a képregény „menetirányát” kövessék. Ez tudatos döntés, vagy az első néhány stripben így jött ki a párbeszéd, és azóta ehhez tartod magadat? Mennyire nehéz egy ilyen kényszert alkalmazni minden esetben?

V:  Ez érdekes, tényleg balra néznek, holott jobbra lenne ésszerű. Magyarázkodjak, vagy ismerjem be, hogy ez nem lett teljesen átgondolva? Igen, egyébként olvasgattam már visszajelzéseket, hogy a figurák háttal állnak egymásnak, meg hogy hol a kezük, hol vannak a gesztusok? Lehet, hogy később hozzányúlok ezekhez a dolgokhoz, de csak csínjával. Nekem jó így is, nem érzem, hogy ezen bukna el a dolog. Egyébként is a fokozatosság elvét vallom, az emberek könnyen megszokják és megunják a jót, de ha valami javul, azt tudják értékelni.

K: Milyen technikával készülnek a stripek? Ha jól sejtem, egyes hátterek sablonok, amiket újrahasznosítasz. Magukat a figurákat is (az arckifejezéseket leszámítva, azok nyilvánvalóan egyediek)?

V: Vektorgrafikáról van szó, és ez nekem egy nagyon kényelmes technika, egy jól ismert terep. Minden, amit látni lehet a Rocksztár-ban, sablonokból épül fel. A panelek, a logó, a hátterek, a figurák, az arcok, minden. Az arcoknál elég pár dologhoz hozzányúlni, és máris új arckifejezést kapok. A buborékozásnál már sajnos nem tudom ezt a technikát alkalmazni. Valahol vicces egyébként, hogy a szövegbeírás több időt vesz el, mint maga a képi dolgok összerakása. Talán nem is vagyok igazi képregényrajzoló. Készülnek egyébként új hátterek is, a következő szériában már lesz legalább két új helyszín.

K: Végül pedig a leglényegesebb kérdés: színre fog lépni valaha a mama?

V: Nem tudom, nem tervezem, de nem is zárkózom el tőle. Teljesen vagány dolognak érzem, hogy a címszereplőt soha nem látjuk. Viszont lesznek új karakterek, és ők is eléggé felkavarják majd az állóvizet.

K: Köszönöm a beszélgetést.