László Márk 29 éves budapesti illusztrátor és képregényrajzoló. Az idei év rendkívül sikerekben gazdag számára, hiszen mondhatni gyerekkori álmát valósíthatja meg. Ugyanis a Hellboy: Winter Special című antológia-kiadványba Mike Mignola forgatókönyvéből egy tízoldalas képregényt rajzolt. A füzet 2020. január 15-én jelenik meg az Egyesült Államokban, de biztos forrásból tudjuk, hogy a Vad Virágok Könyvműhely,  a Hellboy magyar kiadója jóvoltából magyarul is megjelenik. Ennek az apropóján interjúvoltam Márkot, hogy minél több képregényrajongóhoz eljusson a hír, titkon remélve azt is, hogy ezután leendő rajongók is kedvet kapnak a képregényolvasáshoz.

Kovács Milán: Tudom, hogy klisé kérdés, de hogyan jött neked egyáltalán a rajzolás?

László Márk: Hát igen, a válaszom is elég klisé lesz, mert ahogy a legtöbb rajzolni szerető embernek, nekem is már kiskoromban az volt a kedvenc szórakozásom, hogy rajzolgatok. Minden, ami akkoriban vizuálisan hatott rám vagy megtetszett, például a szellemkastélyok, dínók, legójátékok meg minden ilyesmi, azokat sokszor le is rajzoltam. Szóval azt hiszem, ez egy ilyen természetes belső inger nálam, hogy papírra vessem, ami tetszik vagy érdekel. Még az egyik első videófelvételen is ez látható rólam: ülök és rajzolok.

KM: Az általános iskolát átvészelted, aztán utána egy sima középsuliba jártál vagy már az is rajzos tematikájú volt?

LM: Abba a középiskolába kerültem be, amit úgy emlegettek, hogy oda járnak azok, akiket a "Kisképzőbe" nem vesznek fel. Itt is volt alaktan, rajzórák meg művtöri, csak épp nem volt annyira komolyan véve, szóval simán el lehetett lébecolni ott úgy is, hogy szart az ember bele a rajzolásba. Ez nekem azért volt hasznos időszak, mert én meg itt jöttem rá, hogy a rajzoláson kívül más olyan dolog - amiből meg lehet élni - nem nagyon érdekel. Nem mintha a rajzolásból feltétlenül meg lehetne élni, de ha trafikos lennék akkor is tuti rajzolgatnék egy sajtpapírra két kasszázás között. 

KM: Középiskola után viszont már az iparművészeti egyetem következett, ami most már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem néven fut. Ott sem konkrétan képregényrajzolást tanultál, hiszen tudtommal nincsen olyan szak.

LM: Ott animáció szakra jártam, amit többnyire nagyon szerettem csinálni, mert lényegében itt is történeteket kellett elmesélni képekkel. De az animáció amellett hogy nagyon időigényes műfaj, elég durva csapatmunka is, nekem pedig idővel egyre egyértelműbbé vált, hogy egyedül hatékonyabban “működöm". Meg hát eleve a képregények világa volt rám a legnagyobb hatással mindig is, így végül természetesen jött a dolog, hogy képregényezzek. Az MA-diplomamunkám sem animáció lett, de szerencsére rugalmasan kezelték a dolgot a MOME-n és simán tudtam képregénnyel mesterdiplomázni.

KM: Ami azt jelenti, hogy befejezted első hosszabb terjedelmű képregényed is. De gondolom nem ez volt az első ilyen, rengeteg lapulhat otthon a fiókban.

LM: Persze, csináltam elég sokat, csak egyik sem volt túl jó. Már általánosban megtöltöttem spirálfüzeteket nagyon epikusnak szánt, sehová sem tartó random történetfolyamokkal szörnyekről meg ufókról, próbáltam saját Kretén magazint összerakni, meg ilyenek. Volt pár fanzinos próbálkozás, meg szintén már a Momén csináltam egy 16 oldalas bevezető sztorit egy istenekkel és démonokkal harcoló alkoholista csövesről, ami max kezdő próbálkozásnak volt csak oké, de annak az ötletét például még nem engedtem el teljesen. Aztán a Nyugat+Zombikba is rajzoltam 16 oldalt, illetve tavaly a Szépirodalmi Figyelőben is megjelent egy rövid képregényem.

KM: Mesélnél egy keveset, hogyan is jött neked ez A kisfiú és a szellembohóc című képregény?

LM: Ha jól emlékszem az egész egy firkából indult ki, rajzoltam egy gyertyát tartó bohóc-szellemet, aki egy kisgyerek mögött áll. Ebből kerekedett ki az egész történet, meg abból, hogy szerettem volna felhasználni a bohócot meg a cirkuszt, mint horror-toposzt, de megfordítva. Tehát hogy a para-karakterről kiderüljön, hogy igazából nem is para, hanem jószándékú. Valamiért ezt érdekesnek találtam.
A történetre hatott mindenféle személyes tapasztalásom, nyilván a szokásos barátok-barátnők téma, meg az, hogy a kutyám a halála után mennyire jelen maradt az álmaimban. A gyártás pedig úgy nézett ki, hogy 3 évig kb ültem a sztorin, formálgattam, átírtam hetvenötször. Aztán amikor diplomázni kellett akkor nekiültem és megrajzoltam kb. egy félév alatt. Amúgy a diplomára elkészült verziót is alaposan feljavítottam még, mert jócskán ráfért. Ezt adta ki végül magyarul a Szépirodalmi Figyelő.

KM: Amikor írtad és rajzoltad a diplomamunkád, már ismerted a Hellboyt, mint képregényt?

LM: Persze, a Hellboyt kb 13-14 évesen ismertem meg, a Felvidéki Miklóson keresztül, akivel egy rajzszakkörbe jártunk, ahol a szünetekben nagy képregényes diskurzusokat folytattunk arról hogy Mark Bagley jól rajzol-e Pókembert vagy sem és ő mutatta egyszer. Nem volt instant szerelem, de azt rögtön láttam, hogy azért eléggé máshogy közelíti meg a rajzolást meg a történetmesélést, mint mondjuk Todd McFarlane.

KM: Mike Mignolat nagy idolodnak tartod, nyilván hatással volt a rajzaidra is. Volt olyan pont az alkotói fázisodban, amikor érezted, hogy elértél egy pontra, ahonnan már ízig-vérig saját rajzstílust alakítottál ki?

LM: Fura ez a stílus-dolog, mert szerintem nekem például még nincsen saját stílusom, és nem is gondolom, hogy kellene, hogy legyen. Egy ilyen - viszonylag pályakezdő- szinten álló ember szerintem még a korából meg a kevés tapasztalatából adódóan nem jelentheti ki magáról, hogy ilyen vagy olyan stílusban rajzol. Maximum próbálkozik egy bizonyos irányba több-kevesebb sikerrel. Majd 60 éves koromra lehet kiforr a dolog valamivé, amiről majd kijelenthetem, hogy na, ez a sajátom! Ahogy rajzolok, az folyamatosan fejlődik, változik az idővel, rendszeres dolog nálam hogy a pár hónapnál régebbi rajzaimra nem nagyon tudok úgy ránézni, hogy ne egy hiba-gyűjteményt lássak bennük. Minden rajzommal úgy vagyok, hogy van benne kb 90% “unalmasság", és 10%-nyi részlet, ami tetszik, amiről azt érzem, hogy izgalmas, és szeretném tovább vinni. Az, hogy a munkáimon egyértelműen látszik más alkotók behatása, szerintem ennek a folyamatnak természetes része, meg oké is addig, amíg az inspirálódás nem megy át ilyen szolgai másolásba és tud valamit hozzá is adni a dologhoz. Hogy kivel milyen képi világ rezonál - gondolom - személyiségfüggő dolog, nálam például mindig befutó volt, ha valami markáns és sötét, meg valahogy kiérződik belőle a rajzolás szeretete. Ez meg elég jól kitapinthatóan jelen van az olyan szerintem frankó alkotóknál, mint Robert Crumb, Jamie Hewlett, Ben Templesmith, Bruce Timm, vagy Mike Mignola. 

KM: Csak azért kérdem, mert ugye külföldön most is elég sok olyan alkotó van, aki mondhatni egy az egyben másolja az utóbbi alkotó rajzstílusát. De nem kell messzire mennünk, itthon is rengeteg rajzolóra volt hatással rajtad kívül is az ő művészete.

LM: Erről azt gondolom, hogy egyrészt ez tökre érthető. Elég könnyen megkülönböztethető a mainstream képregények megszokott vizuális világától és mellé nagyon jól működik is. Szokás rá azt mondani, hogy "artist’s artist", ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy akkor tudod igazán értékelni, amikor már tudsz valamennyit a rajzolásról, és felismered hogy a pár vonallal felskiccelt, minimalistának ható rajzai mögött mennyi jól átgondolt tudatosság és erő van. Amit a papírra tesz az egyszerű vonalak meg foltok halmaza, de ami az olvasó fejében ezt látva összeáll, az ennél sokkal több. Hiába egy fekete foltot látsz, egyszerűen érzed, hogyan fordul a térben 3D-ben az a valójában csak kétdimenziós forma. Ez persze nem újkeletű dolog, játszott már ezzel Alex Toth, Bernie Wrightson, meg Frank Frazetta is, ők például egyértelműen olyan nevek, akik nagy hatással voltak rá.
Másrészt szerintem ez kulcsfontosságú dolog. Más dolog imitálni valaki stílusát, vagy inspirálódni belőle. Igen, tényleg létező jelenség a Mignola-másolás, de ez nem csak Mignolára igaz, hanem minden jelentősebb művészre, manapság egyre több James Harren-klónnal is találkozni, de az avatott szem szerintem ezeknél hamar észreveszi, hogy kilóg a lóláb.

KM: Nem is olyan rég voltál először az Egyesült Államokban, többek közt New Yorkban. Milyenek voltak az élményeid, most hogy már te is amerikai képregényeken dolgozol?

LM: A legtöbb popkulturális termék, amit fogyasztok amerikai, a kedvenc zenekaraim, filmjeim és képregényeim mind ott játszódnak vagy onnan származnak. Nekem nagyon jó volt végre élőben is megtapasztalni ezt a miliőt, olyan volt kicsit, mint belépni egy film díszletébe, csak ott ez nem díszlet, hanem a hétköznapi valóság. De én lehet elfogult vagyok a dologgal kapcsolatban mert már kiskorom óta úgy érzem, hogy ott szeretnék élni, szóval én tényleg meghatottsággal csodáltam még a csatornából feltörő bűzfelhőket is. Ami mindenképp nagyon jó volt, hogy New Yorkban eljutottam a Society of Illustrators-ba, ahol a galériában épp egy retrospektív Batman kiállítás volt, egészen a korai Bob Kane-Bill Finger időszakból kezdődően a napjainkig. Eredeti oldalak kb minden jelentős Batman-sztoriból: Frank Miller és Brian Bolland. Olyan fura, de amúgy nagyon jó dolgok mint egy teljes folyósónyi Batman-manga, de még volt egy festett animációs fázisrajz a Batman: The Animated Series-ből is.

KM: Azt még nem is kérdeztem, hogyan kerültél egyáltalán Mike Mignolaval kapcsolatba?

LM: Még egy pár éve a Multiversity Comics oldal rendezett egy 20 years of Hellboy rajzversenyt, ahova lehetett a világ minden részéről nevezni fanartokkal, és énis így tettem.

KM: Ó emlékszem, én szavaztam is rád!

LM: Nagyon köszi így utólag is, mert ugye bejutottam a top 3-ba, ami azért is tök király, mert Mignola volt az utolsó fordulós zsűri. Szóval gondoltam, hogy ha már látta és értékelte is egy rajzomat, talán nem annyira creepy, ha bejelölöm Facebookon. Így aztán az évek során elég sok rajzommal találkozhatott, amiket posztoltam. Aztán amikor az ember, akinek kb. minden képregényét olvastad - meg az egyik legnagyobb élő képregénylegenda - belájkolja egy rajzodat vagy odakommentel alá, az nagyon szürreális élmény. De a top 1 szürreális élményem az volt, amikor tavaly ősszel jöttem ki egy állásinterúról egy ruhaboltból és épp azon keseregtem magamba hogy valószínűleg soha nem fogok tudni megélni a rajzolásból, mikor rám írt Messengeren, hogy tudok-e neki mutatni általam rajzolt képregényoldalakat, mert megmutatná őket a szerkesztőnek.

KM: Rendkívül filmbeillő jelenetnek hangzik.

LM: Tényleg olyan volt. Álltam és gyakorlatilag bőgtem egyet a téren.

KM: Pedig mehettél volna jó kis cipőket árulni.

LM: Ja, el is mentem egy hónapra, de akkor már tudtam, hogy talán nem kell majd ezt csinálnom örökre. Vagyis én még akkor is az esélytelenek nyugalmával küldtem el neki néhány oldalt a Nyugat+Zombikból, meg az akkor még készülgető bohócos képregényemből, gondolva hogy úgyis azt reagálja majd, hogy “jól van kisfiam, ügyes vagy, de menjél vissza még pár évig gyakorolni a rajzasztalhoz”. De a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy tetszenek neki és lehet, hogy van pár félkész Hellboy-sztorija talonba amihez szerinte illenének az én rajzaim.

KM: Izgalmas beszélgetés lehetett. Akkor már kiderült, hogy milyen Hellboy-sztori? Mondott róla valamit?

LM: Eleinte nem sokat, kezdtem is elengedni a dolgot, amikor nagyjából fél év elteltével ismét rámírt hirtelen, hogy ja amúgy kész van a forgatókönyvvel és hogy a következő Hellboy: Winter Special-ba jelenne meg a képregény. Akkor kezdtem el azt hiszem először felfogni, hogy ez tényleg a valóság amikor megnyitottam a fájlt és láttam hogy van benne egy olyan sor, amikor Hellboy száját elhagyja a karaktertől megszokott tipikus “son of a…” mondat. Akkor én is ezt mondtam magamban. Amúgy a forgatókönyv sztorija eredetileg Prágában játszódott volna, de gondolom a Facebooknak köszönhetően tudta rólam, hogy budapesti vagyok. Szóval megkérdezte, hogy szeretném-e hogy Budapest legyen a helyszín, azaz iszonyat durván laza meg jó arc csávó. Előtte még azt is megkérdezte, hogy miket szeretek és mit nem szeretek rajzolni, hogy ezzel is segítse a munkát. Mondtam neki, hogy ha egy mód van rá, lehetőleg ne szép nőkről vagy szép dolgokról szóljon a történet mert olyat tényleg nem tudok rajzolni.

KM: És végülis vannak nők vagy szép dolgok a képregényben?

LM: Nem, nincsenek, talán egy kép van egy fürdőruhás nőről kirakva a falon valahol egy háttérben, de azt is max három vonallal rajzoltam meg.

KM: Ezek szerint meghallgatott, hogy mit nem szeretnél rajzolni.

LM: Igen, Mignola képregényes berkekben egy meglepően kedves, előzékeny fickó hírében áll és az én tapasztalataim is ilyenek voltak. Király, hogy vannak emberek akik ekkora nagy munkássággal meg névvel sem szállnak el maguktól.

KM: Visszatérve tehát, akkor Budapesten játszódik a képregényed. Egyszerűbb neked is egy olyan várost rajzolni, ahol születtél és egész életedben éltél, nem?

LM: Végülis igen, bár ennél a képregénynél jöttem rá, hogy mennyire nem lehet fejből rajzolni egy várost, hiába élek itt 29 éve. Muszáj referenciafotókat nézegetni róla még akkor is, ha nem szerettem volna benne konkrétan felismerhető helyszíneket megjeleníteni. Annak ellenére, hogy amikor elolvastam a sztorit - ami a kilencvenes évek elején indul egy pesti belvárosi kocsmában - rögtön felsejlett előttem a kép Hellboyról, ahogy a lepukkant Népszínház utcában bandukol egy szál szimfóniával a szájában. Szóval ami fontos volt nekem, az inkább ennek a klasszik neonfényes, de közben dzsuvás szocreál pesti hangulatnak a visszaadása. Na meg hát Budapest - bár elég szürkének ható város - nagyon durva apró részletekkel van tele. Elég megnézni a mintázatát egy random belvárosi kapualj kövezetének vagy egy lakóépület homlokzatát, hogy hogyan épül fel, milyen ornamentikák vannak rajta. Az meg, hogy a saját városom szolgál helyszínéül egy Hellboy-sztorinak, nyilván baromi izgalmas és megtisztelő is, főleg, hogy még én is rajzolhattam meg a mindezt.

KM: Milyen típusú forgatókönyvet kaptál tőle?

LM: Panelról panelra le volt bontva a cselekmény, leírva mindig az adott helyszínt és hogy kivel mi történik a képen. A képkockák egymáshoz képesti elosztása már rám volt bízva, egy-két helyen volt csak előre megadva az, hogy az adott panel például kicsi vagy épp féloldalas nagyságú. Mignola ezt is elég rugalmasan kezelte, pár helyen volt hogy betettem plusz mozzanatokat, vagy változtattam valamin és nem szólt bele.

KM: Picit beszéljünk a fázisokról is. Mikor először elolvastad a forgatót, mit küldtél vissza neki?

LM: Először egyszerű életképekkel foglalkoztam, amikkel a történet hangulatát próbáltam belőni. Hellboy és a többi szereplő cigizget egy krimóban meg ilyesmik. Aztán jöttek a figuratervek, a script tartalmazott mindenkiről egy párszavas leírást, amikből ki tudtam indulni, de közben elég nagy szabadságot is kaptam. Ezután a layout-vázlatok következtek az oldalakhoz, ezekre is nagyon hamar és kedvesen reagált, de minden fázisnál bennem volt a félelem, hogy egyszer csak visszaír hogy "na jól van fiacskám, ne szórakozzál ezzel a hülyeséggel".

KM: Azzal, amiket nekem mutattál, én biztos nem küldtelek volna el…

LM: Persze, lehet, de tudod én belülről nézve máshogy ítélem meg a dolgokat. Meg hát amikor egy ilyen hihetetlen szerencsés helyzetben van valaki, hogy a kedvenc alkotójával dolgozik együtt, kb. elkerülhetlen, hogy magas elvárásokat állítson magával szemben.

KM: Layoutok után melyik fázis következett?

LM: Penciling, tehát ceruzarajz, amit digitálisan csináltam, ezt a munkafázist nagyban megkönnyíti a számítógép. Ez úgy épül fel, hogy fogok egy beméretezett oldalt, amin már be vannak lőve a képkockák egymás alá-mellé. Ezekbe először jó vázlatosan, aztán apránként haladva egyre jobban kidolgozva rajzolom bele a cselekményt. Általában legalább 3-4 ilyen “átfutás” kell egy panelnak vagy oldalnak, mire eljut oda, hogy ki lehessen húzni. Ilyenkor halványan kinyomtatom a ceruzarajzot, ha kell, még kézzel korrigálok itt-ott, majd az egészet kihúzom tussal. A végeredmény ugyanaz, mintha teljesen papíron csináltam volna, de így megspórolok több órányi skiccelgetést meg hajtépést. A gyorsbillentyűk, a visszavonás, na meg a kép megtükrözése nagyon tudnak hiányozni, amikor tradicionálisan dolgozok.

KM: Akkor ezeket a végleges, kézzel kihúzott oldalakat beszkennelve elküldted nekik és ezután te elméletileg készen voltál. Ellenben a nyomtatott képregény színesen jelenik meg, valaki még színezni is fogja a munkáid.

LM: Az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy kapásból nem egy, hanem két legendával is együtt dolgozhattam, mert a rajzaimat a Hellboy történetek hivatalos színezője, Dave Stewart színezte.

KM: Ezek szerint a színezésben nem kérték a segítséged?

LM: Nem, a színezés a Mignola-könyveknél rendszerint Dave Stewart munkája, bár pont ebben a Hellboy: Winter Special-ban azt hiszem, rajta kívül még két másik színező is dolgozott. Mindenesetre olyan dolgokra való tekintettel, mint hogy stimmeljen a hátterekben felbukkanó telefonfülkék meg a közlekedési táblák színe, leadtam az oldalak mellé egy kis jegyzetet.

KM: Készen van tehát a Hellboy: Winter Special 10 oldalas képregényed. Innen hova tovább?

LM: Jelenleg a BOOM! Studios-nak dolgozok egy 22 oldalas sztorin, ez a Jim Henson-féle Storyteller franchisenak a kísértetekkel foglalkozó epizódja, egy a skandináv mitológiából származó tök para csecsemőszellemmel. Ezt a történetet nem csak hogy én rajzolom, de én is írom. Szóval nagyon remélem, hogy olvasható lesz a végeredmény. Aztán az Utolsó Előtti Huszárhoz is tervbe van véve egy rövidebb kiegészítő sztori. Ja, és most december 14-én Los Angelesben a Copro Gallery-ben nyílik még a Hellboy indulásának 25. évfordulójára rendezett kiállítás, ahova engem is meghívtak kiállítani.

KM: Ez esetben csak sok sikert tudok kívánni a kiállításhoz és ezekhez az új projektekhez. Csak így tovább, hajrá!

LM: Azon leszek, köszi!

Kövesd László Márkot az Instagramon és a Facebookon!