A hagyományokat követve idén is interjút készítünk az Alfabéta-díj jelöltjeivel. A győztes műveket május 12-én, a 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon hirdetjük ki. Aki kérdez: Szekeres Nikoletta.

Első válaszadónk Koska Zoltán, akinek Lyolyabi és Rizmiráng című sorozata 2. része jelölt a „kép-regény” kategóriában.

SzN: A mostani díjra nevezett képregény-sorozatodban mintha máshogy feszegetnéd a határokat, mint eddig. Az érzékenység hasonlóan jelen van, de a metanarratív helyzetek helyett egyértelmű szituációkat látunk, fikciós-mesélős köntösbe öltöztetve. Hogyan születtek ezek az új darabok?

KZ: Hát, nem is tudom, ez még talán A nagy Csé című képregénnyel kezdődött. Valahogy az alapötlethez jött egy ilyen érzelmi szálas dolog, amitől úgy éreztem, élőbb tud lenni a történet. Ezt a Lyolyabinál is próbáltam alkalmazni. Sokszor van olyan, hogy két különállónak tűnő ötlet vagy gondolat találkozásából születik meg a történet, a két dolog előremozdítja egymást a fejemben. Munka közben sokat hallgatok Youtube-os beszélgetéseket filmekről, képregényekről, történetmesélésről, és úgy érzem, valami csak átragadt belőlük, amit hasznosítani tudtam a saját képregényeimben is. Olyan, mintha újabb filmes kurzusokat végeztem volna el az egyetemi képzés után. Nem éreztem nyomást az osztályzás miatt, hanem a gyakorlatban meg tudtam valósítani a tanulmányaimat. Meg az ilyen metanarratív, énközpontú, történet nélküli képregények írását meg is untam egy kicsit, és érdekesebbnek találtam rendes sztorikban leképezni, amiket gondolok. Nemrég újraolvastam az Új képregények kötetet, és érdekes volt látni, mit változtam gondolkodásban az évek során.

SZN: Álom, emlék, tudatalatti kamasztörténetekbe bújtatva, miért fiatalok a hőseid?

KZ: Hát, mert néha szeretek jófej gyerekkaraktereket rajzolni. Aztán gondoltam, ilyen témákat jobb is egy könnyedebb ifjúsági történetben elmesélni, mint valami köldöknézős művészképregényben. Utóbbit úgy vettem észre, sokan nem szeretik. Inspiráltak még azok a rajzfilmsorozatok is, amiket a Cartoon Network készített az utóbbi években, mint például az Over the Garden Wall vagy az Infinity Train. Ott is azért megpróbáltak feldolgozni mélyebb témákat ifjúsági történetben. De nekem a Clarence is nagy kedvencem lett, ami egy nagyon komikus gyereksorozat, de nosztalgikussá is tesz, eszembe jutnak saját gyerekkori élményeim is. Sőt néha úgy érzem, a Clarence élvehetőbb felnőttként, mint gyerekként. Igyekszem megfogadni a „write what you know” tanácsot is, olyan szituációkról, viszonyokról próbálok írni, amikhez hasonlókat én is vagy más ismerőseim átéltek. Olyan álmom nekem is volt, hogy ilyen végtelen hullámpala tengeren mászkálok, meg egyik tesómmal mi is kipróbáltuk azt a kétszemélyes biciklizős módszert, ami a képregényben van (és nekem is kiment a bokám, amikor megpróbáltam leszállni). Ezek az elbeszélés előremozdítását, jelenetek kitalálását is elősegítik nekem amúgy.

SzN: Mi van előbb, a téma vagy a rajz? Mennyire változtatnak egymáson, hogyan lép kölcsönhatásba nálad kép és szöveg?

KZ: Itt a Lyolyabinál előbb inkább a rajz volt meg, de aztán a téma átvette az irányítást. Nagyon ritkán tudok már figurákat tervezni, az a rész már rettenetesen untat, de itt eszembe jutott a két főszereplő és lerajzoltam őket. Aztán tervben volt a Hullámtörés című képregényantológia, amit Kiss Judit és Duba Krisz szerkesztett, és kicsit hasraütésszerűen írtam meg az első részt hozzá. Nem volt nagyon betervezve, hogy ebből sorozatot csináljak, de valahogy jöttek a dolgok, eszembe jutottak érzések, viszonyok, talán pár klisé is, amiket bele tudnék írni. Úgy kezdtem el, hogy nem nagyon tudtam, mi lesz a vége. Néha úgy éreztem, sarokba szorítottam magam vele, de mostanra már talán összeállt a kép, mi is legyen a folytatásban. A kép és szöveg kölcsönhatására általában úgy szoktam figyelni, hogy nem írok szöveges forgatókönyveket, maximum párbeszédeket vagy szinopszisokat, hogy ne felejtsek. De általában mindig oldalvázlatokat firkálok le, miután agyaltam kicsit a sztorin. Amikor levázolom az oldalakat, akkor is jönnek tök jó ötletek. Egy Satoshi Konról szóló dokumentumfilmben mondták, hogy egy storyboard kocka rajzolása alatt már a következő kocka rajzolásán gondolkodik, és közbe rájön bizonyos összefüggésekre. Ezt a technikát én is megpróbáltam alkalmazni, és szerintem működik!