Egyszerre személyes és univerzális témákat feldolgozó képregényekkel is nevezett Lamm Lenke mindkét kategóriában az Alfabéta-díjra, a jelöltekkel készült interjú sorozatunkat vele folytatjuk. A kérdező Szekeres Nikoletta.

SzN: Két képregényed lett jelölt, mindkét kategóriában. A Nem vagyok ideális leplezetlen őszinteséggel beszél arról, hogy milyen elvárások alapján tekintünk a testünkre, magunkra. Mi inspirált téged abban, hogy erről beszélj és éppen egy képregényben?

LL: A testkép az a téma, ami a mai napig a legjobban foglalkoztat. A Nem vagyok ideális így sokáig érlelődött bennem, ezért szinte egy felszabadító hullámként tört elő belőlem tavaly nyáron. A racionalitás helyett a tudatalattira támaszkodtam a munkafolyamat közben, ez a megközelítés sokkal értékesebbnek bizonyult, mint a görcsös túltervezés.

Az inspiráció egyrészt a saját testemhez fűződő, folyamatosan alakuló kapcsolatomból, másrészt abból a felismerésből fakad, hogy sokaknak van igénye változatos külsejű karaktereket viszontlátni a történetekben. Nem gondolom lerágott csontnak a body positivityt. Bár az előző évtizedben sokszor előkerült, még mindig vannak kevésbé körbejárt kérdései, a Nem vagyok ideálist pedig egy jó alkalomnak éreztem, hogy hozzájáruljak ehhez a számomra fontos kérdéskörhöz. Reprezentáció segítségével az olvasó a saját érzéseit is könnyebben közelíti meg, így mindennél fontosabbnak tartom a testek leplezetlensége mellett az érzelmi világ leplezetlenségét is. Őszintén írni a testünkről egy hihetetlen nehéz folyamat. Legalábbis számomra az volt. A testünket nagyon sokféleképpen lehet megközelíteni és szeretni, ez a történet csak egy példa erre. Remélem, a képregény másokat is egy saját belső utazásra hív és a karakter, aki megjelenik az oldalakon rezonál emberekkel. Azt hiszem, ezért érdemes történeteket mesélni. 

SzN: Másik alkotásod az önálló képregényfüzetek között indul, egy költőibb, metaforikusabb, mégis kézzel fogható történet a veszteségről, búcsúzásról, hogyan alakult benned és hogyan érte el végső formáját az Itthagytad nekem a zajt? 

LL: Úgy gondolom, az Itthagytad nekem a zajt tipikusan egy olyan történet, amit ha nem írok ki magamból, akkor belebolondulok. Vannak ugyanis érzések, amelyeket máshogyan nem lehet feldolgozni. A képregénykészítés folyamata számomra sokszor a saját gondolataim átrágására is szolgál, szinte terápiás jelleggel bír. Az emlékképek felidézése így egy természetes helyzetté válik. Ilyenkor kerülnek elő a Kádár-kockák, a magyar vidék képei és általában a közös valóságunk. Szeretem, amikor az olvasókban ez a közös valóság saját asszociációkat idéz fel. Ezek alapján azt gondolná az ember, hogy nehezen adom ki a személyes jellegű munkákat a kezeim közül, de épp ellenkezőleg: valahogy erőt találok a sebezhetőségben.

A történet a nagymamámmal a halála előtti ellentmondásokkal teli kapcsolatunkat írja le. Arról szól, hogyan válik az ember felnőtté a saját családjában és a rokonok reakciójáról a változásra. A nagymamámmal töltött időben egyszerre találom meg a csodálatos gyerekkori mesevilágot és a szorongást, az őszinteség kerülését. A képregény így összességében az önzetlen szeretetről alkotott elképzeléséről, annak összeomlásáról és újra felépítéséről szól. A gyerekkorba való visszavágyódást egy keserű, de öntudatos felnőttkori magány kíséri. Azt hiszem, sokan tudnak ezzel a jelenséggel azonosulni.

A szöveges absztrakció, amit említesz, számomra egyrészt csupán egy adódó lehetőség, hogy szórakoztassam magam és játsszak a nyelvvel, másrészt a történetek énközpontúságát hivatott kikerülni. A szavakat, képeket mindenki a maga világára, a saját tapasztalataira formálhatja és ez az, ami igazán izgalmas benne.

SzN: Ha jól látom, filctollal készíted a képregényeidet, a stilizált képek sok asszociációt váltanak ki, hol a hetvenes évek Kádár-kockás Magyarországára repítenek vissza, hol expresszív képeken keresztül értelmezzük a gondolatokat. Mesélj arról, hogyan jutottál el ezekhez a technikákhoz?

LL: A színes filctollak gyerekkorba és az önfeledt rajzolásba való visszanyúlásnak az eszközei. Először az Itthagytad nekem a zajt képregényben kísérleteztem vele, pont erre az asszociációra építve. Nagy inspirációim voltak a nagymamám rajzai is a képregény megalkotásában, érdekesnek tartom, ahogy a vonalvezetése tovább öröklődött és átalakult. 

 A legtöbb dolog, amit mesélek, valami belső folyamatot ír le. Ilyenkor szeretek nemcsak a szavaimra, hanem vizuális megjelenítésre is támaszkodni, különböző eszközökkel. A mintázatok, gesztusok hullámzásával szoktam kísérletezni, amikor megtervezek egy oldalt. Nem hiszem, hogy túl sok panelt rajzoltam az életemben, szeretek kilépni a keretekből és egy vizuális flow-val létrehozni az olvasási irányt. Engem elvarázsolnak a minták. A testünk mintái, az emlékezetünk mintázatai, ráncok, mint csíkok, szeplők, mint pöttyök, falusi fémkerítések és csirkehálók. Szeretem ezt a fajta játékos, naiv leegyszerűsítést.

Nem hiszem, hogy valaha leteszem a színes filceket, de a jövőben mindenképpen a képi kísérletezésre, új eszközök kipróbálására fordítom a figyelmemet, hiszen még rengeteg anyag van, amik azt várják, hogy megtaláljuk bennük a kifejezőképességet.