Ki hitte volna: egyszerre négy Bonelli-képregény „fut”, de legalábbis poroszkál Magyarországon.
Cs. Horváth Tibor történelmi érdeme, hogy annak idején elsőként közölt Bonelli-képregényt magyarul (Storia del West, avagy Történetek a Vadnyugat hőskorából) a Magyar Ifjúságban, még ha szokásos módszerével át is szabdalta a sztorikat. Aztán a Krampusz 1. számában volt egy rövid Mister No, a Menő Manó 7. számában pedig egy pároldalas Tex – és sokáig semmi.
Önálló kiadványként először a Fumax próbálkozott 2007-ben a Dampyrral, ám 6 szám után kiderült, hogy az országos terjesztés „túl sok” náluk a fumettinek. 2014-től a Frike már óvatosabban járt el (eleinte még a Fumax logisztikai támogatásával), és a Dylan Dog, majd az újrainduló Dampyr már jóval kisebb példányszámban, gyakorlatilag rendezvényes-webshopos forgalmazásban szerezhető be.
Most pedig egyszerre két új sorozat is indult, ráadásul egy újabb kiadó is beszállt. A Frike által kiadott Morgan Losttal egy időben jelent meg a GooBónál a Dragonero első része.
Az elmúlt pár évben rengeteg olasz képregényt vettem és olvastam el, főleg Bonelliket. Sok kiválóan szórakoztató cuccot fedeztem fel, de bevallom, a két új cím egyike sem keltette fel különösebben az érdeklődésemet. Miután azonban Giovanniék ezúttal is felkértek a fordítás lektorálására, alaposabban elolvastam a Morgan Lostot – a Dragonerót pedig megvettem Tálosi „Spuri” Andrástól a fesztiválon.
Bár nem gondolom, hogy bekerülne a három kedvenc Bonelli-sorozatom közé, a Morgan Lostról javult a véleményem. Főleg azért, mert remekül van rajzolva. Tetszik a piros kísérőszín használata is – amitől a Frike a magyar kiadásban sajnálatos anyagi okokból kénytelen volt eltekinteni. Igaz, ez a használat nem volt teljesen következetes, hiszen az indokolja, hogy Morgan Lost a színvakságnak abban a különleges válfajában szenved, hogy a piros az egyetlen szín, amit lát. De hát az olvasó nem az ő szemszögéből látja a történéseket, és a piros azokban a jelenetekben is szerepel, amelyekben nincs is ott Morgan…