A 2018-as Alfabéta-díjat kép-regény kategóriában kapja a Nyugat + Zombik, Csepella Olivér képregénye (Corvina, 2017).
A képregényt Beck András művészetkritikus (MOME) méltatja.
A húszéves Karinthy Frigyes ifjonti és fellengzős gondolatából indulok ki, aki azt írta fel jegyzetfüzetébe, hogy „ha az Ember Tragédiá-jából nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötletét – ha soha meg nem írja, csak a tervet, a dráma meséjét, néhány szóban, ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa, s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét.” Ennek mintájára kockáztatom meg azt a jóval szerényebb kijelentést, hogy, ha Csepella Olivér a Nyugat + Zombiknak csupán az első fejezetét írja meg, műve akkor is mérföldkőnek számítana a magyar képregény történetében.
Mi tehát az átütő ebben az alapötletben, és mi az, amit átütött? Karinthy gondolatát szem előtt tartva, érdemes megállnunk magánál a címnél. Nem olyan hatást tesz ez, mint egy nagy asszociációs holdudvarral rendelkező ötlet gyorsírásszerű lejegyzése, rögzítése? Nyugat + Zombik. Ez az pluszjellel összekapcsolt két szó nemcsak ötletnek, de címnek is telitalálat. Gondoljuk csak meg, mennyire más lenne egy leíróbb, értelmezőbb cím e helyett a recept-szerű formula helyett! Mondjuk a „Zombiölő nyugatosok”, „Vérfürdő a New York kávéházban” vagy - Szép Eszter interjú címnek jól működő leleményét kölcsönvéve - „Élőhalottak a hallhatatlanok ellen”.
A Nyugat + Zombik, csak így magában, odavetve, egyszerre elnagyolt és lényegre törően pontos. Az egymás mellé rendelés, az összekapcsolás és az összeadás együttes ökonómiájával hozza össze a nyugati kultúrkört és a Nyugat folyóirat körét a vérszomjas élőhalottakkal és a poraiból föltámadt ősmagyar varázserővel. Az irodalom magaskultúráját a zombi-horror populáris képzetkörével. És ezek, mintegy varázsütésre, kölcsönösen úgy hatnak egymásra, mint egy jó adag élénkítő injekció. Az írók is, a zombik is erőre kapnak ettől a plusztól. Csepella Olivér címmé párolt ötletének laza gesztusával két kulturális színtér, két kulturális tábor találkozási terepévé teszi a képregény médiumát, és ugyanezzel a mozdulattal ki is tágítja a terét.
Művének elején ugyanilyen nagyvonalúan, de már a médium sajátos lehetőségeit kiaknázva rántja össze az időt és a teret, amikor a felvezető pogány szeánsz utolsó képkockáját - melyen az óriási, göcsörtös, forgószélszerű csodafát látjuk - ezzel a szöveggel látja el: AZ ERZSÉBET KÖRÚT ÉS A BARCSAY UTCA SARKA 1000 ÉVVEL EZELŐTT. Erre következik aztán a New York Kávéház épületének címoldala. Mindez világossá teszi, hogy a címbeli pluszjel a képregény, mint médium eszköztárának és hatásmechanizmusának védjegye is itt, az a plusz, amit így csak a képregény médiuma tud nyújtani, a képek és szövegek tagolt egymás mellé helyezésében rejlő kreatív potenciál piktogramja.
Ahhoz azonban, hogy a műnek ez a plasztikusan demonstrált alapötlete valóban átütő lehessen, olyan látványosan indítsa be az olvasók képzeletét, ahogy azt a Nyugat + Zombik tette, melyből sokáig csupán néhány képkocka vált ismertté, nagyban hozzájárult még valami: a mű vizuális világa, a rajzolt karakterek dinamikussága, az alakteremtés és az alaphelyzet humoros invenciója. Ezek az újjászületett íróalakok ugyanakkor annyira a régi, jól ismert énjükhöz is kötődnek, hogy az egész mű skicce egy gigantikus kulturális vérátömlesztés álmát ébreszti fel abban is, aki csak néhány képkockáját látta.
Ennek köszönhető, hogy a Nyugat + Zombiknak egyik napról a másikra kultusza lett, és egyetlen lendülettel túllépett a képregény színterének kis körein. Ez a tény korántsem külsődleges adat, a műről leválasztható adalék, hanem mifelénk páratlan tett. Csepella Olivér művének ígéretével áttörte a falat, átlépte azt a képzeletbeli, de nagyon is létező és eleven határt, ami a képregénykultúrát még mindig markánsan elválasztja a kultúra egészének regiszterétől.
Mindehhez azt teszem hozzá, hogy Csepella Olviér végül megírta és befejezte a Nyugat + Zombikat. A magyar képregény történetében megszületett az első könyvnek látszó tárgy, egy 260 oldalas vaskos mű, szemrevaló graphic novel, rajzolt regény. Gondolhat ki-ki bármit a kész műről, az előzőleg mondottak fényében olyan fegyvertény ez, ami bőven elég az Alfabéta-díjhoz.
A 2018-as Alfabéta-díjat kép-novella kategóriában kapja a Noname, Felvidéki Miklós képregénye (szifonline.hu, 2017).
A képregényt Szép Eszter, a Magyar Képregény Szövetség Ügyvivője méltatja.
Az idei Alfabéta-díjjal kitüntetett képregény főszereplője, a névtelen róka világok között egyensúlyozó karaktere végigkísérte Felvidéki Miklós képregényes karrierjét -- azaz a fél életét, hiszen már annak a képregénynek is ez a figura a főszereplője, amellyel Miklós tizenhét évesen harmadik lett a Luzerni Fumetto Nemzetközi Képregényfesztiválon (Pinkhell, 2007, 3. szám, 31-34.). Miklós stílusa sokat változott az első publikált Noname-képregények óta, finomodott a vonalvezetés, radikálisan átalakult a színkezelés. A róka azonban ugyanazzal a tapintatos kíváncsisággal ingázik valós és képzelt, evilági és túlvilági, múlt és jövő között, amivel Miklós több, mint tíz évvel ezelőtt kutakodni küldte.
A Noname-képregényekben egy-egy banálisnak tűnő részlet indítja a történetet, például egy vidéki ház kitakarítása, egy utazási prospektus lapozgatása, vagy, a most díjazott képregényben az ablakon beszűrődő zaj. Történet alatt pedig természetesen nem akciódús eseménysort értek, hiszen a sorozat elemei pár oldalas képregények, hanem érzékeny kérdésfelvetéseket és asszociációkat, amelyek a nekik szentelt figyelemnek köszönhetően a változás és a frappáns csattanó lehetőségét hordozzák.
A 2017-ben a Szépirodalmi Figyelő folyóirat online felületén, a Szifonline.hu-n megjelent Noname-képregény színekben és -- bár nem tartalmaz szöveget, és a kísérőzene sem jár hozzá -- zenében adja vissza az álom és ébrenlét között lebegő világot. Az ablakán beszűrődő ismeretlen zenére (amiről később kiderül, hogy énekhang) zsigerileg reagáló, megbabonázott róka azonnal veszi párnáját és felpattan ágyából. A képregény magenta-árnyalatokra és zöldekre épülő színvilága sejtelmes és egzotikus, csábító és fenyegető, akárcsak az ismeretlen ének. Az alvajáró róka céltudatosan, de csukott szemmel vág át a magára hagyott strandon, ússza át a tengert, vándorol panelról panelra. Az eltökélt haladás és a vakság közötti ellentmondás, továbbá az, hogy csak a harmadik oldal utolsó paneljában tudjuk meg, hogy a bolyongás oka az ormokon ülő szirén hívogató dala, feszültségben tartják az olvasót, és erős dramaturgiai ívet teremtenek a mindössze négy oldalas történetben.
Az utolsó oldalon aztán kiderül, hogy a szirén varázserejú éneke több lényt vándorlásra bírt, és nem a róka az egyetlen, aki álmát és nyugalmát a szirén szigetén találja meg. A történet végén azonban nem hallgat el a szirén, dala továbbra is betölti a teret, és immár az olvasót hívja, hogy hagyja magát megbabonázni és keljen útra: járja be ő is, járja be újra azt a képregényes utat, amelyen a róka végigment. Ezen a ponton fontos visszakanyarodnunk az első oldal hangjegyeihez, és felismernünk: a hangjegyek fekete körei és a névtelen róka megbabonázott, egyetlen kimerevített pillanatra tágra nyílt szemének hasonlósága nem véletlen. A szirénénekben, az útban, és magában a képregényben önmagunkat fedezhetjük fel.
Gratulálok Felvidéki Miklósnak az Alfabéta-díjhoz, és remélem, újra rendszeresen olvashatunk tőle Noname-képregényeket.
Túl régen olvastunk új képregényt Pilcz Rolandtól, és ő is érezte, hogy a helyzet tarthatatlan. Ám ahelyett, hogy végre lezárta volna Kalyber Joe immár hat éve befejezésre váró történetét, inkább fogta magát, és indított egy újat – amely ráadásul a Kalyber egyik mellékszereplőjéről szól. (Számítógépes szövegszerkesztővel ugyan nem nagy ügy újra meg újra bemásolni a teljes nevét, de maradjunk a Kay-nél, ahogy maga a képregény is.)
Kovács Milán egészen egyedi jelenség a magyar képregényes szcénában. Míg a legtöbb gyűjtő kiadványokat vagy a megjelent kiadványok eredeti oldalait halmozza fel, minden bizonnyal Milánnak van a legnagyobb kollekciója képregényrajzolók által készített egyedi rajzokból (legalábbis idehaza). Évente többször kiutazik nemzetközi képregényfesztiválokra, ahol átveszi az interneten keresztül megrendelt rajzokat, már befutott szupersztároktól és ígéretes tehetségektől egyaránt. Ahogy Milán sem nevezhető tipikus gyűjtőnek, pár évvel ezelőtt alapított egyszemélyes kiadója, a ZSIGER.hu is nagyon egyéni utat jár be, és ennek egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka a fesztiválra megjelent újdonsága.
A 2005-ben alapított Roham agresszív fantasztikus magazin négy éven át viszonylag kiszámítható időközönként jelent meg, aztán úgy tűnt, a 2009 decemberi, 9-es lesz az utolsó. A 10. szám bemutatója ugyanis pár hónappal később be volt harangozva, ám magát a lapot hiába vártuk. Igaz, valamivel később teljes terjedelmében felkerült a netre, ám fizikai valójában csak a szerkesztőség tagjainak jutott belőle példány. Persze akárhányszor összefutottam Korchma Zsombor főszerkesztővel, mindig biztosított róla, hogy dolgoznak a következőn.
A 14. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon adták át a Magyar Képregény Szövetség képviselői a 2017-es naptári év folyamán megjelent legjobb új magyar képregényeit elismerő Alfabéta-díjakat.
