A francia képregényiparban minden más, mint Amerikában - interjú Németh Gyulával
Folytatjuk a december 3-i Hungarocomix előtti beszélgetések sorozatát. Második interjúalanyunk Németh Gyula illusztrátor és képregényrajzoló, aki jelenleg a francia piacra készülő történelmi tárgyú "Pitcairn: A Bounty lázadói szigete" sorozaton dolgozik. A rendezvényen legújabb illusztrált kötetét, a Bestiarium Hungaricumot dedikálja.
Bayer Antal: Két és fél évvel ezelőtt a Korcsmáros Pál-díjad kapcsán jelent meg veled egy hosszabb interjú az MKSZ-honlapján, amelyben elmondtad Cserkuti Dávidnak, hogy egy francia képregényen dolgozol. Azóta a Pitcairnnek, ennek a négyrészes történetnek már a harmadik epizódja is elkészült, néhány héttel ezelőtt jelent meg. Ehhez kapcsolódnak a kérdéseim is.Mennyire ismerted, mennyire kedvelted a francia képregényeket, mielőtt elvállaltad ezt a munkát?
Németh Gyula: Csak nemrég kezdtem franciául tanulni, szóval eddig akkor tudtam csak francia képregényeket olvasni, ha találtam spanyol vagy angol nyelvű kiadást. Főleg rajzolókat követek, Lauffray, Ralph Meyer, Corentin Rouge és még sokan nagy kedvenceim lettek.
BA: Mik voltak azok a tényezők, munkamódszerek, viszonyulások, amelyek nagyon mások, mint az amerikai képregényiparban?
NGy: Csak néhány amerikai képregényen dolgoztam, de nagyon sok forrásból hallom, hogyan zajlanak a dolgok arrafelé, és ezek a hírek megegyeznek a tapasztalataimmal, szóval nyugodtan mondhatom, hogy nagyrészt minden máshogy működik. De a francia képregények között is nagy különbségek vannak. Az amerikai képregényeimbe soha nem szólt bele senki, megkaptam a forgatókönyvet, megcsináltam, minden „awesome” és „great” volt. Kész, passz. A Pitcairnnél viszont majdnem napi kapcsolatot ápolok az írókkal, akik a szerkesztési munka nagyrészét is viszik. A rajzok szakmai részébe persze ők sem szólnak bele, de nagyon szigorúan veszik a történetmesélés menetét, ami még az átlag képregényekhez képest is extrán nehéz a Pitcairnben, mert nagyon sok szereplős a történet. Cserébe én is beleszólok, ha valami nekem nem tetszik a forgatókönyvben.
A 2023. december 3-i Hungarocomix előtt megkérdeztük a képregényes szcéna néhány képviselőjét, hogy mely újdonságokat várják legjobban.
A Hungarocomixra szeretettel várjuk a gyerekeket! Számukra három egymással összefüggő, de külön-külön is izgalmas rajzos workshoppal készülünk: 
A 2005-ben alapított 
A szuperhősös képregényeket a második világháború alatt sok frontkatona is olvasta, ám az 1950-es évektől – és különösen a Comics Code bevezetése után – egyre fiatalabbaknak szóltak ezek a füzetek, ahogy egyébként a többi amerikai mainstream zsáner is. Bár hivatalos statisztikák nem léteznek, több egyértelmű jel is igazolja, hogy ma már viszont a szuperhősös címek vásárlóinak a többsége (fiatal) felnőtt. Az idáig elvezető folyamat Amerikában Európához képest 10-15 éves fáziskésessel az 1980-as évek közepén indult, olyan, ma már kultikus művekkel, mint Moore és Gibbons Watchmenje, a Frank Miller által végbevitt Batman-megújítás és – utólag visszatekintve már nem annyire jelentős mértékben – John Byrne modernizált Supermanje. Számomra azonban az amerikai szuperhősös képregény „felnövésének” talán a legékesebb bizonyítékát a DC Comics 1989 környékén indított-újraindított sorozatai adták. Ezek közül is kiemelkedőnek tartom a ma is remek olvasmányélményt nyújtó Keith Giffen-féle Legion of Super-Heroest, vagyis az (akkori) új sorozat első 39 számát.
2023. június 26-i közgyűlésén a Magyar Képregény Szövetség elfogadta a