Az Európai Bizottság és az Európa Tanács pályázatán részt vehetnek az Európai Kulturális Egyezményt aláíró országok (köztük Magyarország) diákjai, a felső korhatár az utolsó középiskolás év.

Témakörök:

- Van beleszólásod az iskolai vitákban?
- Mindenkit elfogadnak az iskoládban?
- Minden diák egyenlő bánásmódban részesül?
- Milyen mértékben jelennek meg az iskoládban az emberi jogok és más közös társadalmi ügyek?
- Mit jelent számodra a demokráciáról és az emberi jogokról szóló oktatás?
- Milyen módon szeretnéd népszerűsíteni az ötleteidet?

A képregény maximum 8 képből állhat, és egy oldalon el kell férnie. Beküldés elektronikusan, maximum 1 MB méretű PDF fájlban. A képregényt angol, francia vagy német nyelven kell elkészíteni, illetve ha más nyelven készült, mellékelni kell az angol francia vagy német nyelvű fordítását.

A nyertes pályázó munkája nagy médianyilvánosságot kap, mivel meg fog jelenni az EU-s intézmények honlapjain. A 10 legjobb pályaműből pedig egy rövidfilmet készítenek, amely hozzájárul az emberi jogi és állampolgári oktatás fejlesztéséhez.

A pályaműveket a comicstrip.competition@coe.int e-mail címre kell elküldeni, 2013. december 24-ig.

A teljes kiírás itt olvasható (angolul).

A hétvégén megrendezett V. Szegedi Képregényfesztiválon az egyik előadásban megemlítődött Robert Crumb neve. Aki megemlítette, Szabó Zoltán Ádám volt, az előadás címe pedig: "Részletek a hazai képregénytörténet egyik nem létező fejezetéből - avagy ismerkedés az utóbbi három évtized hazai underground képregényeivel."

Az előadás három kulcsszava a nemlétező, a hazai és az underground voltak, ezért is örvendetes, hogy Robert Crumbról is szó esett, még ha csak mintegy mellékesen is. Robert Crumb arra volt/van és lesz példa, hogy az amerikai képregényes underground meghatározó alakja, és magyarul nem olvashatunk tőle semmit.

Crumb 1968-ban indította útjára a Zap Comixot. Ez egy olyan rendszertelenül megjelenő kiadvány volt, amely politikailag a meglehetősen Vietnam-kritikus hippimozgalmakhoz állt közel, stílusa nagyon ironikus, rajzai eltúlzottak és groteszkek voltak. Crumb nagyon szkeptikus volt az elfogadott amerikai kultúrával szemben, és az ezidőtájt virágzó pop arthoz hasonlóan ő is átdolgozta, ő is apró ironikus változtatásokkal dolgozta át a korábbi évtizedek képregényes felhozatalát.Amit azonban máshogy csinált, mint a pop art (mint Lichtenstein), az az, hogy nem csak a képregények tartalmát emelte át/ironizálta, hanem a formáját is. Vagyis míg a pop art alkotói képregényes szereplőket és helyzeteket emeltek át a képregényekből a festményeikbe, addig Crumb a képregény formanyelvét ironizálta szét egy másik képregényben, a Zap Comixban.

Hogy mennyire meghatározó is az, amit Crumb művelt, azt négy pontban lehet összefoglalni:

A rendező Somogyi-könyvtár honlapján immár megtekinthető az 5. Szegedi Képregényfesztivál teljes programja.

A rendezvény plakátját Pilcz Roland képregényrajzoló készítette.

Az idei fesztivál kiemelt témája Móra Ferenc munkássága, amely a közös rajzolás feladataként is szolgál.

Kiállítások:
- A Nemzet Színészei – "KovZsi" Kovács Zsigmond portrékarikatúrái
- „Képet öltött" irodalom – Rejtő Jenő híres figurái képregényeken
- X év az X-embörökkel

Előadások:
- Modern idők – A nyolcvanas évek amerikai képregénytörténete (Szabó Gergő és Váradi Gábor)
- Ö, mint önbíráskodás – Az önbíráskodás lélektana az álarc mögött (Róka László pszichológus)
- Mozgó képregények – a rajzfilm és a képregény párhuzamos története (Kertész Sándor)
- Az adaptáció kísértése - irodalom és képregény (Bayer Antal)
- Rejtő Jenő nőalakjai Korcsmáros Pál szemével (Korcsmáros Gábor)
- Kalyber: 18 év (Pilcz Roland)
- A magyar underground képregény 30 éve (Szabó Zoltán Ádám)
- Mítoszteremtés Neil Gaiman Sandman-sorozatában (Lipták Renáta)

Képregényvásár a kiadói standoknál: Fumax, Képes Kiadó, Kingpin, Linea Comics, Nero Blanco Comix, Pesti Könyv, Vad Virágok Könyvműhely

Rögtönzött rajzolói feladat, várható résztvevők: Erhardt Domonkos, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco), Fekete Attila, Garisa H. Zsolt, Halter András, Kasza Magdolna, Koska Zoltán, Kovács Zsigmond, Pádár Ádám, Pilcz Roland, Rozgonyi Zalán, Sárdi Katalin, Szebeni Péter, Tálosi András, Vörös Édua, Váradi A. Gábor és Szabó Gergő.

Újdonságok:
- Bayer Antal: Az adaptáció kísértése
- EpicLine 3
- Kalyber Joe 1 (új kiadás)
- Marvel + 12 (2013/6)
- Móra Ferenc, a soktudományú ember (Rusz Lívia és Zórád Ernő képregényeivel)

Míg az előző három kötetet gyors egymásutánban pótoltam be, és kisebb csömöröm is támadt a hirtelen romantika-áradattól, a folytatásra tíz hónapot kellett várni. A kihagyás kifejezetten jót tett a Nana-mangához fűződő viszonyomnak, megint tudtam élvezni a történetet, és egy időre el vagyok telve vele, nem sürgős a folytatás.

A hosszabb kényszerű szünet után kellemes meglepetésként ért, hogy nem kellett fellapoznom az előző köteteket ahhoz, hogy ismét elhelyezzem magamban, ki kicsoda, ki kivel milyen kapcsolatban áll. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy a korábbi epizódok elég emlékezetesek voltak ahhoz, hogy megalapozzák a hátteret, másrészt pedig Yazawa Ai ügyesen, tolakodásmentesen idézi fel a korábbi eseményeket, beszélgetéseket. A sorozat fő erényének tartom ezt a kényelmes folyamatosságot, az alkotónő igazi mestere a történetszövésnek.

Közel fél éve már, hogy elindult a Marvel +-ban az első magyar nyelvű Thor-képregény, az Astonishing Thor című minisorozat. Az eredetileg ötrészes ciklus utolsó két epizódját egyszerre kaptuk meg a lap idei hatodik számában, így most már kiegészült, és ígéretünkhöz híven írunk is róla.

Nem állítanám, hogy lelkesen. Nem egyszer megkaptam már a Kingpin kiadó vezetőjétől, hogy a Marvel-képregényekről szóló kritikáimban dicsérő szavakkal indítok, aztán menetközben derül ki, hogy mennyi problémám van vele. Most nem érhet ilyen vád, ugyanis azonnal kibököm, hogy ennek a minisorozatnak igen csekélyek az érdemei a szememben.

Gyorsan végzek is a pozitívumok felsorolásával. Ez az első magyar nyelvű Thor-történet, ami persze jó dolog, és tök jól jött ki, hogy pár nappal a második Thor-film előtt vehetik kézbe az olvasók. A rajzok többnyire jók, de legalább nem rosszak. A történet kerek, és a megértése nem igényel különösebb előzetes ismereteket sem a viharestenről, sem a többi szereplőről. Van erkölcsi tanulsága, győz a jó, a rosszak elismerik vereségüket, belátják tévedésüket, vagy legalábbis megbékélnek a helyzettel.

Ezzel tulajdonképpen le is írtam, hogy milyen egy közepes, felejthető szuperhősös képregény.

Daredevil megérdemelte, hogy legyen végre saját magyar nyelvű kötete. Azt már kevésbé érdemelte meg szegény Matt Murdock, hogy Fenegyereknek hívjuk, bár nem is annyira a név zavar, hanem az, hogy ennek semmi köze a mellkasán díszelgő dupla D-hez. Meg hát nem is igazán szokott ő fenegyerekként viselkedni.

Az eredetileg leginkább krampuszra emlékeztető figura tragikus sorsa ellenére ugyanúgy nem komolynak készült, mint a Csodálatos Pókember, akihez már a bemutatásakor is kapcsolni igyekeztek megalkotói, hiszen még a Daredevil #1 címlapjára is felpakolták a képét, az akkoriban még menőbbnek számító Fantasztikus Négyessel együtt. Hát igen, bár Stan Lee és Jack Kirby fő újításának a „problémás” szuperhőst tekintjük, azért az első években legalább ennyire fontos szerepet játszott a történeteikben a humor, a könnyed hangvétel. Nem hiányzott persze a didaktikus célzat sem: ha a megvakult Matt Murdock képes felülkerekedni a fogyatékosságán, a fiatal olvasónak sem lehet mentsége, tessék összeszedni magát, és végezni rendesen a dolgát, ha nem is feltétlenül szupergonoszok püfölésével.

Még nincs két éve, hogy Huszka Zsombor szerzői kiadásban megjelentette első képregényét, negyedévre rá már jött a második Dudás Győzővel közösen, idénre pedig már megsokszorozódtak a munkái, méghozzá angol nyelven, az amerikai független képregény piacán. Az októberi képregénybörzén mindegyiket megismerhette a hazai képregényes közösség is, így hát úgy véljük, érdemes írni róluk, hiszen vannak jó páran, akik ellenőrizni tudják saját példányukban, hogy egyetértenek-e véleményünkkel, észrevételeinkkel.

A Saint Chaos 1. részéről már írtunk, és úgy gondoljuk, legközelebb majd akkor vesszük szemügyre, ha befejeződött a történet, ezért az alábbiakban csak érintőlegesen lesz szó a minisorozat második részéről. A fő téma a New York-i ComicConra megjelent R. E. M., egy 176 oldalas, fekete-fehér, keménytáblás graphic novel, amelyet Ryan Colucci író Kickstarter projektként valósított meg a Spoke Lane Entertainment közreműködésével.

Úgy tűnik, a crowdsourcing, avagy közösségi előfinanszírozás Amerikában már elég jól működik, az R. E. M. mindesetre ékes bizonyíték erre, hiszen 30 nap alatt a megcélzott 7 ezer dolláros összegnek több, mint a dupláját sikerült összegyűjteni felajánlásokban. Hozzá kell tenni, hogy az alkotók nem árultak zsákmacskát, hiszen a projekt indulásakor már közzétették az első 30 oldalt a Kickstarter oldalukon, így a támogatók elég pontosan tudhatták, mihez adják a pénzüket.

Kovács Milán interjúsorozata Huszka Zsomborról bőségesen szolgál információkkal arról, hogy miképp került kapcsolatba az íróval, és hogyan folyt a munka, így ezekre nem térünk ki az alábbiakban.

„Képet öltött" irodalom: Rejtő Jenő híres figurái képregényeken

Rejtő Jenő író képi világát leginkább a képregény műfaja tudta megragadni, melynek legsikerültebb darabjaiból nyílik kiállítás az 5. Szegedi Képregényfesztivál alkalmából. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Korcsmáros Pál adott igazi karaktert a P. Howard által kitalált figuráknak, úgy mint Piszkos Frednek, vagy Fülig Jimmy-nek. A szőke ciklont 1961-ben rajzolta meg, az utolsó 1973-ban a Piszkos Fred közbelép volt. A 14 műből 13-at a Füles megrendelésére készített el, a kakukktojás Az elveszett cirkáló volt, amely a Lobogóban jelent meg 1968-ban. A rejtvényújság háromoldalas folytatásokban közölte ezeket a Rejtő-adaptációkat.

Korcsmáros Pál mellett olyan híres rajzolókat is megihlettek a történetek, mint Zórád Ernő, Fazekas Attila, M. Halasi Éva, Gugi Sándor vagy Endrődi István. A forgatókönyv a legtöbb esetben Cs. Horváth Tibor munkáját dicséri. Korcsmáros Pál eredeti, fekete-fehér, tussal rajzolt kockáit Garisa Herman Zsolt dolgozta át. Visszanyúlt a Rejtő-regényekhez, és újraalkotta a képregények szövegkönyvét, retusálta, kiegészítette azokat, sőt, ha szükség volt rá, akár új szereplőket is alkotott.

Az 5. Szegedi Képregényfesztiválhoz kapcsolódó kiállítás a Somogyi-könyvtár földszinti kiállítóterében tekinthető meg 2013. november 14-től december 11-ig.

Hosszú mangasorozat köztes köteteiről kritikát írni nem könnyű vállalkozás, főleg, ha már ilyen magas sorszámnál tartunk. Aki idáig eljutott, már csak nem fogja abbahagyni, aki még bele sem kezdett, aligha fogja ezzel kezdeni. Akinek eddig tetszett, az apró bírálatot is nehézményezheti, aki a korábbi kötetekből csak csipegetett, nem valószínű, hogy egy ilyen írás hatására változtasson a véleményén. De hátha mégis pont ettől kap kedvet valaki, hogy tegyen egy próbát a sorozattal, hátha akadnak olyan olvasók, akik szeretik ütköztetni saját élményeiket másokéival.

A Ruróni Kensin 13. része ráadásul különleges fontossággal bír, még ha ezúttal nem is a tartalmából következően. A 2007 őszén indult magyar nyelvű sorozatból előbb negyedévente jelent meg kötet, majd félévente, tavaly pedig már csak egy, az is még áprilisban. Tehát másfél évet kellett várni a folytatásra, ami több, mint szokatlan. Mivel pedig pár hónappal később a MangaFan többi sorozata is elakadt, kezdtünk aggódni. A magyarázatot az egyik nyári Mondóból tudhattuk meg, gondok támadtak a jogtulajdonossal, a tárgyalások elhúzódtak, de immár sikerült megegyezésre jutni, és október elején három másik sorozattal együtt a Kensin is folytatódni tudott.

Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a Pesti Könyv Lucky Luke-sorozatában A 20. lovasezred következik, mert az egyik kedvenc epizódomról van szó. Most pedig, hogy már megjelent, el kéne mondani, hogy miért is.

A történet eredetileg 1964-ben jelent meg a Spirou hetilapban, majd rá egy évre kötetben is. Az író, René Goscinny legjobb időszakának a kezdetén járunk, a Lucky Luke-sztorival párhuzamosan egy másik hetilapban, a Pilote-ban a hatodik Asterix-epizód fut, amelyben a kis gall harcos Kleopátrát keresi fel Egyiptomban, az egyre növekvő siker hatására a szerző valósággal sziporkázik. A mozikban és főleg a sűrűsödő televíziós vetítéseknek köszönhetően még javában tart a western divatja, újabb generáció fedezi fel a John Ford, Raoul Walsh és Howard Hawks klasszikus filmjeit, de az Egy maroknyi dollárral bekopogtat már Sergio Leone is, a következő években párhuzamosan fut a klasszikus vadnyugati hősöknek és azok paródiáinak a karrierje.

Képregényes rendezvény után mindig a bőség zavarával küzd az ember, azt sem tudja, hová kapjon, mivel kezdje, és aztán miről írjon először. Ezúttal a könnyebbik végén fogtam meg a dolgot, a rövidebbeket vettem előre.

Ahogy közeledett a börze időpontja, úgy szaporodtak az utolsó pillanatig rejtegetett kiadványok. Illetve, persze, hogy nem rejtőzködtek a szerzők vagy kiadók, csak nem tudták, sikerül-e elkészülniük időben. Mi pedig jegyzetelgettük, hogy mit szerezzünk be, és hát az a helyzet, hogy nem mindenkinek futja mindenre, nem mindenki kíváncsi mindenre, de még csak nem is ugyanazokra – ezért én is csak azokhoz jutottam hozzá, amelyeket nagyon akartam, vagy amelyeknek a szerzői nagyon akarták, hogy meglegyen nekem (vagyis adtak belőle recenziós példányt). Az alábbiakban bemutatottakon kívül még kettőre lettem volna kíváncsi, csakhogy mire eljutottam az egyébként tőlem mindössze öt méterre standoló Fazekas Attilához, hiába mondtam, hogy nekem Mohács kell, azzal fogadott, hogy elfogyott mind az ötven példány, amit kihozott a rendezvényre, a Vagust pedig azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki csak utólag, a fotókat böngészve látta, hogy merre is helyezkedhetett el a rajzolója. Így hát végül öt „kiskiadványt” vettem szemügyre vasárnap óta.

Elsőként Pilcz Roland webcomic-jának, a Tivadar és Ernő páratlan kalandjainak a nyomtatott változatát vizsgáltam be. Roli már előre szólt, hogy valószínűleg ezzel is ugyanaz lesz a problémám, mint némelyik Kalyber Joe-kötettel, vagyis túl kicsinek fogom találni a betűket, de megnyugtattam, hogy a nyáron vettem magamnak olvasószemüveget. (Amúgy annyira nem vészes a helyzet, de azért a biztonság kedvéért feltettem.)

Ami jó benne: Roli jól érzi a strip műfaját, a poénok felépítését, és van füle a párbeszédekhez. A rajzstílus következetes, a színezés egyre profibb.

Ami nem annyira: a két főszereplő nem elég különleges ahhoz, hogy akár csak 50 képsoron át lehessen ragozni őket. Megjegyzem, ezzel a problémával jó pár ismertebb comic stripnek is meg kell küzdenie, úgyhogy ezt nem tartom nagy bajnak, csak kíváncsi vagyok, hogy lehet-e majd ebből többet kihozni. Ebben az első füzetben a szerző azt a megoldást választotta, hogy az utolsó tíz csíkban időutazásra küldte figuráit, ami igazándiból csak szellemes technikai variációkra jó (főcím, szereplők neve, öltözéke, használt betűtípus, stb.). Függőben marad, hogy lesz-e folytatás, ezt talán egyértelműbbé kellett volna tenni.

Összességében abszolút pozitív a mérleg, Pilcz Roland véglegesen bebizonyította, hogy nem „egysorozatos szerző”.

A puding próbája jól sikerült, az EpicLine magazin első számáról szinte kizárólag pozitív kritikák születtek, egyértelmű, hogy a képregényt kedvelő és értő közönséget meggyőzte a 5 Panels. A csapatot most feltehetően leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy ez a szeretet- és elismeréshullám mennyire tud továbbterjedni a már korábban is elért körökön, és jó eladásokat generálva stabil alapokat teremteni a lap fennmaradásához. Kívülről nézve azonban még ennél is nagyobb kihívás a folytatás minőségének a biztosítása.

A második számban már ütött is az igazság órája, ám úgy tűnik, a munka beérett, és a szerencse is Tálosi Andrásék mellé állt. Az lett volna a logikus ugyanis, hogy folytatódjon mindkét megkezdett sorozat, csakhogy már az első szám megjelenése előtt kiderült, a Fekete Holló rajzolójának, Barta Szabolcsnak más irányú elfoglaltsága ezt lehetetlenné teszi, így hát azonnal sort kellett keríteni a következő sorozat bemutatására, amíg az új rajzoló elkészíti a folytatást. Nagy szükség volt arra, hogy ez sikeres legyen, hiszen a Busók története a nagyon jól sikerült átírás dacára egymagában nem biztos, hogy elegendő a magazin színvonalának a fenntartására.

Max Andersson svéd képregényrajzoló és animátor a Primanima fesztivál díszvendége és zsűritagja. Munkái október 22. és 26. között a Roham bár galériájában tekinthetők meg.

"A Roham Bár galériájának falát ember-robotok, autófejű-embertestű fiúk és lányok, kilapított kutyák, elhasznált játékok és egy borotválkozó pisztoly népesítik be. Otthonosan mozognak a mi (humán) világunkban: sétálgatnak a házak között, vásárolgatnak, kocsikázni viszik a gyufákat, és ragasztót szívnak ha bánatuk van. Otthonosságukat a néző sokszor icegfe-ficegve szemléli. Miattuk vagy általuk ilyen torz és rideg a lefestett világ? Ők zökkentik ki a nézőt az otthonosság érzetéből, vagy éppen ezek a groteszk figurák tudják a legjobban megmutatni, hogy az otthonosság igazából csak illúzió?"

Szép Eszter írása a kiállításról a Perezvon's Geometry blogon olvasható.

Az október 22-i megnyitóról Bayer Antal készített néhány képet:

Szuperhősös tematikájú estet tart a Comics Shottail Bar (1074 Budapest, Dohány utca 7.) október 31-én, este 9 órától

Belépés: Jelmezben ingyenes, szuperhősruhában még egy ital is jár pluszban, jelmez nélkül 500 forint.

További részletek a rendezvény Facebook-oldalán.