Death Note 12 - az utolsó rész kritikája
Szép és küzdelmes volt az a négy év, ami a Death Note nyitókötetének hazai kiadása óta eltelt, de mozgalmasságában össze sem hasonlítható a manga nagyjából ugyanennyi időt felölelő cselekményével. Csak most, a végjáték olvastán szembesülünk vele, hogy az izgalmakat mindvégig eredményesen fenntartó Tsugumi Ohba félelmetes disztópiává alakította azt a világot, ami már a kezdésnél bántóan rideg és érzelemmentes volt, visszagondolva azonban szinte otthonosnak tetszik. Kira álma ugyanis valósággá vált: végre istenként tartják számon, néhányan őszintén hisznek benne, a legtöbben pedig rettegnek tőle. Az, hogy megszűnt a bűnözés, részletkérdés - Kirát, vagyis Yagami Lightot már régesrég hidegen hagyja a világ „jobbá tétele". Csakis a saját hatalmának érvényesítése, önimádatának újabb és újabb igazolása élteti. Hullanak az ártatlanok, a barátok és családtagok, a rosszkor rossz helyen lévők, a hangoskodók vagy épp azok, akik némák maradtak, megy a listára mindenki, aki Light terveit keresztezi. A Death Note utolsó fejezeteiben bemutatott diktatúra Orwellt idézi, miközben Ohba végig tett róla, hogy ne tudjuk egészen valóságosnak látni ezt a világot. Sosem találkozunk átlagemberekkel, nem látjuk, ők hogyan élik meg a változásokat (magyar olvasóként az is elidegenítően hat, hogy a nyugati nevek, például Mihael Keehl vagy Halle Bullook, furcsán valószínűtlenek az egész sorozatban). A főszereplők között bonyolódó macska-egér játékba viszont annál jobban bele tudjuk élni magunkat.