Vajon az irodalom, a képzőművészet vagy a film leszármazottja-e (esetleg „mellékterméke” a képregény? Kezdettel fogva vitatkoznak ezen a szerzők, kritikusok, szakírók, anélkül, hogy a mai napig megállapodtak volna bármiben is. Ezt a csöppet sem „csak elméleti” megosztottságot tükrözi Európa képregény-nagyhatalma, Franciaország évi legnagyobb seregszemléje, a január végén megtartott négynapos angoulême-i fesztivál is.

Néhány adat: 2005-ben 3600 új címszó jelent meg Franciaföld piacán (naponta majdnem 10 új kiadvány), ezek 40 százaléka manga volt (a japán „megnevettető képek” elérték az éves forgalom egyharmadát). Ám ez egyelőre nem ejti kétségbe az európai szerzőket és kiadókat, mert egy lényegében új – nem a keményfedelű albumoktól (ezek elterjedése óta Franciaországban a képregények könyvstátusszal és -árral bírnak) elszipkázott – közönség olvas mangát.

A piac túlpörög: a szakkönyvesboltok, kultúrtermékeket forgalmazó áruházak és hipermarketek polcainak minden centiméteréért már évek óta elkeseredett harcot vívnak a kiadók. A kereskedők meg – hely híján – mind sűrűbben küldik vissza kibontatlanul a kezdő vagy kevésbé ismert szerzők munkáit tartalmazó csomagokat a feladónak (értsd: a kisebb kiadóknak). Míg öt évvel ezelőtt egy új album kereskedelmi „láthatósága” három hét és egy hónap között mozgott (ennyi ideig volt jelen a polcokon), mára ez négy-öt napra csökkent. Más szóval: ennyi ideje van egy „címnek”, amely beverekedte magát a kereskedelmi homloktérbe arra, hogy felkeltse a közönség érdeklődését. Ha a „vásárlási mechanizmus” nem indul be ez idő alatt vagy nem mutatkozik elég dinamikusnak, a jobb sorsra érdemes alkotás kérlelhetetlenül eltűnik a süllyesztőben.

Hogy miféle köze van ennek a kereskedelmi helyzetjelentésnek a képregény természetéhez?

Döntő.

A mainstream bande dessinée-k („rajzolt szalagok”, rövidítve b.d., bd, bédé – a műfajt jelölve: BD) oroszlánrésze a szórakoztatáshoz áll legközelebb, annak irodalmi, filmes, tévés vagy videojéték-megnyilvánulásaihoz, és a szórakoztatóipar szerves részét képezi. A Dupuis, Soleil, Glénat, Humanoïdes Associés, Casterman, Dargaud, Delcourt nagy kiadóházak uralják a piac legnagyobb és legtöbb hasznot hajtó szegmensét. A közönség ízlését követve elsősorban jó történetekre összpontosítanak, a műfaj grafikai része, ha háttérbe nem is szorul, de leggyakrabban „konszenzusos” keretek közé kényszerül. Míg a hetvenes-nyolcvanas években Franciaországban elsősorban a vizuális útkeresések, forradalmak jellemezték a képregényműfajt, melyet a rajzolósztárok uraltak (a belga szerzők mindig konzervatívabbak voltak), addig a kilencvenes években a szöveg(könyv)írók vették át a hatalmat. Szakmai berkekben kőtáblába vésett megállapítás: „Egy sorozat első folytatását a rajzoló adja el, a többit a szövegkönyvíró”. Ezt alátámasztandó fűzöm hozzá: egy jó történet eléggé silány rajzolóval is aratott már sikert (például A titkos háromszög, INRI) – az ellenkezőjére viszont tudtommal még nem volt példa. Márpedig a közönség sorozatokat akar, jól felépített bonyodalmakkal vagy visszatérő hősökkel. Az úgynevezett „one shot” (egylövetű – egyrészes) történetek kiszorultak a piacról, s ebben a több ezer oldalas mangák is jelentős szerepet játszottak. A francia-belga nagyközönség tudatában a BD a „szegények filmiparaként” (művészeteként?) van jelen, s ez a besorolás a vele szembeni elvárásokat is döntően meghatározza.

A százezer példányon felül eladó „elbeszélők” – Jodorowsky, Van Hamme, Giroud, Arleston, Morvan, Dufaux, Convard, Cothias – sokkal többet nyomnak a latban a kiadáspolitika terén, mint a hasonló kaliberű rajzolók (akik valahol tulajdonképpen felcserélhetők). Külön kategóriába tartoznak az úgynevezett „teljes alkotók”, akik egyaránt szerzői a szövegkönyvnek és a rajzoknak is, mint Uderzo, Zep, Giraud (alias Moebius), Swolf, Hermann, Bilal, Loisel. Ez utóbbiak majdnem mindegyike forgatókönyvírással is foglalkozik más rajzolók számára.

A „szigorúan szépirodalmi”, s még inkább a „tisztán képzőművészeti” beállítottságú képregények peremjelenségek a francia-belga piacon, legalábbis ami az eladott példányszámot, a népszerűséget vagy a hírnevet illeti. Az Association, az Ego comme X, a L’an 2, a Les Requins Marteaux, az Actes Sud BD, a Cornélius és a Paquet érdekes, változatos, igényes profilú kis kiadók, melyek komolyan veszik a műfajt és saját szerepüket – ami kétségtelenül nagyobb és fontosabb, mint ahogyan azt sokszor a rosszmájú „majors”-ok (a piac nagyjai) állítják elegáns koktélpartijaikon: kulturális „alibi-bilikről”, illetve állami „támogatáspiócákról” beszélve velük kapcsolatban.

Hogy mennyire komolyan veszi magát a „kilencedik művészet” Franciahonban, arra úgyszintén példa a 33. angoulême-i fesztivál díjazása és a jövő évi választott elnök, a francia új, „bad drawings” képregény kiemelkedő alakjának számító Lewis Trondheim: a közönségízlés és a beavatott szakértelmiségiek véleményének gyorsuló eltávolodása egymástól a vizuális művészetekre és a filmberkekre jellemző méreteket kezd ölteni.

Kopeczky Csaba írása a Műértő 2006. márciusi számában jelent meg.