A képregény magyarországi történetéhez sokféleképpen lehet közelíteni. Ezeknek egyike a képregénypiac alakulása. Az olvasó szemszögéből a képregény ugyanis remek szórakozás, a szakmában dolgozók oldaláról nézve azonban kulturális termék, amit el kell készíteni és el kell adni a piacon.

A 10. Szegedi Képregényfesztivál szervezőitől arra kaptam felkérést, hogy az elmúlt tíz évet mutassam be számokban. Mivel a példányszámokat mindenki üzleti titokként kezeli, kizárólag a kiadványok számára hagyatkozhatunk, abból kiindulva, hogy legalább közvetve ezekből is kiolvashatók a piaci tendenciák.

Előadásom előkészítése közben elgondolkodtam azon is, hogy miként alakult a képregény üzleti modellje Magyarországon. Mivel ez messze meghaladja az eredeti témát, ebben a cikkben foglalom össze, amire jutottam.

Jókai Mór 1858-ban alapított Üstökösétől az 1920-as évekig többnyire élclapokban jelentek meg rövidebb rajzolt történetek, amiket ekkor még nem neveztek képregénynek. Ezek erősen kötődtek a politikai és társadalmi aktualitásokhoz, szervesen illeszkedve az adott újság egyéb tartalmához, és a rajzolók által illusztrált történeteket maguk a szerkesztők találták ki. Ebből következően ezeket a korai képregényeket nem is lehet kontextusukon kívül értelmezni, nem létezett önálló üzleti modelljük. Ezekből a képsorokból elvétve készült gyűjteményes kötet, talán csak Mühlbeck Károlynak az Új Idők számára készített fejlécei jelentek meg külön kiadványokban.

Az élclapok mellett más profilú újságok is jelentettek meg képregényeket, mint például a Tündérvásár és a skandináv Allers magyar mutációja, az Áller Képes Családi Lapja. A Tündérvásár egyik figurájának, Lekvár Petinek a kalandjai megjelentek egy külön könyvecskében is – könnyen lehet, hogy ez volt az első önálló magyar képregénykiadvány (1931-ben, Mühlbeck gyűjteménye 1935-ös dátumú).

Az 1930-as években új helyzet állt elő. Nagyjából egyszerre több lap is közölni kezdett főleg Amerikából importált képregényeket, amelyek nem kapcsolódtak a többi tartalomhoz, és ugyanolyan rovatként működtek, mint a keresztrejtvény vagy a horoszkóp. Ez már hasonlított az amerikai modellhez, amelyben ezek a rovatok segítettek megkülönböztetni az adott lapot a riválisoktól. Ebben az időszakban kezdték el használni magát a képregény szót is.

Önálló képregénykiadvány ebben az időszakban is csak elvétve jelent meg. 1936-ban elindult ugyan egy Hári János című, amerikai képregényeket tartalmazó újság, de néhány szám után leállt.

Az 1938-as sajtótörvény következményei teljesen szétzilálták az addigi szerves, más európai országokhoz hasonló fejlődést, és a következő közel két évtizedben alig jelentek meg képsorok. Ennek az okai az időszakon belül különbözőek voltak ugyan, de az erőteljes politikai indíttatás közös volt bennük.

Némileg meglepő, hogy ebben az időszakban mégis akadt egy kezdeményezés önálló képregénykiadványra, mégpedig 1956-os Szivárvány Könyvtár, amelyben 15 képaláírásos történet jelent meg.

A képregények közlése 1957 elején vett igazán lendületet, amikor a Pajtás, a Magyar Ifjúság, a Füles és a Tábortűz gyakorlatilag egyszerre kezdett közreadni új, folytatásos és szóbuborékos, magyar képregényeket. Ekkor megint az adott újságok tartalmától viszonylag független rovatként jelentek meg képregények, bár korábbi, megkülönböztető szerepük értelmét vesztette, hiszen a kor kultúrpolitikája nem tartotta helyesnek a lapok közötti rivalizálást. Ez a helyzet sajátos védőburkot eredményezett a képregények készítői számára, akiknek nem a piaci igényeknek és visszajelzéseknek, hanem csak szerkesztőik ízlésének kellett megfelelniük.

Ez a sajátos elszigetelődés nem tett jót a képregény fejlődésének. Míg Európa nyugati felében a háború után gombamód szaporodtak a képregényújságok, amelyekben a sorozatoknak és alkotóknak egymással is vetélkedniük kellett az olvasók kegyeiért, a más jellegű lapokban való közlés pedig háttérbe szorult, nálunk jó harminc éven keresztül senkinek nem állt érdekében egy hasonló változást kezdeményezni.

A kepregenydb adatbázis böngészése tanulságos ebből a szempontból: 1981 előtt alig találni önálló képregényes kiadványt. Az első rendszeresen megjelenő magyar nyelvű füzet az NDK-beli, Lipcsében előállított, de a Magyar Posta által széles körben terjesztett Mozaik volt, 1971-től.

Az 1980-as évek elejének gazdasági irányváltása minden területre kihatott, és ha korlátozott módon is, de lehetővé tette a vállalkozói szemlélet térnyerését. Bár a sajtó szigorú szabályozása csak fokozatosan lazult, már születtek új lapok és magazinok, amelyek igyekeztek külsejükben és tartalmukban is felzárkózni a modernebb nyugati mintákhoz. Ebbe a folyamatba illeszthető például a Kockás képregénymagazin indítása 1981-ben, majd a Fülesben korábban már folytatásokban megjelent képregények önálló füzetekben való újbóli kiadása. Az első sorozatként, rendszeresen megjelenő magyar képregényfüzet,, a Bucó, Szetti, Tacsi 1984-ben áttörést hozott, elindult Zórád Ernő műveiből egy sorozat és a Rejtő Jenő regényei alapján készült képregények sorozata. A kor egyik sajátos társulási formájának, a közös vállalatoknak köszönhetően pedig 1986-tól kezdtek beszivárogni a svéd képregényfüzetek.

A felfutás fokozatosan gyorsult: 1981-ben még csak 19 önálló képregényes megjelenést találunk (amiből 12-t jelentett a Mozaik), 1986-ban már ennek a duplája, 1987-ben 70, 1988-ban 100 fölé emelkedett a számuk. A rendszerváltás előtti utolsó évben 165 képregény jelent meg Magyarországon.

(Megjegyzés: az Újvidéken megjelenő, Magyarországon csak rendszertelenül kapható magyar nyelvű képregényeket nem vettem figyelembe a statisztikában.)

Bár ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az állami tulajdonban álló Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, amely a képregényfüzeteket nem egyéb, képregényeket továbbra is rovatként közlő lapjai helyett, hanem azok mellett vezette be a kínálatába, a rendszerváltást és a privatizálást nem sokkal élte túl, az új tulajdonos szigorúan üzleti alapon döntött az egyes márkák jövőjéről. A piacon két nemzetközi nagy cég, a svéd Semic és a dán Egmont vette át a hatalmat, a hazai, tőkeszegény próbálkozások nem sokra jutottak velük szemben.

1990-ben tehát végre kialakult egy „igazi” képregénypiac, amelyben nálunk – megint csak némi fáziskéséssel – az újságos terjesztés dominált. Miközben a nagy nyugati piacokon erre az időre egymás után szűntek meg a képregénylapok és egyre nagyobb példányszámban keltek el az egyre drágább kivitelezésű képregényalbumok, nálunk sokáig csak az újságárusoknál volt érdemes keresni képregényeket.

A sajtóképregény is megpróbált talpon maradni, de vegyes sikerrel. A kilencvenes években rengeteg új újság indult, és ezek jó része befogadott képregényeket, de többségükben igen hamar leálltak. Egyik rajzoló barátom szokta mondani, hogy ha valahol abban az időben megjelent egy képregényük, az a lap három hónapon belül garantáltan csődbe ment. A régi közlési helyek közül lényegében csak a Füles maradt meg, amelyhez csatlakozott néhány új rejtvénymagazin. Különleges esetnek tekinthető a Kretén humormagazin, amelyet nagyjából fele arányban képregények töltöttek meg, köztük új magyar művek. A sajtóképregény a mai napig él, de ahogy csökken a nyomtatott sajtó példányszáma, egyre nehezebb helyzetben van, hiszen a képregény a költségesebb tartalmak közé tartozik.

A képregénypiac történetének legújabb fejezete 2005-ben nyílt, és ebben már a ma aktív kiadók és alkotók jó része is részt vett. Előbb a könyvesboltokba törtek be a képregények, majd különböző alternatív csatornák keletkeztek, többnyire közvetlen értékesítésre.

Ez a folyamat az első években kifejezetten ígéretesen indult, és az új piaci szereplők színre lépése a korábbiakat is nagyobb aktivitásra késztette, sőt hagyományos könyvkiadók is rátaláltak erre a hirtelen felfedezett szegmensre. A 2008-as gazdasági válság azonban a teljes könyves szakmát durván sújtotta, és ezen belül a fiatal, nagyrészt még a tanulópénz megfizetésének fázisában tartó képregénykiadókat különösen.

Amikor 2009-ben eljöttünk a Somogyi-könyvtárba az első Szegedi Képregényfesztiválra, egy meredek növekedési szakasz után megtorpanó piacon dolgoztunk. 2011-re felére fogyatkozott a kiadványok száma, egyes kiadók megszűntek, mások profilt váltottak vagy felfüggesztették tevékenységüket. Azóta a piac lassanként magához tért. 2017-ben már megközelítette a visszaesés előtti legjobb éveket, és 2018 még ennél is jobb eredményt hoz. Szegedi előadásom ezt az időszakot fogja részletesen elemezni.

Ajánlott irodalom:
- Buzinkay Géza: Borsszem Jankó és társai (Corvina kiadó, 1983)
- Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon (Akvarell, 1991)
- Kertész Sándor: Comics szocialista álruhában (Kertész Nyomda és Kiadó, 2007)
- Kiss Ferenc: A nagy amerikai képregénybumm Magyarországon (Kiss magyar képregénytörténet 1., Képregény Kedvelők Klubja, 2010)
- Zsigó Bianka: A magyar képregény "aranykora" (in Papírmozi 6, 2012)