Ahogy arról már beszámoltunk, idén október 24-én a világpremierrel egy időben magyarul is megjelenik az Asterix és a piktek című képregény, az első olyan epizód, amelyet már nem az eredeti alkotók készítenek. Ennek kapcsán foglaljuk össze röviden a képregény történetét, kitérve a magyar nyelvű megjelenésekre. A fenti illusztráció az első hivatalos kép a magyar verzióból, rajzolója Didier Conrad.

Asterix véletlenek sorozatának köszönheti a megszületését. 1959-ben René Goscinny, Albert Uderzo Jean-Michel Charlier egy reklámszakemberrel együtt úgy gondolták, elfér még egy heti képregénymagazin a francia piacon, és a Radio Luxembourg pénzügyi támogatásának és egy páratlanul ötletes és erős hirdetési kampánynak köszönhetően útnak indították a Pilote című lapot. A három képregényalkotónak akkor már volt neve a szakmában, és több tapasztalt társat is át tudtak csábítani magukhoz, ám tudták, hogy új sorozatokat, új figurákat kell létrehozniuk, és hogy különösen nagy szükségük lesz egy olyan húzónévre, mint Tintin és Spirou. Goscinny és Uderzo előbb a középkori Rókamese képregényes adaptációjára gondoltak, és néhány oldalt el is készítettek belőle, amikor kiderült, hogy egy újságban már meg is jelent egy másik változat. Alig két hónappal a Pilote indulása előtt lázas ötletelésbe kezdtek, ekkor merült fel, hogy a francia történelem valamely emlékezetes korszakában játszódjon az új sorozat. Mivel akkoriban a történelemtanítás „gall őseinkkel” kezdődött Franciaországban, az időt elég hamar el is döntötték. A főszereplő fizikumát illetően azonban vita bontakozott ki: Uderzo egy daliás, izmos hőst képzelt el, Goscinny azonban meggyőzte, hogy egy töpszli, ravasz figura jobban megfelel egy humoros sorozathoz.

Az ötlet bevált, azonnal Asterix lett a Pilote legnépszerűbb sorozata, ám ez a siker még nem volt jelentős. 1960-ban kiadták kötetben is az első epizódot – bármennyire is hihetetlen ez ma már, csak 6 ezer példányban. A következő történeteknél már két és félszeresére nőtt a példányszám, az Asterix, a gladiátor 60 ezerben jelent meg, 1965-ben az Asterix és Kleopátra érte el elsőként a 100 ezres nyomást. Ekkor indult be igazán az „Asterix-jelenség”: a francia olvasók magukra ismertek a „gallokban”, Goscinny szellemes és finom társadalomkritikájának köszönhetően. Még az abban az évben felbocsátott első francia műholdnak is az Asterix nevet adták.

Innentől pedig már nem volt megállás. A hetedik rész 600 ezres, a kilencedik egy millió feletti példányszámot ért el, és 1967-ben bemutatták a mozikban az első Asterix-rajzfilmet. A következő években a sorozat sikere állandósult, 10 év alatt 13 új epizód látott napvilágot, és két újabb rajzfilmet is leforgattak, az egyiket teljesen új forgatókönyvvel.

Maratoni, négyrészes interjúnk Huszka Zsombor képregényrajzolóval, a Kickstarteren jelenleg is futó R.E.M., valamint Saint Chaos című képregények vizuális alkotójával a végéhez ér.
Előző részek a megfelelőre kattintva: 1, 2, 3. rész

Köszönjük azoknak, aki kitartottak és végigolvasták az interjút. Hamarosan a Sötét Kor (Dark Age) alkotóival készül hasonló – ámbár rövidebb – interjú.

Kovács Milán: Elolvasva a Saint Chaos első részét, felmerül bennem a kérdés, hogy mennyire bírja jól a gyomrod az ilyen jeleneteket? Mennyire írja le ezeket részletesen Noah Dorsey, a képregény írója?

Huszka Zsombor: (nevet) Kellett valahogy azonosulnom ezzel, tehát amikor elküldte nekem a scriptet, akkor bőven voltak benne durva jelenetek. Nem volt titok, hogy ez egy horror lesz és beteg dolgokat szeretne ábrázolni.

KM: Ráadásul ilyen slaughterhouse-horror típus.

HZs: Igen igen, az elején a döglött macskával indul, és az egyik panel külön kívánsága volt, hogy kerüljön megrajzolásra, mert egy cukorkagyárban (candy factory) dolgozott és „nőtt fel.” Elmesélte, hogy ez a típusú cukorkagyártó gép például rendszeresen okozott baleseteket. Letépte valakinek a karját, és a sztoriban szereplő pszichopatának is ez lett az egyik kedvenc módszere. Egyszerűen letépeti, és bedaráltatja az emberek karját.

KM: Nagyon durván hangzik. Főleg, hogy ennyire a valóságból merít eszközöket.

HZs: Ez a gép alapvetően csavarja a cukrot. Leírta a gép nevét, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi ez. Be kellett írnom a YouTube-ra, hogy lássam működés közben, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit is kellene nekem ábrázolnom.

KM: Ezeket az érdekességeket mindenképp megkérdezem tőle is egy interjúban.

HZs: Azt hiszem, a karóba húzott nő az én ötletem volt...

KM: Az meg békaperspektíva egy kis halszemmel keverve.

HZs: Igen, a következő rész pedig még durvább lesz. Volt egy olyan jelenet a forgatókönyvben, amikor meg kellett állnom, hogy ezt nem lehet papírra vetni, és nyomdafestéket nem tűrő rajz lesz. (mindketten nevetnek) De aztán amikor elkezdem rajzolni, már nem azzal foglalkozom, hogy mi az üzenete, hanem például, hogy az árnyékok jó helyen legyenek. Akkor már túl vagyok azon, hogy mit rajzolok. Leginkább akkor kell a gyomrommal megbirkózni, amikor felvázolom.

Ellentétben a különlegesség ígéretét csak részben teljesítő nyári különszámmal, a Hihetetlen Pókember legújabb „rendes” száma tökéletesen kielégíti minden igényünket.

A Kingpin kiadó lassan átnevezhetné a Marvel-kiadványait „Peter David életműsorozatnak”, de ezzel nincs semmi baj, ha már egy írót favorizál kiemelten, a választás kitűnő. David azon ritka szerzők közé tartozik a szuperhősös műfajban, aki tökéletesen érti a comic book lényegét: nem olcsó szórakozás hülye gyerekeknek, de nem is művészetpótlék a komolyabb mondanivalóktól kínzó fejfájással szenvedőknek. Peter David intelligens és rutinos író, tökéletesen ismeri a szuperhősös képregények dinamikáját, univerzumát és olvasóközönségét, tudja, mi kell nekünk, és ezt mindig megbízhatóan le is szállítja.

A Maszk nélkül ciklus témája az a hatalmas, részben váratlan problémahalmaz, amellyel Peter Parkernek szembesülnie kell, miután Tony Stark unszolására a Polgárháború kitörése előtt nyilvánosa leleplezte kettős identitását. Arra számíthatott ugyan, hogy veszedelmes ellenségei minden korábbinál elszántabban törnek a vesztére, és hogy közvetlen hozzátartozóira fokozottabban kell vigyáznia (pláne, hogy miután Vasember oldaláról átállt Amerika Kapitány csapatához, megszűnt a Stark által szavatolt biztonságuk), de ki gondolta volna, hogy előkerül egykori barátnője, Debbie Whitman, és mindenféle szemétségekkel vádolja egy botránykönyvben?

Ezen a hétvégén tartják Brüsszelben a belga képregény legnagyobb éves eseményét, a képregény ünnepét. A hatalmas, ingyenes rendezvény fényjátékkal, kiállításokkal, jelmezes felvonulással, dedikálásokkal, előadásokkal és különleges lufikkal fogadja a helybélieket és a látogatókat.

Szintén ebből az alkalomból adják itt az egyik legrégebbi európai képregényes díjat, az 1971-ben alapított Prix Saint-Michelt. Ebben az évben a nagydíjat Geluck, a világhírű Macska sorozat rajzolója kapta. A Macska-stripek és -karikatúrák Magyarországon egy időben a Kreténben jelentek meg.

Folytatom az évekkel ezelőtt elmaradt Dampyr-kritikákat.

A harmadik, Tengerparti fantomok című epizódot a két eredeti író közül csak az egyik, Mauro Boselli jegyzi, és rajzolót is váltottak, ezt a részt Luca Rossi készítette. A rajzstílus nem sokat változott, a jellege ugyanaz, talán ebben a kötetben kicsit több a groteszkbe hajlás, de csak egyes figuráknál.

Ahogy az első kötetben, Harlan Draka ezúttal is késleltetve lép színre. Addigra már megtudjuk, hogy váratlan fordulattal elhagytuk a Balkánt, Cornwallban, egy Merwindale nevű kitalált helyre repültünk át. Apa és fia a tengerparton sétálva egy furcsa, régóta elhagyott vidámparkban találja magát, ám a nosztalgikus érzések hamar rémületbe fordulnak, a szörnyek megelevenednek, a trükkös tükrök bezárulnak.

Az apja könyvtárában talált, egy helyi majort ábrázoló fényképpel a kezében megérkező Harlant a brit stílusú pubban ír Guinnesst kortyoló falubeliek és gyanakvó tekintetek fogadják.

Az előző kötetekhez képest szintén váratlan fordulat, hogy az éppen hogy sikerrel járt véres csapatépítő tréning után Harlan azonnal szólóakcióba kezd. Társai csupán egy flashback erejéig tűnnek fel, Kurjak mindössze egyetlen képen, Tesla egy Jacques Prévert-versre írt dalt énekel, mielőtt Harlan magukra hagyja őket.

Huszka Zsomborral készült interjúnk utolsó előtti (3.) részéhez érkeztünk és akit érdekel, hogy korábban miről beszélgettünk, olvassa el az 1. részt és az előzőt a megfelelő linkekre kattintva.

Kovács Milán: El is felejtettem kérdezni, hogy végül összesen mennyi idő alatt készült el az R.E.M.?

Huszka Zsombor: Egy év alatt, de ahogy mondtam, az első fél évben lediplomáztam, a másik felében pedig volt, hogy egy nap hat oldalt rajzoltam meg, az volt talán a csúcs. (mindketten nevetnek) De hát akkor tényleg felkeltem reggel 6-kor és hajnal 2-kor feküdtem le.

KM: Hát igen, de egy DC- és Marvel rajzolónál minden héten így van, többen is mesélték, sajnos. Még így is, hogy te osztod be az idődet, gondolom, muszáj volt befejezned.

HZs: Nem volt muszáj befejezni, mert látod, hogy egy évet vártunk vele. Egyébként azért jobb, hogy végeztem vele, mert rögtön utána elkezdtem rajzolni a következőt.

KM: Annál is az 50. oldal körül jársz talán, jól emlékszem?

HZs: Most egy ideje nem rajzoltam azt, de úgy emlékszem az 56. oldal már készen van.

KM: A splash oldalakat is eléggé szabadon kezeled, nem a nagy kiadókra jellemző kizárólag figurális és dinamikus módon, hanem inkább a történetmesélés elősegítésére használod. Mint az R.E.M.-ben a szék debütálása, te is inkább a Miller-típusú splash oldalakat preferálod.

HZs: Igen, azon az oldalon látható a szék először és úgy gondoltuk, hogy mindenképpen megér egy oldalt.

KM: Érdekelne, hogy milyen technikákat használsz, mikkel rajzolsz, mennyi a digitális technika a kész oldalakban, hogyan néznek ki az eredetik?

Miközben szinte megállás nélkül panaszkodunk a hazai képregénykiadás sanyarú helyzetéről, örömteli látni, hogy azért vannak kivételek. Abból pedig valószínűleg nem kevés tanulság is levonható, hogy míg a Pókember-sorozat előző kiadója éveken át csak az olvasók nagy része számára nehezen emészthető kompromisszumok árán volt képes egyáltalán fenntartani a lapot, a Kingpinnek szemmel láthatólag sikerült rátalálnia egy működőképes formulára, a korábbinál sokkal szebb kivitelben, és ahhoz képest teljesen korrekt áron.

Olyannyira, hogy a kéthavi Hihetetlen Pókemberhez és a kevésbé pontosan kiszámítható gyakorisággal, de évente szintén hatszor megjelenő, zártabb körben terjesztett Peter Parker Pókemberhez egy nyári különszám is csatlakozott.

Különszámként különleges történeteket szoktak megjelentetni, önállóan is élvezhetőket, a fősodortól kicsit távolabb esőket. Ennek a kritériumrendszernek az első Hihetetlen különszám csak részben felel meg.

A fő történet ugyanis beleilleszkedik a Polgárháború idején a személyazonosságának a leleplezését kissé elhamarkodottan vállaló Peter Parkernek és családjának a vesszőfutásába, és bár önmagában is megáll, a helyzet drámaiságát csak az érzeti át igazán, aki olvasta (legalább az itthon is megjelent) előzményeket.

A Komixxx Project egy 2011 indult csehországi kiállítás sorozat, aminek keretében Brno-ban kávézókban klubokban és köztereken mutatkoztak be kiállításaikkal a szervezők. A projekt fő célja, hogy a kortárs képregényesek munkáit megismertessék a nagyközönséggel. Ez egy atipikus nagy formátumú kiállítás, amely közvetlen a helyszínen a falra festett képekből áll. A Komixxx klasszikus képregényrajzolókkal és más művészeti ágakban érdekelt alkotókkal (koncept művészekkel, street artosokkal, tervezőgrafikusokkal, új média művészekkel) egyaránt dolgozik.

Idén a projekt átlépett az országhatárokon, és Magyarországra is ellátogat. Három cseh és három magyar alkotó fog kiállítani a kArton galériában (1054 Budapest, Alkotmány u.18), hagyományos „hozott" munkákkal és a helyszínen, együtt „műhelymunkaként" kivitelezett festményekkel.

Megnyitó: 2013. szeptember 12, 19 órától 22 óráig. Hivatalos afterparty a wndrlnd-ben 22 órától.
Megtekinthető: 2013. szeptember 13. - október 4.

A kiállító művészek: Jan Chlup, Juliána Chomová és Pavel Pražák (Csehország), Haránt Artúr, Stark Attila és Szabó Levente (Magyarország).

Újdonsághiányos időszakban az ember kétségbeesetten körülnéz a bőségesebb évek alatt felgyülemlett képregények között, hátha talál köztük olyat, amit annak idején későbbre halasztott. Kisméretű kötetek eleve előnyt élveznek, mert strandra, buszra, vonatra, ágyba és egyéb helyekre is praktikusabb magunkkal vinni. Hát így került most elő a Dampyr, amit megjelenésekor elhanyagoltam. És most kiderült, hogy mennyire érdemtelenül.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy rémlett, csak az utolsó kettőt nem olvastam el akkoriban, az első ciklust azonban kipipáltam. Ezért a hatossal kezdtem (váratlanul tetszett), az ötössel folytattam (az még jobban), és kezdett érlelődni bennem a gyanú, hogy talán mégis nagyobb a lemaradásom. És valóban így volt, az „újra” olvasáskor csak az első rész bizonyult ismerősnek. Most pedig ideje kimondani: a Dampyr nagyon jó sorozat, igazán kár, hogy a Fumax a reméltnél gyengébb eladások miatt a leállítása mellett döntött.

Korábbi ellenérzéseim alapvetően a műfajjal szemben voltak. Nem vagyok horrorkedvelő, azon belül is a vámpír-zombi-vérfarkas triumvirátus érdekel a legkevésbé. A Dampyr viszont horror is, vámpíros is, véres is, mégis befogadtam. És ez nagy szó.

Az első két kötet (A sötétség gyermeke, Az éjjeli horda) azért nem kevés tápanyagot adott az ellenérzéseimnek, ezek tekinthetők a leginkább klasszikus vámpírtörténetnek. De ezennel ünnepélyesen megbocsátok, hiszen nyilvánvaló, hogy egy sorozat elején be kell mutatni a szereplőket és a téteket.

Folytatjuk rendhagyó interjúnk leközlését Huszka Zsomborral, immár a 2. résszel. Az 1. rész ide kattintva érhető el és erősen ajánlott a továbbiak megértéséhez.

Az interjút hosszúsága miatt 4 részben közöljük, a 3. rész pénteken, a záró rész pedig szeptember 9-én, hétfőn fog megjelenni.

Valahol ott hagytuk abba, hogy a csapatmunkaf mennyire érdekes tud lenni...

Kovács Milán: Azért is vannak nagyobb kiadóknál a szerkesztők, mert egy dolog az, hogy ti, akik írjátok és rajzoljátok értitek, hogy mit akartok, de az nem jelenti azt, hogy szűz szemmel is minden teljesen egyértelmű.

Huszka Zsombor: Igen, abszolút. Hárman visszük végig a ceruzavázlatoktól a végső stádiumig az oldalakat. Noah ritkábban javít ki, ilyen szempontból szorosabb a kollaboráció, nála ritkábban kell javítanom.

KM: De nem is rontasz el semmit?

HZs: Lehet, hogy nem, bár azt sok interjúban elmondja, hogy nem ő egyedül az író. Voltak olyan jelenetek, ahol én hozzátettem vagy elvettem olyan dolgokat, amik a forgatókönyvben máshogy szerepeltek. Ez persze nem jelenti azt, hogy én vele együtt írtam a képregényt, csak hogy sokszor enged beleszólást a cselekmény irányába is. Ryan ilyen szempontból kicsit konzekvensebb módon tartja magát a forgatókönyvéhez, viszont nagyon sokat korrigálunk hármasban, a szerkesztővel közösen.

KM: Szerintem mindkét módszernek megvan a maga szépsége. Van olyan, hogy nagy részben követed az utasításokat és létezik a társszerző (co-creator) kifejezés is.
Te hogyan állsz hozzá egy ilyen típusú világteremtéshez? Láttam a karakter-skicceidet, de mondd el, kérlek, milyen módon gyűjtesz anyagot, vagy milyen dolgok inspirálnak?

HZs: Gépen dolgozom, digitalizáló táblával, úgyhogy nem jelent gondot használni a Google-t. Példaként említeném, hogy az R.E.M. scriptjéből kiderül, hogy New Yorkban játszódik, egészen pontosan Manhattanben, tehát amikor a script azt mondja nekem, hogy a főhős tipikus „uptown” házak közt sétál, aztán később pedig „downtown,” akkor én egyszerűen csak beírom a keresőbe, és így alkotom meg a világot.

KM: És a Saint Chaosszal mi a helyzet? Az a képregényed is valamilyen konkrét, létező városban játszódik?

HZs: Nem igazán, a script szerint egy általános amerikai városban játszódik.

KM: Annyira talán nem is fontos a történet szempontjából.

HZs: Amit fontos megmutatni a városból, hogy ez egy romlott környéken játszódik, és az emberek is eléggé romlottak. De az építészetét nem taglalja.
Ez a kérdés igazán a Chasing Rabbitsnél lesz izgalmas, mert ott tényleg meg kell alkotni egy világot, de hát arról majd akkor beszéljünk, ha megjelent.

KM: Nem is akarok túl sokat kihúzni ezzel kapcsolatban belőled.
Jelentek már meg itthon magyar nyelven kiadott képregényeid is, mint a Noir Dudás Győzővel vagy A szultán katonája című. Ez utóbbit te is írtad, így adott a kérdés, hogy mennyivel másabb neked mások scriptjeiből dolgozni, mint a saját ötleteidet papírra vetni?

HZs: Könnyebbség, mert amit én szeretek ebben a munkában, az a rajzos része. A Szultán katonája egész koncepciója úgy született, hogy akartam valamilyen képregényt, amiben van akció, kard, vér, nő és valami varázslat vagy misztikum is egyben. Olyanra gondoltam, ami jól eladható itthon, legyen magyar téma. Úgy kerestem a sztorit a képi elemekhez, amiket szerettem volna lerajzolni, bár nem biztos, hogy ez a jó út...

KM: Én mondjuk rengetegszer hallottam már ezt író-rajzolótól, hogy csak szeretett volna egy középkori sztorit írni és rajzolni vagy valami teljesen másról szólót. Szóval szerintem nem feltétlenül biztos, hogy rossz módszer.

HZs: Csak hát amit most csinálok, az sokkal profibb érzés, és megvannak a munkafázisok és lépések, amiken végigmegy a munka. Így egy sokkal komplexebb, egzaktabb történet lesz, és jobban össze is áll végeredményben. Szerintem az, hogy kitaláljam, leírjam és elérjem, hogy egy-egy jelenetben ott lehessen az a meztelen comb, amit oda szeretnék rajzolni, néha kissé kaotikus lehet. Nekem ez így egyelőre jobb, aztán ki tudja, mi lesz később a jövőben.

Exkluzív és izgalmas témával tér vissza a Képregény Kedvelők Klubja a kArton Galériába (1054 Alkotmány utca 18). Szeptember 19-én este 6 órakor egy új magyar képregénymagazin, az EpicLine stábja lesz Kiss Ferenc vendége. A rendezvény egyben a lapot előállító 5Panels csoport harmadik születésnapi ünnepsége is. Az újságosoknál szeptember 20-tól kapható magazin a rendezvényen már megvásárolható lesz, bevezető áron.

Pár hónappal ezelőtt megjelent Letting It Go című kötetéért jelölték Miriam Katint "Outstanding Artist" kategóriában az Ignatz Award-ra. Az 1997-ben alapított díjat független, alternatív és small press képregényeknek és szerzőiknek ítélik oda több kategóriában, átadására a North Bethesda-i SPX fesztiválon kerül sor, szeptember közepén.

A korábbi Ignatz-nyertesek között megtaláljuk például Craig Thompson (Blankets), Marjane Satrapi (Persepolis), Jaime Hernandez (Love and Rockets), Frank Cho (Pszichopark/Liberty Meadows), Charles Burns (Black Hole) és Chris Ware (Jimmy Corrigan) nevét, de elnyerte az egyik díjat Alan Moore is a From Hell-lel.

A díjról és a korábbi nyertesekről a Wikipédia oldala. Az idei jelöltek teljes listája az SPX oldalán.

A budapesti születésű, hosszú ideje New Yorkban élő Miriam Katin előző kötete, az édesanyja második világháborús viszontagságait Magyarországon gyerekszemmel láttató We Are On Our Own 2005-ben szintén jelölt volt, valamint elnyerte a francia képregénykritikusok díját. Magyarul eddig Történetek képekben és szavakban címen egy rövidebb képregényeit tartalmazó kötete jelent meg. A Letting It Go szintén önéletrajzi képregény, témája az alkotó vívódása, amikor megtudja, hogy fia Berlinben szeretne élni, ráadásul európaiként, amihez az anyja révén megszerezhető magyar állampolgárság és útlevél vezet... Az "elengedés" a gyerekkor óta berögződött, a németektől való félelmekre és az előítéletekre vonatkozik.

Azt gondolhatnánk, hogy Huszka Zsombor, budapesti képregényrajzoló meglehetősen visszafogottan lépett színre a független amerikai képregény piacán, de ez bizony nagy tévedés lenne. Az R.E.M. című - Ryan Colucci által írt - képregény magabiztosan debütált a Kickstarteren és ezzel együtt rengeteg képregényrajongó kívánságlistájának tetejére került.

Ez alkalomból beszélgettem az alkotópáros könnyebben elérhető, magyar felével egy maratoni, 3 órás interjú keretén belül. Az interjút hosszúsága miatt 4 részben közöljük, a 2. rész szerdán, a 3. pénteken, a záró rész pedig pontosan egy hét múlva, szeptember 9-én fog megjelenni.

Kovács Milán: Tulajdonképpen hogyan és mikor indult az R.E.M. projekt? Hogyan találkoztal az íróval, hogyan alakult ki az együttműködésetek?

Huszka Zsombor: Nem tudom, ismered-e azt a weboldalt, hogy Craigslist.org, apróhirdetésekkel foglalkozik Amerikában. A Szultán katonája volt a legelső próbálkozásom a képregények kapcsán, és amikor már majdnem kész volt, illetve nem abban az értelemben volt kész, mert sokkal hosszabbra terveztem. Viszont tudtam, hogy lesz a Hungarocomix abban az évben, úgy gondoltam, hogy felbontom, és kiadok egy részt a rendezvény alkalmával. Elküldtem a Craigslisten talált apróhirdetőknek referenciaként azoknak, akik hasonló munkákra kerestek rajzolókat.

KM: Hát, nem tudom, soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen helyen talál képregényrajzolói munkát.

HZs: A vicces az, hogy én az R.E.M.-et is ott találtam, amiből már rengeteget profitáltam és nem kizárólag anyagilag, hanem újabb munkák követik egymást a cégnél. Elküldtem a portfóliómat nagyjából 20 helyre és Ryan [Colucci] válaszolt és egy elég konkrét elképzeléssel állt elő...

KM: Tehát nem úgy, mint Magyarországon, hogy azt mondják „van egy ötletem és bár nem tudok érte fizetni, de mindketten híresek leszünk és akkor majd dől a pénz.”

HZs: Nem, nagyon profi volt, küldött egy tesztoldalt, hogy azt rajzoljam meg előbb. Gyorsan megcsináltam, hátha jó benyomást kelthetek azzal, hogy gyorsan dolgozom. Aztán válaszolt is, hogy akkor enyém a meló, küldte is a szerződést. Magyarul nagyon jól indult a dolog, nekem ez már ekkor is nagyon tetszett és egy pozitív előremutatás volt a jövőre nézve. Ezek után elküldte a teljes forgatókönyvet (scriptet) és elkezdtünk rajta dolgozni. Bár utólag megtudtam, hogy korábban egy másik rajzoló már elkezdte a projektet, aki nagyon megbetegedett, és ezért abba kellett hagynia. Ő megrajzolta az első 50 oldalt terv (layout) szinten, de aztán abból nagy részben eltértem, mert úgy gondoltam, hogy az én vizuális nyelvemhez más típusú panelkezelés jobban illik.
Én körülbelül a felét úgy rajzoltam végig, hogy egyetemre jártam, tehát lassabban ment, mert még be kellett fejeznem közben, de miután lediplomáztam, a másik felét már sokkal gyorsabb tempóban tudtam teljesíteni. Kicsit elhúzódott ugyan a betűszedés (lettering) meg egyebek, hogy tökéletes legyen...

Két hónappal az új Asterix megjelenése előtt a legtekintélyesebb francia napilap, a Le Monde kapta meg a lehetőséget, hogy elsőként mutasson meg képeket a készülő albumból. Az alkalomhoz hat részből álló cikksorozat is párosult - a hivatkozás az elsőre mutat. Szeptember elején a Képregényblogon is több információt tudhatunk meg az új albumról, és akkor már magyar nyelvű képekkel is fogunk tudni szolgálni.

Tehát akkor íme az első, a nyilvánossággal megosztott rajz Didier Conradtól, amely Asterixet és Obelixet ábrázolja akcióban!

A Vasember-filmek népszerűsége okán ma már úgyszólván mindenki ismeri Tony Stark nevét. Az 1970-es évek végén azonban korántsem volt ennyire elterjedt, az Iron Man-képregényeket valahol a Marvel második-harmadik vonalába sorolták, és az angolszász képregénykultúrán kívül a viszonylag alacsony számú európai szuperhős-rajongónak volt evidens a Vasember=Tony Stark egyezés. Ezért nem is hinném, hogy szándékos utánzásként választotta volna Edouard Aidans 1979-ban új figurájának a Tony Stark nevet – valószínűbb, hogy csak az egyszerű, amerikaias, férfiasan csengő hangzás miatt döntött így. A két képregényhősnek semmi köze egymáshoz.

Az 1930-ban született Aidans ekkor már régi motorosnak számított, hiszen 1955-től négyoldalas „igaz történeteket” rajzolt felváltva a Journal de Tintin-nek és a Journal de Spirou-nak. Mindkét helyen nagyjából két-három hetenként került rá a sor, tehát állandóan foglalkoztatott grafikusnak számított. Ezek az „iskolaévek” öt éven át tartottak, 1960-ban kapott először lehetőséget saját, rendszeresen megjelenő szereplőnek a megalkotására, a riporterfigura neve Bob Binn volt. Érdekes módon ez egy humoros sorozat volt, szinte az egyetlen Aidans karrierje során. 1962-ben indult a jóval ismertebb Rahant több évvel megelőző ősemberes képregénye, a Tounga (szintén erős Tarzanos beütéssel), majd rá egy évre a talán legeredetibb sorozata, a Les Franval. Ennek az Yves Duval íróval közösen készített szériának a főszereplője Marc Franval fotóriporter (majd dokumentumfilmes) volt, akihez rövidesen csatlakozott a felesége és a kisfia. A kis család a megbízásoknak köszönhetően világjáróként utazhatott mindig más országba, ahol természetesen mindig izgalmas kalandokba keveredtek. Az 1970-es évek elején azonban az ilyen családi képregények kevésbé számítottak trendinek, ellentétben a három csinos lányt felsorakoztatóakkal, így született meg a Les Panthères, avagy a párduclányok, amelynek Greg volt az írója. (Ez a sorozat öt évvel előzte meg a „három csajos műfaj” klasszikusának tekintett Charlie Angyalait, ám abban korántsem vagyok biztos, hogy ne lett volna más előfutára.)