Kertész Sándor köszöntője elhangzott a 11. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon, 2015. május 10-én.

Kiss Ferit ismerve könnyen elviccelhetnénk ezt a díjátadást.

Mondhatnám, hogy hosszú évtizedekre tekint vissza a barátságunk, közel 30 éve nézett először a szemembe azzal a szép tekintetével. Amikor ma reggel megérkeztem, már a bejáratnál tudtam, hogy itt van, hiszen messziről hallatszott a kacagása.

De ez a díjátadás ennél sokkal komolyabb dolog, minthogy néhány egyszerű poénnal ezt elintézzük.

Fontos maga a díj: Korcsmáros Pál-díj, amit az egyik legkiválóbb és talán a legnépszerűbb magyar képregényrajzolóról neveztek el, és amelyet évente a képregény világában előző évben kifejtett kimagasló tevékenységéért ítél oda a Képes Kiadó, egy szakmai zsűri javaslata alapján.

Elismerést érdemel Korcsmáros Pál életműve, munkássága, és ha már róla díjat neveznek el, akkor illik komolyan venni és odafigyelni arra az emberre, aki ezt az elismerést megkapta.

Kiss Ferenc munkássága rendkívül sokrétű, és biztosan nem túlzok, ha azt mondom, az egyetlen olyan ember, aki a legtöbbet tette a magyar képregény történetének megismertetéséért, a magyar képregény hagyományainak továbbviteléért. Kiss Feri saját magát képregény szeretőként aposztrofálja. Ez igaz a szó mind konkrét, mind átvitt értelmében. Kiss Ferinek az élete a képregény, és kész képregény az élete.

A 11. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon adták át a Magyar Képregény Szövetség képviselői az előző év folyamán megjelent legjobb új magyar képregényeit elismerő Alfabéta-díjakat.

Kép-regény kategória: Az ellopott futár

Rejtő Jenő regénye és Kiss Ferenc forgatókönyve nyomán készítette Garisa H. Zsolt. A kötet a Kilencedik.hu gondozásában jelent meg, azt megelőzően pedig folytatásokban a Füles rejtvénymagazinban.

Kép-novella kategória: A vonal

Írta Matuszka Máté, rajzolta Kálmán Áron. A Nagy Háború blog képregénypályázatnak a győztese, megjelent a Merénylet Szarajevóban c. antológában. Online verziója elolvasható a Nagy Háború blogon.

Webcomic-különdíj: Inkább a Halál

Írta és rajzolta Papp Imre, olvasható a 5 Panels honlapján, két részben: 1. rész, 2. rész

Gratulálunk a nyerteseknek!

Lucie Lomová cseh alkotónak a 11. Képregényfesztiválra megjelenő kötete bűnügyi képregényként határozza meg magát, és ez annyiból mindenképpen igaz, hogy egy bűntény áll a történet középpontjában. Ezen túlmenően viszont nem klasszikus krimi: a zsáner jellegzetességei, azaz a nyomozás, a gyilkos kilétének találgatása, a motivációk keresése, az ügy megold(ód)ása ugyan mind megtalálhatók benne, ám ha szigorúan műfaji képregényként tekintünk rá, erős hiányérzetünk támadhat. Miközben nincs itt semmiféle posztmodern fogás, vagy műfaji dekonstrukció. Ez egy nagyon is egyenes vonalú történet, amelynek egyedül az elbeszélői keretét bolondította meg a szerző, de éppen csak annyira, hogy az tulajdonképpen föl sem tűnik.

Nem tudom, lehet-e, illik-e egy képregényrajzoló stílusából, technikájából, hozzáállásából bármilyen következtetéseket levonni a lelkivilágára, a magánéletére, de ha Sebők Imre munkáit olvasom, mindig elfog egyfajta szomorúság és sajnálat. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a kiváló mester nem lehetett egy önfeledten vidám, boldog ember.

Ha csak a rajzolói tudást, a magabiztos technikát nézzük, Sebőköt legfeljebb Zórád Ernővel lehet összemérni a magyar képregény történetében. Ám valahogy minden munkájára ugyanaz a nyomasztó hangulat települ, mintha minden történetének minden képkockájában bármikor bekövetkezhetne egy vészterhes fordulat. Sebők stílusa azonnal felismerhető, és ha a történetvezetés nem is (amiről nem a rajzoló tehet), de a beállításai nagyon is képregényesek – ellentétben Zóráddal, aki ritkán tudott elvonatkoztatni illusztrátori berögződéseitől.

Az idei fesztiválon az újdonságok többsége a külföldi vendégalkotókhoz kapcsolódik.

Lucie Lomová az első cseh képregényalkotó, akinek önálló kötete jelent meg Franciaországban, sőt immár háromnál tart – és legutóbbi története éppen az, amelynek köszönhetően ő az első cseh képregényalkotó, akinek önálló kötete jelenik meg Magyarországon. A Sortie des artistes-ot tavaly adta ki az Actes Sud/L’an 2, majd nem sokkal később elkészült a cseh változat Na odstřel címen. A Papírmozi 7-ben megjelent Tyl őrjáratához hasonlóan színházi környezetben játszódó nyomozás magyarul Lőttek az előadásnak címen lesz olvasható. A színes borítóval, 84 fekete-fehér oldalon, 150 példányban megjelenő képregény kiadója a Nero Blanco Comix, ára a fesztiválon 2400 helyett 2000 forint.

Ptiluc Disznóól című képregénye kisebb szenzációt keltett, amikor tíz évvel ezelőtt megjelent magyarul is, és budapesti és pécsi dedikáló körútján megtudhattuk, hogy a világ egyik legötletesebb és leglátványosabb dedikálója. A belga születésű, hosszú ideje Franciaországban élő alkotónak ezúttal egy 78 oldalas, fekete-fehér kiadványa jelenik meg Sötét tükör címen, amelyről a Titkos Fiók kiadó még csak annyit árult el, hogy 200 példányban hozza ki, és a fesztiválon 1500 forintba fog kerülni. A címlap alapján gyanítható, hogy Ptiluc másik ismert sorozatához, a Rat’s-hoz kapcsolódik.

Pierre Wazem a harmadik vendégalkotónk, akitől önálló kötetet lehet beszerezni a fesztiválon, és az ő esetében ez a legelső magyar nyelvű megjelenés. A svájci alkotó több regiszterben is készít képregényeket, saját, főként önéletrajzi ihletésű munkái mellett más rajzolóknak is besegít fantasztikus és abszurd történetekkel, de Hugo Pratt örököseinek a felkérésére megrajzolta a legendás olasz alkotó egyik sorozatának, a Les Scorpions du désert-nek egy új epizódját, tökéletesen alkalmazkodva az eredeti sílushoz. A fesztiválra megjelenő Barangolás(ok) eredetileg egy svájci magazinban jelent meg folytatásokban, majd a szerző ezeket a belső utazásokat Promenade(s) címen adta ki a 2000-es évek elején. A történet egyszerre mélyen őszinte és groteszk módon vizsgálja az alkotó viszonyát a szüleihez, a gyerekkorához, alkoholproblémájához és mindennapi életének fontos társaihoz és kellékeihez, amihez élő lelkiismeretként egy füles pingvint vizionál. A Nero Blanco Comixnál színes borítóval, 100 példányban megjelenő 60 oldalas kötet ára a fesztiválon 1600 forint.

Ez is elérkezett: az utolsó Alfabéta-interjú keretében ezúttal Papp Imre válaszolt kérdéseimre. A Deveraux-val már kétszer is jelölték, most pedig az Inkább a halál került be a webcomic kategória öt legjobbja közé.

Mikor kezdtél képregényeket készíteni, s hogyan keveredtél a műfajhoz?

Már fiatalkoromban is szerettem képregényeket rajzolni, hosszabbakat-rövidebbeket, de az első, ami nyomtatásban is megjelent egy képregényfesztiválon az a VaHaN volt 2008-ban, (megélt 3 kötetet) amit követett a Deveraux (megélt 6 fejezetet). Emellett persze mindig olvastam képregényeket, és mivel volt egy pici kézügyességem, elkerülhetetlen volt, hogy ide keveredjek.

Úgy tudom, nem kifejezetten tanultál külön rajzolni. Milyenek voltak az első próbálkozások?

Általánosban rajzszakkörre jártam, ha az számít. De valóban, azon kívül nem tanultam sehol, és ez meg is látszik a korai munkáimon. (Talán még a mostaniakon is.) Ettől függetlenül nagyon szeretem őket, de visszanézve azért - mondjuk úgy... - látom, mit kéne rajtuk javítani!

Jánka Ádámot most jelölték először Alfabéta-díjra. A WheelersComic stripsorozat alkotója bemutatkozó-interjújában beszélt többek között az interneten terjesztett képregények lehetőségeiről, kedvenc alkotóiról és a médiumhoz fűződő személyes viszonyáról is.

Mikor kezdtél képregényeket készíteni, s hogyan keveredtél a műfajhoz?

Lényegében mióta az eszemet tudom, rajzolok és imádom a képregényeket. Már általánosban is firkáltam egy képregényfüzetet, persze egy alsó osztályos színvonalának megfelelően. Első képregényem a Garfield volt. Régen nagyon szerettem az egyszerű, letisztult humorát és rajzstílusát. Később persze jöttek más képregények. Elsősorban a Star Wars képregények (a szuperhősök nekem kimaradtak,) aztán a 2000-es évek első felében futottam bele életem első webcomic-jába, a VG Cats-be. Mivel nem igazán tudtam angolul, unokatesómmal együtt olvastuk, aki már akkor is jól tudott fordítani. Nagyon megtetszett és elhatároztam: KELL EGY ILYEN! Az tetszett leginkább, hogy nem kell se kiadó, se nyomtatás: feldobom a kreálmányom a világhálóra, és eljut az emberekhez. Az internet a szegény ember kiadója. Egyébként a magyar webképregények szerintem egyre inkább feltörőben vannak - talán egy nap nem csak Csordás Dani meg Sanyi, a bagoly (és még páran) jelentik az egészet kis hazánkban. Talán 2010 körül futottam bele hazai webképregényesekbe, és ez új lendületet adott álmaimnak – ekkor kezdtem el komolyabban dolgozni a "projekten". 2011-ben készültek el az első koncept artok, majd 2012 januárjában az első képsorok. Évekkel korábban ugyan voltak már más képregényeim, de azok pár oldalnál tovább nem jutottak. Rajzolni sose tanultam, csak annyit, amennyi rajzóránk volt a suliban régen.

A WheelersComic-ot 2011-ben kezdtem el komolyabban megtervezni, mivel az egyetem és az albérleti élet jóval unalmasabbnak bizonyult, mint ahogyan én arra számítottam Az első képsor megjelenése így is 2012. február 29-e lett, szökőnap. Ugyan magát a sztorit még középsuliban (2007-2011) találtam ki, legalábbis az alapokat hozzá, azóta rengeteg dolog változott.

Kevesen vannak, akik ne ismernék Sanyit, az internet bölcs és fanyar humorú baglyát, akit akár otthonra is meg lehet venni. Gazdája és rajzolója, Szabó Evu mesélt nekem röviden arról, hogyan alakult Sanyi útja egy kis blogtól saját weboldalig, webshopig és a 30.000 fős Facebook csoportig.

 Sanyi, a bagoly - képregény / stripsorozat vagy brand?

Számomra Sanyi nem olyan könnyen behatárolható. Inkább kitalált karakter egy csepp sanyizmussal. A brandtől pedig messze esik, bár látok esélyt erre, hogy a jövőben akár ez is kialakulhat.

Honnan jött a Nők Lapja Caféval való együttműködés? Egy ilyen kollaboráció számodra biztonságot jelent a strip létével kapcsolatban?

Megkerestek, mert épp rajzolót kerestek. Hogy biztonságot jelent-e? Ha ezalatt azt érted, hogy létezne-e Sanyi, ha nem tudna ekkora közönséghez eljutni: természetesen létezne, hiszen eddig is létezett. A Nők Lapja Caféval való együttműködésnek nagyon örülök, hiszen még több ember száját húzhatom mosolyra.

A május 10-i képregényfesztiválra érkező olasz vendéggel, Fabio Celonival a Budapesten élő és a magyar Dylan Dog-kiadást támogató Antonio di Carlo készített interjút e-mailben. Nyersfordítás: Bayer Antal.

Antonio di Carlo: Mikor és hogyan kezdtél hivatásszerűen rajzolni?

Fabio Celoni: Az első profi munkámat (tehát amiért fizettek) 18 évesen készítettem az I fantastici tre Supermen című magazinnak. Ez egy groteszk, politikus, szatirikus sorozat volt, realista rajzokkal. Pár hónapig dolgoztam neki, aztán egy „igazi” horror képregénymagazinnál találtam munkát, a Mostri-nál, ahol öt rövid történetet rajzoltam. És aztán 19 évesen elkezdtem dolgozni a Disneynek a Topolinón (Mickey Mouse-on).

AdC: Hol a Disneynek, hol a Bonellinek dolgozol. Hogyan tudsz váltani a humoros és a realista stílus között, illetve vannak-e kapcsolódási pontok?

FC: Mindig nehéz az átjárás, olyan, mintha egy folyóban próbálnék taposni, amiben a víz nem csak az elbeszélés erejét, hanem az adott stílus nyelvének az összetettségét jelképezi. Mintha két különböző nyelven beszélnék, eleinte mindig fárasztó váltogatni egyikről a másikra, ha nem gyakorlod minden egyes nap. Például ha hónapokon át dolgozol egy realista történeten, nem könnyű egyszerre csak egy átállni a humoros nyelvezetre. És ugyanez igaz persze fordítva is. De az évek múlásával azt tapasztaltam, hogy az átállási idő csökken. Ami a kapcsolódási pontokat illeti, elég sok mindenben különbözik a két stílus. És nem csak magában a rajzban, hanem a plánozásban, a fények használatában, a karakterek beszédében, a kihúzásban, a történetvezetésben és ezer más részletben. A közös azonban az, hogy mindkét stílusnak történetmesélésre kell törekednie. Ez túlmutat rajzstílusokon és mindenféle technikai részleteken. Ha egy alkotó nem tud történetet mesélni, akkor arra semmilyen stílusban sem képes. Ezt nem lehet technikával pótolni, nem mozdul meg a történet. Ha viszont valaki bensőségesen ismeri a narráció működését, ezer módot fedezhet fel benne.

A webcomic különdíj egyik jelöltjével már készült interjú, a fesztivál előtti hét hajrájára azonban még maradtak négyen, akiket vallathatok. Merényi Dani életpályája már magában is jó sztori (reklámszakemberből lett karikaturista, aki alkalomadtán még képregényeket is csinál, emellett saját cége égisze alatt biciklivázakat készít), munkáival pedig nap mint nap találkozhat bárki, aki az Indexre kattint. Dani sok minden más mellett azt is elárulta, mi lesz a rég nem frissített napirajz.hu sorsa.

Hogy vagy, s mennyi idő jut mostanában a rajzolásra?

Köszönöm szépen, jól vagyok. Rengeteg a munkám, mintha három műszakban dolgoznék, folyamatosan. Rajzolásra a nap délelőtti részét tudom fordítani, illetve az éjjeli órákból tudok még lecsípni, ha muszáj. Mostanában általában muszáj.

Hány éve is űzöd az ipart? 10 körül? Hogyan változott számodra a rajzolás, a Napirajz jelentősége? Hiszen ez rengeteg idő.

Igen, 2005 május 31-én került ki az azbeszt.hu-ra az első napirajz, ez a dátum tekinthető az első nyilvános megjelenésnek. A rajzolás sohasem változott az életemben, inkább én változtam sokat a rajzolás körül. Ez az egy dolog volt állandó az életemben, most már mellé zárkózott a saját kis családom. Dühös kis depressziós figurából férjjé, apává cseperedtem, de számtalan más módon is változunk tíz év alatt. Nem csak én, mindenki. A napirajz gyökeresen változtatta meg az életemet, elismerést és nevet szereztem általa, rengeteg olyan élményhez juttatott hozzá, ami bölcsebb emberré tett, amiből sokat megtudhattam magamról és embertársaimról is.

Bayer Antal: A képregény Genfben született Rodolphe Toepffernek köszönhetően, de sokáig a francia-belga vonal dominált. Te annak a fiatal rajzológenerációnak vagy a tagja, amely felhívta a figyelmet a francia nyelvű svájci képregényre. Létezik valami genf, francia-svájci sajátossága annak, amit az olyan alkotók csinálnak, mint Zep, Frederik Peeters, Tom Tirabosco és te?

Pierre Wazem: Nem, mindannyian nagyon különböző dolgokat csinálunk, nagyon különböző grafikai stílusban. Nem is lehet sejteni ebből, hogy például Tommal és Peetersszel közvetlen szomszédok vagyunk. De gyakran dolgozunk együtt, mindkettőjüknek írtam már forgatókönyvet.

BA: Először Svájcban jelentek meg a munkáid, aztán Franciaországban, az Humanoïdes Associés-nál. Volt jelentősége ennek a váltásnak? „Fontosabbá” válik egy svájci alkotó a hazai közönség előtt, ha Franciaországban jelenik meg?

PW: Először svájci fanzinok közölték a munkáimat, de az első hivatalos kiadás Franciaországban volt, az Humanoïdes-nál. De miközben folyamatosan jelenek meg Franciaországban, hű maradok Svájchoz is, hiszen egyes történeteim például az Atrabile kiadónál jönnek ki. Mindig így csinálom. Jelenleg a francia Futuropolis és a genfi Atrabile a kiadóm. Ami a franciaországi megjelenést illeti, ennek el van túlozva a jelentősége, hiszen a svájci kiadványoknak a minősége sokkal jobb, mint a franciák többsége. Szóval ez a kis országok kisebbségi komplexusa…

Holland fesztiválvendégünk már régi ismerősként tér vissza Budapestre, hiszen járt már nálunk a 7. fesztiválon, tavaly ősszel pedig a Magyarországon is sikeres Rembrandt képregényének a megjelenése alkalmából vett részt több rendezvényen, dedikáláson, beszélgetésen. Innen vettük fel vele a fonalat.

Bayer Antal: Legutóbb tavaly novemberben jártál Budapest. Mi történt azóta? Megjelent újabb fordításban a Rembrandt?

Typex: Eddig a hollandból angol, spanyol, és persze magyar fordítás jelent meg. A kiadótól hallom, hogy vannak tervek török, görög és koreai verzióra, de nem tudom, hogy ezek mikor jönnének ki. Ebben a hónapban adja ki a francia fordítást a Casterman, ami egy nagyon izgalmas dolog a számomra. Franciaország szerintem Európa képregényes központja, és a francia kiadás lesz az eddigi legszebb, keménytáblával és védőborítóval, kiegészítő vázlatokkal és egy új rövid történettel Rembrandtról és Saskiáról, amit egy holland újságnak készítettem. Úgyhogy ezzel lepheted meg a francia barátaidat.

BA: Sokat kell utaznod a Rembrandt promóciója miatt? Ha igen, mennyire örülsz ennek, nem veszi-e el túl sok idődet a munkából?

T: Igazán meglep, hogy hány meghívást kapok, ez nagyon szokatlan nekem! Kevesebb, mint egy év alatt tízszer utaztam külföldre… Valóban sok időt vesz el a munkából. Főként illusztrálásból élek, és mivel olyan sokat dolgoztam a Rembrandton, a könyv végére már ugyanolyan szegény voltam, mint ő. De annyira szeretek utazni, hogy nem morgok miatta, szerintem ez a munka legélvezetesebb része.

A "kép-regény" kategória ötödik jelöltje Az ellopott futár, amelynek a forgatókönyvét Kiss Ferenc, képi narratíváját pedig Garisa H. Zsolt jegyzi. Zsoltot elsősorban külföldi munkáiról és Rejtő-adaptációiról kérdeztem, Ferit pedig fáradhatatlan törekvéseiről a magyar képregényekkel kapcsolatban.

Zsolt, ha jól számolom, több mint tíz éve már, hogy Korcsmáros-felújításokat csinálsz. Hogy kezdődött a dolog? Mikor kezdtél a Képes Kiadónak dolgozni?

Zsolt: Jól számolod. 2002-ben indult a sorozat Az Elátkozott Parttal. Az előzményekhez hozzátartozik az is, hogy Varsányi Ferenc (a rendező) már ősidők óta szeretné megcsinálni a Piszkos Fredet egész estés rajzfilmben. Úgy alakult, hogy én tervezem a figurákat, meg általában a dizájnt ehhez. Akkoriban készült egy interaktív CD-Rom a rajzfilm prezentálásához, hogy hogyan is nézne ki, mennyi pénz kellene hozzá, mennyi időbe telik megcsinálni, stb. Ez a CD jutott el Korcsmáros Péterhez, és tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy megismerkedtünk. Péter elmondta, hogy szeretné újra kiadni édesapja Rejtős képregényeit nagyobb méretben, mint a Fülesben anno fekete-fehérben. Ekkor jött az ötlet, hogy ne csak egy szimpla újrakiadás legyen, hanem legyen az egész színes, a szöveg sokkal inkább kövesse a regényt, és a hatvanas évek autóit, háttereit cseréljük ki a harmincas évekéire (mint a regényben, ugye). Valahogy így kezdődött...

A képregényfesztivál egyik kiemelt vendége lesz a cseh Lucie Lomová. Bayer Antal készített vele interjút e-mailben ebből az alkalomból.

Bayer Antal: Dramaturgiát tanult, és egy évig dolgozott is ezen a területen. Miért hagyta ott a színházat, és miért tért vissza ehhez a témához a képregényeiben?

Lucie Lomová: 1989 augusztusában kezdtem dolgozni a színháznál. Nem terveztem meg, hogy meddig leszek ott, de három hónappal később kitört a forradalom, és minden felfordult. Egy nagyon szép évadot töltöttem Šumperkben az Észak-Moráviai Színháznál, de aztán úgy döntöttem, hogy hazamegyek Prágába, és szabadúszóként fogok dolgozni, ami akkoriban még nem volt könnyű. Egy ideig újságíróként dolgoztam, de hamarosan elkezdtem főként képregényeket készíteni. A mai napig nagyon szeretem a színházat, és közel is áll hozzám, nemcsak mint művészeti ág, hanem az egész kulisszák mögötti világ, ahol az emberek között nagyon szoros kapcsolatok léteznek, és teljes mértékben az együttműködésen és a kölcsönös bizalmon múlik minden. Egy előadáson dolgozni valóságos hullámvasút, de nyilvánvalóan egészen más, mint egyedül, otthon rajzolni képregényeket. Színházi alkotóként és kritikusként is rendelkezem tapasztalatokkal, így hát amikor egy színházi magazin felkért arra, hogy készítsek nekik egy képregényt, természetes volt a számomra, hogy ezt a miliőt válasszam. Az első ilyen képregényem volt a Tyl őrjárata, és amikor jött egy újabb felkérés, úgy határoztam, hogy kipróbálok egy színházi környezetben játszódó detektívtörténetet.

BA: Hogyan kezdett képregényeket készíteni? Cseh vagy külföldi hatások érték inkább? Kik voltak régen a kedvenc karakterei és alkotói, és kiket kedvel most?

LL: Gyerekkorom óta rajzolok és írok. Imádtam az anyukámtól örökölt Punťa képregényeket az 1930-as évekből, csakúgy, mint a cseh képregény egyik mérföldkövét, a Rychlé šípy (Gyors nyilak) sorozatot, amelyben öt fiú él át különböző kalandokat. Ezt a mai napig népszerű sorozatot Jaroslav Foglar írta, és Jan Fischer vagy Marko Čermák rajzolta. Ötéves koromban a család Chicagóba költözött, mert parazitológus apám állást kapott az ottani egyetemen. Ekkor fedeztem fel a színes tévét, a hosszú vasárnap délelőtti rajzfilmsorozatokkal meg az amerikai képregénymagazinokat, és teljesen lenyűgöztek. Egy év után, 1970-ben visszatértünk Csehszlovákiába, ami hideg zuhanyként ért, és elkezdtem arról álmodni, hogy visszamegyünk Amerikába. Azt hiszem, ez az amerikai év hatalmas hatást gyakorolt rám, de valójában minden hatott rám, amit láttam, olvastam vagy átéltem. Nem tudnék csak egy-két dolgot kiemelni. Mindig szerettem a szecessziós stílusú illusztrációkat, mint például Artuš Scheineréit, de szeretek olyan cseh rajzolókat is, mint Radek Pilař, Helena Zmatlíková és persze Josef Lada, aki valószínűleg a legismertebb, ő illusztrálta Jaroslav Hašek könyvét, a Svejket.

They say it's your birthday címmel jelent meg a Cloudy Team második Beatles-képregénye, ami idén a "kép-regény" kategória öt legjobbja közé került. A velük készült interjúban a csapat nem csak saját stílusáról és témaválasztásairól is vallott, de azt is elárulták, kire tekintenek példaképként a jelöltek közül.

 Kérlek, mutatkozzatok be néhány mondatban! Hány tagú a csapat, kikből áll? A képregénykészítésen kívül mivel foglalatoskodtok?

Bár a csapat az indulástól fogva három tagból áll, mégis jobban szeretjük, ha mindenhol csapatként emlegetnek bennünket, egységesnek tekintenek. Nem is nagyon szeretünk így különálló személyekként beszélni magunkról, tulajdonképpen azért, mert nem tudunk mindenkit behatárolni, hogy mi a feladata, mivel mindenki részt vesz mindenben. Ezáltal tényleg elég egységes a csapat, volt már hogy egy adott történetből egy részt egyikőnk írt, majd továbbadta és egy másikunk folytatta. Ugyanez vonatkozik a rajzolásra is. Mindenben segítünk egymásnak, és mivel eléggé rá tudtunk hangolódni egymásra, így a rajz is elég egységesen megy. Van, hogy a vázlatokat passzolgatjuk egymás között, és egy teljesen másik személy rajzolja át, úgy, hogy mások ebből semmit nem érzékelnek. Anno az alakuláskor, 2013-ban a Sweetest Poison első kötete idején sem volt ez probléma, de azt hiszem mondhatjuk, hogy azóta még jobban összekovácsolódtunk.

Lényegében mindannyian tanultunk rajzot a művészeti iskolákban, ahova jártunk, még az első számú írónk is rajz szakon volt. De mivel mindannyian szeretjük az egyéb kreatív dolgokat, így csinálunk mást is a csapaton belül, a képregénykészítésen kívül: a munkáinkhoz kapcsolódóan kulcstartókat, kitűzőket, könyvjelzőket készítünk, meg ami még majd eszünkbe jut.