A 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál egyik külföldi vendégével, Aleksandar Zograffal készítettünk e-mailes interjút. Zografnak két kötete jelent meg magyarul (Pszichonauta, Elhasznált világ), illetve rövidebb munkái olvashatók a Műútban és a Papírmoziban is. Zograf részt vesz a fesztivál több programjában is, 13 óra 30 kor pedig előadás formájában mesterkurzust is tart legújabb munkáiról.
Bayer Antal: Visszatérő vendég vagy Budapesten. Mikor jártál itt először, és mi az, amit ennyire szeretsz a városunkban?
Aleksandar Zograf: Először az 1980-as évek végén jártam Budapesten, a Hungarocarrot független zenei fesztiválon. Valójában újságíróként kezdtem a pályámat, és főleg a nyolcvanas évek elején sokat írtam a rockzenéről. Egy Džuboks (Jukebox) című magazinnak dolgoztam abban az időben, amikor még nem volt valami sok rockújság a keleti blokkban. Mivel Jugoszlávia kicsit kívül esett a szocialista lageren, a más szláv nyelveket beszélő országokban sokan olvastak a lapot, hisz nagyrészt megértették a szöveget. Így hát az első ember, akibe belefutottam a Hungarocarroton egy cseh srác volt, aki ismerte a Džuboksnak írt cikkeimet! Akkor, fiatalon, erre nagyon büszke voltam. Valahogy minden rendben látszott lenni akkor Budapesttel. Nagy benyomást tett rám a magyar szecessziós építészet, és azonnal beleszerettem a városba. Persze, nincs is messze Szerbiától, és több szempontból is közelinek éreztem magamhoz. Az 1990-es és 2000-es években gyakran tértem vissza ide, és sok barátot is szereztem. Nagyon közvetlen város, és minden alkalommal felfedezek benne valami újat. Ezek közül az élmények közül több is bekerült a belgrádi Vreme magazinnak készített képregényeimbe...

BA: Két kötetben és néhány magazinban is megjelentek magyarul a képregényeid. Milyen visszajelzéseket kaptál ezekre?
AZ: Amikor az újságírás mellett elkezdtem képregényeket is közölni (ez az 1990-es évek elején kezdett komolyra fordulni), ismét eljöttem Budapestre. Hozzátartozik ehhez, hogy az ex-Jugoszláviában dúló háborúk idején, amikor gazdasági szankciókat vezettek be Szerbia ellen, Magyarország volt azon kevés hely egyike, ahová vízum nélkül beutazhattunk. Miután a munkáim kezdtek megjelenni magyar magazinokban, természetes következménynek tűnt, hogy végül könyvformában is kijöjjenek. Nagyon jó volt a fogadtatás, és számos visszajelzést kapok olyan magyaroktól is, akik a 90-es évek válsága idején költöztek át Szerbiából Magyarországra, és akik még régebbről ismerték a munkáimat. De persze másoktól is jönnek reakciók, olyanoktól is, akiknek semmilyen kapcsolatunk nem volt az egykori Jugoszláviával. Még most is kapok időnként e-maileket magyar olvasóktól.