Egy belga bíróság nem adott helyet a Belgiumban élő, de kongói állampolgár Bienvenu Mbutu Mondondo keresetének, amelyben az 1930-ban készült második Tintin-történet, a Tintin Kongóban betiltását követelte annak rasszista, a feketéket lusta, buta, engedelmes népségnek ábrázoló jellege miatt. A bíróság ítélete szerint a képregényt nem lehet kontextusától függetlenül értékelni, és meggyőződése, hogy Hergét semmilyen bántó szándék nem vezérelte. Műve nem rasszista, hanem "kedvesen paternalista". A kötet angol kiadását egy ideje már kötelező ellátni egy bevezetővel, amely elmagyarázza a mű keletkezésének történelmi körülményeit. Az ítélet ellen Mondondo úr fellebbezést nyújtott be. Forrás: Le Monde.

2012. február 23.-án 18 órától a kArton Galériában (1054. Budapest, Alkotmány u.18.) folytatódik a Górcső alatt címre keresztelt beszélgetés-sorozat, melynek vendége ezúttal Cserkuti Dávid lesz.

A közismert grafikussal, képregényrajzolóval és -szakemberrel, a Magyar Képregény Szövetség és a Magyar Képregény Akadémia elnökségi tagjával a klub vezetője, Kiss Ferenc beszélget.

A művészt műhelytitkairól korábban Fritz Zoltán faggatta ki:

Közel egy évvel a csúf halált halt Csodálatos Pókember harmadik folyama második számának a megjelenése után ismét van tizenéveseknek és fiatal felnőtteknek szóló szuperhősös képregénylap az újságosoknál. A hazai képregényrajongók nem lehetnek ezért elég hálásnak a Kingpin kiadót működtető és egyben pókszakértő Harza Tamásnak, aki minden korábbinál nagyobb kockázatot vállalva indította útjára a Marvel+-t, és rövidesen megkapjuk tőle a Hihetetlen Pókember második folyamát is. Harza eddigi kiadói-szerkesztői tevékenysége is bizonyítja, hogy valóban szívügye kedvenceinek a gondozása, és egészen pontosan azt csinálja, amiről mindenki álmodik: olyan képregényeket ad ki, amelyeket ő szeretne olvasni. (Persze nem mindenki álmodik képregénykiadásról, de a hasonlat átültethető más szenvedélyekre is.)

A rajongók pedig hálásak. Egyetlen mufurc beszólástól és néhány kétkedéstől eltekintve csupa szeretet és megértés követte az új Kingpin-kéthavilapoknak a képregényes fórumokon egyenes adásban közvetített előkészületét, a tavalyi őszi börzén történt bejelentéstől a múlt heti első megjelenésig. A Kingpin honlapján és honlapján, a kiadó Facebook oldalán, a kepregeny.net portálon, a Képregényblogon megjelent interjú kommentjeiben a drukkolás dominált. Meg kell hagyni, hogy amennyire csak lehetett, Harza igyekezett biztosítani az interaktivitást, megkérdezte az olvasók véleményt a tervezett magyar címekről (kár, hogy az eredetileg tervezett Marvel Extrát nem lehetett kivitelezni), jó előre megmutatta a tervezett címlapokat, és beszámolt a jogtulajdonost Európában képviselő Paninivel folytatott tárgyalások fontosabb momentumairól is. Olyan ez szinte, mint egy klubkiadvány – és hát lássuk be, az 1000 példány, amit a Kingpin be mert vállalni a Marvel+-ból, nem is nagyon haladja meg ennek a léptékét.

Az első magyar Pókember-füzet állítólag még 100 ezres nagyságrendben jelent meg az 1980-as évek legvégén. Erre azóta sem találtam bizonyítékot – azt viszont személyes tapasztalatból tudom, hogy amikor másfél éven át a kiadójánál dolgoztam, 20 ezer körül mozgott a nyomott példányok száma, amivel akkoriban a legnépszerűbbé tette a képregénylapok közül, és a többi szuperhősös lap is a 10 ezres nagyságrend környékén létezett. Aztán változtak az idők, jöttek a videojátékok, a kereskedelmi tévék, a számítógép, az internet, az olcsó és (látszólag vagy valóban) ingyenes kikapcsolódási lehetőségek – és a célkorosztály szabadidejére és pénztárcájára pályázó rivalizálásban a képregénylapok húzták a rövidebbet, méghozzá nem csak nálunk. 2000 környékére tíz év alatt az ötödére csökkentek a példányszámok Amerikában, és hasonló a történet idehaza is. Csakhogy míg „odakint” az 50-100 ezres eladások még mindig kényelmesen biztosítják a lapok fennmaradását (és megágyaznak a jövedelmezőbb médiumokba származtatott termékeknek), Magyarországon egy színes újságnak a 2-3 ezer olvasó mellé komoly reklámbevételeket kellene elérnie. Szemünk láttára fogytak el a Semic lapjai, és bár az a cég a példányszámait szigorúan őrzött üzleti titoknak tekintette, immár, hogy felszámolási eljárás alatt áll, el lehet mondani, hogy bizony az utolsó időkben az utolsó mohikánnak megmaradt Pókember és Star Wars is nehezen hozta ezt a számot. Hát ilyen körülmények között valóban a keménymagra építve lehet csak elindítani új lapot.

Márpedig az első reakciókból ítélve a keménymag el van ragadtatva, máris a legszebb Magyarországon valaha is megjelent képregényfüzetnek szavazták meg a Marvel+ 1-et. A kivitelezés valóban hibátlan, igényességben túltesz az eredetiken. Az ára ehhez képest egyáltalán nem elképesztő, elvégre 990 forint most éppen nagyjából 4 dollárnak felel meg, márpedig Amerikában ennyiért a 25-30 oldalas képregényeket kínálják, 10-15 oldal reklámmal megspékelve. Igaz, ennek feltétele volt a „Kingpin-méretre” történő kicsinyítés, de ez általában nem zavaró, és mindenki megérti, ha elmagyarázzák neki a matematikai okait (a nyomdai szabványok különbségéből ered, hogy az amerikai comic book méret előállítása aránytalanul drágább).

A lelkesedés olyan nagy, hogy egyelőre másról nem is beszélnek, mint magának a beszerzésnek az élményéről, a kincsvadászat állomásairól a különböző újságárusoknál. A kiadványba csak belenéztek, szépnek és jónak találták, örülnek, hogy van és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy még sokáig legyen (nem egy rajongó kapásból két példányt vett, nehogy le kelljen állnia a lapnak). Borítékolható, hogy a március 11-i börzén, amikorra a második szám is kijön, tumultuózus jelenetek fognak kialakulni a Kingpin standja előtt...

Közben a kiadvány tartalmáról nem sok szó esik. A kiadó ezúttal is mindent megtett, hogy eligazítsa a szinte követhetetlen Marvel-univerzumban az olvasót – bár ez már-már kimeríti a lehetetlen küldetés fogalmát. És nem is biztos, hogy nagy szükség van erre, elvégre a keménymag éppen azért keménymag, mert tájékozódott már előzetesen, olvasta eredetiben, ilyen vagy olyan módon. A történetválasztás mindenesetre ráerősít a „rajongóknak szóló” minősítésre, hiszen az itthon tavaly két kötetben megjelent Polgárháború-sztorihoz kapcsolódik, és annak ismerete nélkül a legalaposabb magyarázatok dacára sem nagyon tud mit kezdeni vele egy „újonc” olvasó. Szerencsére Daniel Knauf személyében profi íróval van dolgunk, aki (minden bizonnyal képregényrajongó) Charles fiával párban összesen 20 Iron Man és 9 Eternals történetet írt 2005 és 2008 között. A történet pontosan illeszkedik az egyébként is imponáló logisztikával (de persze, már csak méretéből kifolyólag sem hibátlanul) megkomponált Civil War-projekthez.

A központi figura, a Vasembert alakító Tony Stark az egyik legérdekesebb karakter a teljes Marvel-univerzumban, engem is megihletett egy cikksorozatra (ld. Buborékhámozó 5-7. szám). Knaufék kifejezetten jó munkát végeztek Stark összetett egyéniségének a kifejtésében, így annak dacára, hogy egy hosszabb történet közepébe csöppenünk, erős kapcsolatunk alakulhat ki a főszereplővel. A karakter mélységeit szomorú apropóból ismerhetjük meg, hiszen elveszíti egyik legjobb barátját – akit viszont alig volt idő bemutatni, és már búcsúznunk is kell tőle.

A Vasember-Amerika Kapitány konfrontáció kezelése azonban nem sikerült valami fényesen. Nem világos, hogy utóbbinak a csapata miért bírálja felül vezetőjének a döntését és jelenik meg teljesen létszámban a négyszemköztire tervezett találkozón, hiszen ezzel jelentősen aláássák vezetőjük tekintélyét, szavahihetőségét. Kevésbé zavaró, de nem hagyható szó nélkül, hogy a szuperszereplők nagy részének a képességeiről semmit sem tudunk meg, szinte csak nyers bunyózásban merülnek ki az összecsapások. Ebből egészen biztosan nem derül ki a Polgárháború tétje.

Összességében mindenesetre egy nagyrészt jól felépített, a vezérfonalát rendesen végigvivő, izgalmas történetet kaptunk elsőre. Patrick Zircher és Scott Hanna rajza nem kiemelkedő, de jó iparosok mindketten, panaszra semmi ok. A címlapról inkább semmit – a rajongókhoz csatlakozva én is megértem, hogy nem volt valami nagy játéktere a Kingpinnek, kihozta belőle, amit lehetett. A következő számé már látványosabb lesz.

Zárszó: abban egy pillanatig sem kételkedem, hogy a Marvel+ teljesíteni fogja vállalt küldetését, és nem lesz gondja az újságos terjesztéshez képest korlátozottnak mondható példányszám maradéktalan eladásával. Hogy ezen képes lesz-e túllépni, és új olvasókat is meghódítani a képregény szuperhősös műfajának, egyelőre még függőben maradó kérdés – a választ talán majd a Hihetetlen Pókember fogadtatása adja meg.

Bayer Antal

Szépen sorban befutnak a rossz emlékű, a Galaktika magazin által steampunk képregényekre kiírt pályázat aspiránsai, még ha helyenként csak félkész vagy jobb híján kurtán-furcsán lezárt formában is. Ez utóbbi mindenképp igaz Szabó Levente Irreverzibilisére (aminek semmi köze Gaspar Noé azonos című, nagy botrányt kavart filmjéhez – bár lehet, hogy csak én vártam valami kapcsolódást). Szabó munkájának legnagyobb hibája ugyanis – és erre jobb rögtön az elején felhívni a figyelmet -, hogy bár kerek történetet ígér, mégis klasszikus cliffhangerrel ér véget, és fogalmunk sincs, lesz-e folytatás. Kellene lennie, és nemcsak a rend kedvéért, hanem mert az olvasó és az ötlet egyaránt megérdemelné.

Rusz Lívia munkáiból kiállítás nyílik február 9-én a Bukaresti Magyar Kulturális Központban. A kiállítást bemutatja Fazekas Márta, a központ kulturális tikára, Tania Radu, a Román Kulturális Intézet alelnöke és Alexandru Ciubotariu képregényrajzoló. A kiállítás március 13-ig tekinthető meg.

Immáron ötödik tételéhez érkezett Magyarország egyik legjobb, cikkekkel dúsított képregényantológiája, mely a negyedik szám Buborékhámozó-szerűsége után visszatér a Papírmozi legszebb hagyományaihoz. Az új Papírmozi (a cím Bayer Antal ötlete, ezért is ragaszkodik hozzá annyira, jegyzem meg érthetően) tökéletesen illik a sorba, ugyanis míg a negyedik szám inkább volt cikkgyűjtemény képregényekkel megspékelve, az ötödik már vérbeli képregényes válogatás, itt-ott enyhén megszórva cikkekkel. És ez így is van rendjén: a Papírmozi az Papírmozi, kellenek bele a képregények, nincs mese.

Az Angoulème-i képregényfesztiválon mutatta be egy kisebb belga kiadó meg nem nevezett szerzők Katz című kötetét, ami nem más, mint Art Spiegelman Pulitzer-díjas Maus című képregényének a módosított változata. A különbség mindössze annyiból áll, hogy valamennyi szereplő macskafejet kapott, ellentétben az eredetivel, amelyben a különböző nemzetiségeket különböző állatok jelenítették meg. Az eljárás máris nagy vitát kavart: vannak, akik szerint ezzel új tartalmat kapott a mű, amennyiben kiemeli, hogy minden ember egyforma, mások pedig úgy vélik, hogy ez a lényegi mondanivaló elferdítése. Komoly kétségek merülnek fel abban a tekintetben is, hogy mennyire védhető szerzői jogi szempontból egy ilyen "szó szerinti", de eltérített átvétel. A kiadványból mindössze 1000 példány készült, amelyet "suba alatt" árusítottak, de szó van róla, hogy március közepén ismét kapható lesz, valószínűleg internetes rendeléssel. Lent egy mintaoldal a képregényből.

A mai napig, ha a tudományos szakirodalomban a képregényt művészetként említik, gyakran az alábbi jelzőkkel egészítik ki: kommersz, underground, populáris, triviális és alacsony. Azzal, hogy 1994-ben Robert Williams az egykori Zap Comix képregényrajzolója elindította a Juxtapoz magazint, felelevenítette az egykor rebellis képzőművészeti folyóiratok hagyományát, és fórumot biztosított azoknak a művészeti jelenségeknek, amelyekkel meg lehetne tölteni a „posztmodern elutasítottak szalonját”.

Ezt a „kiállítóteret”, illetve az alkotásokat nem a hagyományos művészeti helyszíneken kell keresnünk, hanem ők találnak meg minket: a közterek felületein, magazinokban, lemezborítókon, gördeszkák hátlapján vagy épp valaki felkarján, talán pont ezért sem kerültek a műkritika látóterébe. Nem lehetnének előítéleteink egy vizuális produktummal kapcsolatban kizárólag a megjelenési hordozójából kiindulva: ez legalább akkora hiba lenne, mint amikor megelőlegezzük valaki szellemi képességeit abból, hogy az illetőnek magas-e vagy alacsony a homloka.

Kiállítók: Borbás Róbert, Gabay Gergely, Gazdag Ágnes, Gáspár Tamás, Jáger Attila, Kupcsik Adrián

Helyszín: Szatyor Galéria, 1111 Budapest, Bartók Béla út 36-38.
Megnyitó: 2012. február 15, 19 óra
Megtekinthető: 2012. február 16. és április 15. között.
A kiállítás kurátora Zsigó Bianka.

Nyitvatartás: hétköznap 12:00-01:00, hétvégén 14:00-01:00
Élő festés a megnyitón: GG és Grindesign
Info: lowbrowbp@gmail.com
A kiállítás támogatója a Dulux, Let's Colour.

Idei különszámába keres fekete-fehér képregényeket a híres nemzetközi antológia, a Stripburger. Az 1992-ben Szlovéniában alapított alternatív képregénymagazin, amelynek a legutóbbi, 56. száma 2011 decemberében jelent meg, felhívást küldött következő különszámának a megtöltéséhez, amelynek a témája a Munka, annak bármilyen formája vagy vetülete. A kötet anyaga egy utazó kiállítás alapját is képezi.

A Stripburgerben olyan, hazánkban is ismert alkotók munkái jelentek már meg, mint Marcel Ruijters, Darko Macan, Aleksandar Zograf, Kati Kovács és Alexandru Ciubotariu, míg a magyar szerzőket Gróf Balázs és Stark Attila képviselte egy-egy képregényével.

Információk:

A kötet mérete: 235 x 170 mm. Fekete-fehér, angol vagy szlovén nyelvű képregényeket lehet beküldeni. (Megjegyzés: terjedelmi korlátot nem jelöltek meg a szerkesztők, de a magazin általában rövidebb történeteket közöl, új szerzőknél 7 oldalban szokták megszabni a határt.)

Beküldendő fájlok specifikációja: vonalas rajzok esetén minimum 600 dpi felbontás, 240 mm magas; szürkeárnyalatos grafikák esetén minimum 300 dpi felbontás, 240 mm magas.

Beküldési határidő: 2012. május 31.

Beküldési cím és információkérés: burger@mail.ljudmila.org

Chroniques de Jérusalem című kötetéért Guy Delisle kanadai alkotónak ítélte az idei Fauve d'or díjat az Angoulême-i nemzetközi képregényfesztivál zsűrije, amelynek az elnöke a tavalyi nagydíjas, Art Spiegelman volt. A díjat Frédéric Mitterrand francia kulturális miniszter adta át a szerzőnek.

A további díjazottak között szerepelt Tacumi Josihiro A Drifting Life című önéletrajzi kötetének a francia kiadásáért, a Carl Barks által jegyzett Donald Duck-összkiadás, Mori Kauro Bride Stories című új sorozatának az első része, Arthur de Pins Zombillenium című gyereksorozata és Cyril Pedrosa Portugal című kötete, míg az alternatív képregény díját a lett Kus fanzin kapta.

Az idei Angoulême-i nemzetközi képregényfesztiválon a város nagydíját Jean-Claude Denis francia alkotó kapta. Az 1951-ben született Denis illusztrátorként kezdett, első képregényei 1977-ben, a Pilote magazinban jelentek meg. Denis egyaránt otthon érzi magát gyerekeknek szóló történetek illusztrátoraként és napjainkban játszódó, szatirikus felnőtt tanmesék szerzőjeként. Bár átütő sikert egyetlen sorozatával vagy albumával sem ért el, magas színvonalú munkái számos szakmai elismerésben részesültek. A hagyományoknak megfelelően Denis lesz a 2013-as fesztiválzsűri elnöke, és ő készítheti el a jövő évi rendezvény plakátját.

Illusztrációk a folytatásban: egy oldal első sorozatából, az André le corbeau-ból; egy kép emblematikusnak számító figurája, Luc Leroi kalandjaiból és az egyik legfrissebb kötetének a címlapja.

A harmadik poznani Ligatura képregényfesztivál felhívást hirdet képregények prezentálására. Az előzetes jelentkezésekből 18-at választanak ki és hívnak meg a 2012. április 19-22.-i fesztiválra, ahol az alkotók egy nemzetközi zsűri előtt mutathatják be tervüket. A zsűri által legjobbnak ítélt művet megjelentetik nyomtatásban. További információk angolul és a jelentkezési lap a Ligatura honlapján találhatók. Beküldési határidő: 2012. március 15.

A napokban kerül a cseh könyvesboltokba az AARGH! képregénymagazin 11. száma, amely teljes szekciót szentel a magyar képregényeknek. Csordás Dániel, Felvidéki Miklós, Gróf Balázs, Baranyai András (írók: Borbély Zsófia és Mikó Csaba) és Gáspár Tamás (író: Ábrai Barnabás) munkáin kívül két tanulmány is szerepel a lapban: Bayer Antal és Szabó Zoltán Ádám cikke a mai magyar képregényről és közvetlen előzményeiről, valamint Milan Krejci cikke az 1960-as és 1990-es évek között a cseh és szlovák sajtóban megjelent magyar képregényekről. Az 1200 példányban megjelent magazin két különböző borítóval kapható.

Körkérdést küldtünk számos, a magyar képregény környékén tevékenykedőnek, és harmincan voltak olyan kedvesek, hogy válaszoltak nekünk. Válaszaikat több részletben közültük a blogon, most pedig megpróbáljuk összegezni, amit megtudtunk tőlük. 30 fő nem reprezentatív minta, ráadásul a válaszadók – alkotók, kiadók, gyűjtők – képregényes aktivitása sem nevezhető éppenséggel átlagosnak, így hát az alábbi statisztikák még a „kemény mag” véleményét sem feltétlenül tükrözik.

Elsőként azt kérdeztük, hogy a 2011-ben megjelent (könyvesbolti vagy alternatív forgalmazásban kapható) 120 képregény hány százalékát szerezték be. Ahogy azt sejtettük, ma már nincs ember, aki szó szerint mindent megvenne, bár öten is legalább felének büszke birtokosai. Volt, aki még korábbi lemaradásait pótolta, és volt, aki inkább be sem vallotta, hogy milyen kevésre futotta az idén. Azért az átlagos adattal, a 24 százalékkal valamennyi magyar képregénykiadó tökéletesen meg lenne elégedve.

Szép és küzdelmes volt az a négy év, ami a Death Note nyitókötetének hazai kiadása óta eltelt, de mozgalmasságában össze sem hasonlítható a manga nagyjából ugyanennyi időt felölelő cselekményével. Csak most, a végjáték olvastán szembesülünk vele, hogy az izgalmakat mindvégig eredményesen fenntartó Tsugumi Ohba félelmetes disztópiává alakította azt a világot, ami már a kezdésnél bántóan rideg és érzelemmentes volt, visszagondolva azonban szinte otthonosnak tetszik. Kira álma ugyanis valósággá vált: végre istenként tartják számon, néhányan őszintén hisznek benne, a legtöbben pedig rettegnek tőle. Az, hogy megszűnt a bűnözés, részletkérdés - Kirát, vagyis Yagami Lightot már régesrég hidegen hagyja a világ „jobbá tétele". Csakis a saját hatalmának érvényesítése, önimádatának újabb és újabb igazolása élteti. Hullanak az ártatlanok, a barátok és családtagok, a rosszkor rossz helyen lévők, a hangoskodók vagy épp azok, akik némák maradtak, megy a listára mindenki, aki Light terveit keresztezi. A Death Note utolsó fejezeteiben bemutatott diktatúra Orwellt idézi, miközben Ohba végig tett róla, hogy ne tudjuk egészen valóságosnak látni ezt a világot. Sosem találkozunk átlagemberekkel, nem látjuk, ők hogyan élik meg a változásokat (magyar olvasóként az is elidegenítően hat, hogy a nyugati nevek, például Mihael Keehl vagy Halle Bullook, furcsán valószínűtlenek az egész sorozatban). A főszereplők között bonyolódó macska-egér játékba viszont annál jobban bele tudjuk élni magunkat.